Farkas Ádám vendégposztja - Double Trouble

avagy hogyan kombóztam be márciusban egy lavinát - egy eséssel

Már több hónapja történt velem a kettős mutatvány, aminek köszönhetően hónapokra kivontam magam az aktív mászásból. Sőt a járásból is. Igazából munkából is. Igazából pihenés van egy ideje… Nagyon sokáig úgy éreztem, nem akarom leírni a történteket, mert végül is minek, én leszűrtem a tapasztalatokat, okosságot belőle. Mármint amiből lehetett. Másoknak meg minek. Aztán Pali újra indította a blogot, adtam neki egy kis időt, hogy lássam, milyen irányt vesznek az írásai. Most úgy érzem, hogy egy ilyen szerencsétlen sztori is hozzá tud adni. Talán nyíltabban tudunk ezután beszélni, hogy tanulhassunk mások hibáiból!

Március közepén egy héttel a Szlovéniai mászó találkozó után (erasPlus), hogy a MAHOE által szervezett téli mászóhétvégén részt vettem. Jég, mix, síelés a haverokkal, mi kellhet még. Ja a házban meleg, meg egy kofola. Klasszikus felállás, kényelmes hat fős szobákban. Mivel én Miskolcról érkeztem, egyedül mentem ki, a parkolóban várva Mátéékat, Robit és Bálintot. Közben befutottak Laciék akik megkezdték addig a pakolást. Mindenkinél több napra elegendő cucc volt, az adott sportoknak megfelelően, nem kis súlyokkal mentünk tehát fel. Cserébe sível móka és kacagás a feltúrázás. Legalábbis mókásabb.
Aznap gyors lepakolás után még toltunk egy jeget, afféle bemelegítés gyanánt. Tejködben kisebb kitérőkkel sikerült eljutni a Német-létrától (remek sztorink van a létráról Palival a jégcsavar találkozó keretében!) lejjebb, a ködben rejtőző jó kondiban lévő jegekhez.

Behavazott jég a Nagy-Morgás-hágó alatt

Egy

Másnap havazás, alacsony látótávolság. Úgy döntöttünk, egy kis lájti síelést még ki tud adni a dolog. Hát a lájti síelés végül is bejött csak izgalmassá vált. A tó másik oldalán fel a flaska kulcsiban, majd tovább balrább, egészen a rézpadok környékéig.

Öten indultunk neki, viszonylag nagy távolságban egymástól, egészen az utolsó meredekig, ahol is a hó minősége elkezdett rosszabbá válni, több friss hó volt. Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy kezd veszélyessé válni a terep:
A felettünk lévő szikláig kimegyünk oldalra csatolni és…LAVINA.

Engem pont a lejtő közepén ért, esélyem sem volt az oldalra való traverzre. Egyik lécemet lecsatoltam, az ment valamerre (hófék vajon át van fordítva?). Számomra a küzdés a beakadó lécem miatti forgás volt, merre is van előre, hol van fent. Előtte csak a hó és a fények változnak. Szám tele hóval, kezeimet próbálom szabaddá tenni, magam elé rakni.  Másodpercek telnek el, minden teljes lelassul (végezz úszó mozdulatokat WTF, inkább legyen egy szabad kezem a szám elé…). Vajon hol fogok kikötni, mi lesz addig amíg megtalálnak. Ki fog megtalálni? Majd egyszer csak kékül a hó. Egyre kékebb előttem a hó miközben lassulok. Valami puhának ütközöm, majd megállok. Fent maradtam hál istennek, előttem a kék kispehelyben Bálint. Ordít, azonnal szinte robotként szabadítom ki másik lábam és csatolom le a lécem. Oldalra szinte futva megyek ki. Nézzük ki merre. Szerencsére csapatunk egyben, Bakai Laci ment még le, szintén egy léce elment, hiszen majdnem, hogy mellettem csatolt ő is az utolsó gyalogláshoz.

Csapatunk összeszedtük, mindenki épségben. Lavinaszonda elő, lécek keresése, lehetőleg nem egyszerre mindenki, ha jön még 1 lavina, legyen, aki keres. Perceknek tűnik, de fél órába is telt mire meglettek a lécek. Botok, firnvasak bánták a dolgot, de a legfontosabb, hogy mindenki életben van. Épen s egészségesen. 

Csatolunk, irány le, mára ennyi elég volt. Bot nélkül ködben minden kicsit nehezebb. Hiába, ezt is gyakorolni kell. Örülök magamban, hogy olyan társaim vannak, akik egy ilyen helyzetben is kontroll alatt tartják magukat és tudtam, hogy megtennénk mindent a másik megmentése érdekében.
A délutánt ennek megfelelően egy sör után már csak a ház körül ugrálással töltöttük, majd pihenés. Holnap mégiscsak mászni kéne már valamit. Még végig néztünk egy baromi nagy lavinát a Boceknél.

A lavinát nem mi indítottuk, felettünk indult el, kb. a közepét kaptuk el, nem volt olyan mély kb. 50-60cm, én durván 100-120m mentem le. A botomat alattam kb. 150m-el találta meg egy Szlovák sporttárs. Később remegve koccintott velünk a házban.

Azt hiszem szerzek egy “durrantós” zsákot.

Kettő

Ezek után persze logikusan nem nagyon akaródzott a síelés, meg hát mégiscsak mászni jöttünk. Régi vágyam már a Stanislawski kémény, felnőni hozzá és átmászni végre télen. Körülbelül egy éve próbáltuk már Bálinttal, elég kemény dió volt, nem is nagyon tudtam akkor hozzá szólni. Az út ebben a szezonban nagyon változékony. Egy éve omladozó hógombák voltak a kéményben, idén pedig elég sok helyen nagyon jó minőségű firn. 

Síléccel mentünk fel a beszállásig, miközben Máté kitartóan gyalogolt fel hozzánk. Az első hossz az övé volt, finoman mászta át a standig az elé tárulkozó nehézséget. Jól tart a firn, meg is jegyezte.

Máté az első hosszban

A második hosszban én indultam, pár méter firn volt előttem, majd egy hóval takart szikla, amelyen a felszökés megfogott. Indulásom után pár méterre kilátszott a hó alól két szög összekötve - egy régi stand, amit megakasztottam, majd irány a szikla aljához. Volt egy szép lyuk, ami nem volt fagyos és alulról be tudtam rakni egy camet. Nem tökéletes, de jobb, mint semmi, gondoltam. 

2. hossz - Cam után, de még idő előtt...

Tovább indulás… Felálltam a firn tetejére, egyik csákányom kint volt egy jó folton. Előttem lépések már nem nagyon vannak, bele kell állni valami repedésbe stb...

Ballal kinyúlok és keresek… Nem találok semmit. 

Lekaparok még több havat, pucolok, majd újra próbálok keresni. 

Kötélre nem figyeltem, lábam között. 

Előttem látom a beforrt repedést, tuti, hogy kell lennie feljebb valaminek. Csak 1 jó akasztás és megvan…

Lábaimmal kiszakadok a firnből és már indulok is lefelé, a remény hullámvasútján és egyszer csak ott találom magam a standnál. Hát akkor ez most vagy' 15 méter volt, a ki nem rendezett kötélnek köszönhetően a hátamon érkezve. 

Nézünk egymásra és már visítok, hogy eltörtem a lábam. Elönt a remegés és a fájdalom. 

Innentől megadom magam és az eseményekben próbálok részt venni, de csak néző vagyok szinte. A cam kiszakadt, amit beraktam. Pár cucc a beülőmről is hiányzik, köztük a lapkám is leesett róla(?). Máté és Bálint összeszednek. Bálint előre megy, már építi is a sílécekből a szánkót, én itt nem fogok egyszerűen lejutni.

Szánkópálya

Ereszkedés közben, ahogyan a sokkhatás elmúlt, elöntött a meleg fájdalom hátamon is. Két kötélhossz keserves ülve-ereszkedés után már a sílécen ülök. Leengednek két félkötélnyit egybe (120m). Majd még egyszer. 

Nem bírok már ülni sem, négykézláb indulok el a házig.
Tomas beinvitált hátra, hozott 1 bögre teát. Elmesélte, hogyan törte a csípőjét pár éve, még a kis házi készítésű hexét is megmutatta, amibe beleesett. Aztán a kezembe nyomta a mankóját… "Ha tudsz járni, majd hozd vissza". 

A hegyimentők megérkezésével megkezdődött több hetes fekvésem. A poprádi kórházba vittek, ahol megállapították a töréseket. A nagyon kedves és rugalmas doktor úrral megbeszéltem, mégis csak itthon feküdnék be. Bálint közbe cuccaimat összeszedte, majd megérkezett a kórházba. Pár órán belül már Miskolcon voltam.

Nagy az öröm

Hálás vagyok a barátaimnak, hogy a rosszban is végig mellettem voltak, segítettek és húztak, támogattak, amíg lehetséges volt.
12 napot töltöttem összesen kórházban. Most már újra járok, mászok, de az emlék örökre beégett. 

Úgy gondolom, hogy nem az a nehéz, hogy az ember eljusson egy szintre, hanem egy ilyen koppanás után is merje azt csinálni, amit szeret. Csak azt látom, hogy még többet kell másznom és tapasztalnom mielőtt újra odaállok az útba és elindulok rajta, ám egyelőre meg kell tanulnom újra türelmesnek lenni magammal. Na ez a nehéz.

Dagad, de bírja ;)

Ilyen is volt - A nagy utazás

Bemutatkozik az "ilyen is volt" rovatunk:

Történt azért néhány dolog, ami többet érdemel annál, minthogy az áttekintő bejegyzésben megemlítsem, de már annyira sem aktuális, hogy egy hagyományos bejegyzésben emlékezzem meg róla. Szóval ezt próbálom megoldani ezzel a "rovattal".

Monotónia a Kazbeken

Mindig is vágyakoztam az ilyen nagy kalandokra, így amikor a Tátra felé autózva felmerült, hogy kimehetnék a Kazbekre Bálinttal, egy percig sem haboztam. Már régebb óta készült erre, így nekem csak "bele kellett ülni a tutiba".

A mászás jellegéből kiindulva a legjobb készülés a futás volt. Amikor tehettem, elmentem egy körre (egy órás terep körök, megszínesítve egy kis franciabányai boulderrel, illetve intervall-edzés 400-as körpályán Janó vezetésével).
Arra számítottam hogy elég sokat kell a hágóvas elején állni. Külön figyelmet fordítottam arra, hogy előredőlve, a lehető leginkább a "lábujjhegyemet", ezáltal a vádlimat terhelve fussak, így a szenvedéseket kicsit eloszthattam időben.

Mielőtt Grúziába utaztunk volna, még várt ránk egy kis a akklimatizáció, amit az egyik technikailag könnyebb, ám combos 4000-esen a Dom-on ejtettünk meg (kétszer 1600-os felmenet a csúcsig). Bálint tervei szerint 2 éjszakát aludtunk fent sátorban a gleccseren. Alföldi gyerek lévén a szervezetem keményen lázadozott a hirtelen begyűjtött magasság ellen. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam. Kifogástalan panorámánkat a Matterhorn közeli csúcsa tette még látványosabbá, ilyen környezetben a smack leves is finomabb!

Bálint főz, háttérben Mátyás pipázik

A Dom 4545 méteres csúcsát Bálinttal és kollégájával Barnával jó időben, kényelmes tempóban értük el a Festigraton (AD) keresztül. Lefelé pedig a normál (kerülő) úton ballagtunk le szép lassan.
Nem bántam, hogy a gleccserről aznap már nem kell legyalogolnom, hanem még egy estét fent tölthetek. Sajnos a szervezetem másképp gondolta, így egy kellemetlen, de a szükségszerű éjszakával erősödött tovább az akklimatizációm.

Több, mint idilli - felettünk a Dom 

A két túra közötti pár nap gyorsan elrepült. Apósom, Zoli a csapatszállítóval kivitt minket a reptérre, ahol Rékával hosszasan búcsúzkodtunk, de kettészakadni nem tudtam, és Rékát is észrevették a biztonsági ellenőrzésnél a hátizsák zsebében, úgyhogy el kellett válnunk  jó pár napra.

A repülőút igazán olcsó Kutaisibe, ennek megfelelően szűk és kényelmetlen a hely a gépen, főleg, hogy két jóllakott "kaukázusi testalkatú" úriember kellemes testközelségében tölthettem ezt a pár órát. A reptérről marsutkával folytattuk utunkat először Tbiliszibe, aztán a piaci kajabeszerzést követően Stephansmindába (Kazbegi-nek is hívják).

A helyi néplélek engem igazán megfogott. A grúzok egy igazi "tűzben edzett nép". Aki kicsi történelmi affinitással rendelkezik, az tudja, hogy a kaukázusi régió egy ütközőzóna. A grúzok pedig valahogy ezt a fajta történelmi viharjárást évezredek óta elég jól viselik. Mindezt úgy, hogy saját kulturális identitásukat sikeresen megőrizték.
Két sajátosság egyből szemet szúr szerintem minden idegenből érkezőnek:
A furcsa "tésztabetűik" és a "no problem" hozzáálásuk: Semmin sem hajlandóak felizgatni magukat, és szinte biztos, hogy minden felmerült kihívásra lesz egy válaszuk, meg egy unokatestvérük, aki nagyon ért a felmerült probléma megoldásához. Természetesen mindezt körülveszi az a laza "korrupciós lendülettel működtetett kvázi törvényi berendezkedés" amivel saját maguk felé azt a látszatot tartják fent, hogy civilizált nemzetállamként működnek. Egyszerűen imádtam.

A kajáikat nem említem részletesebben, de aki a magyar konyhában megtalálja az örömét az a grúzokéban sem fog csalódni. Amire viszont fontos rendes hegymászóként felhívnom a figyelmet:

- A boraik idegborzolóan túlárazottak
- A chacha nevű szőlő/törkölypálinkájuk viszont olcsó és megfelelő matéria.

A mászás történetét jól megírta annak idején Bálint a blogján, így azzal nem tölteném az időt, itt van viszont a videónk:

Egy tanulságot azért még megosztanék:

Elég csúnya dolog történt velem: Először próbáltam ki a magashegyi körülmények között szuper megoldásnak bizonyuló "adventure foodot". Ezek mindenféle szárított, vagy liofilizált kaják, amiket adott mennyiségű forróvízzel lehet ehetővé tenni. Nagyon fel tudja dobni a hegyi étrendet, és súly-tömeg-kalória tekintetében is abszolút versenyképes a smackleves/zabkása menüvel. További előnye, hogy a zacsit elmosva későbbi kaját is meg tudsz benne csinálni, így megúszod plusz lábos felcipelése nélkül a levesízű teát is ;)

Eddig tartott az általános ismeretterjesztés most pedig az "ismerd meg a világ kihívásait Palival" program sajátos tanulsága következik:

Az aptonia adventure foodban található egy  "do not eat" feliratú zacskó, ami nagyon emlékeztetett engem a smackes fűszeres zacskójára. A vacsorám elkészítésekor annak rendje és módja szerint a forró víz ráöntését követően a zacsit felbontottam, és a benne lévő zöld port hozzáadtam a tésztámhoz. Közben vidáman poénkodtam rajta, hogy mekkora idiótának kell lenni ahhoz, hogy valaki megegye a fűszerek zacskóját :)

A kaját elégedetten elfogyasztottam, nagyon finom volt. De amit utána átéltünk, az rá kellett ébresszen valamire:

Nem csak a csomagolást kellett volna kihagyni az esti menüből! 

A belecsomagolt, feltehetően "silica gel" tartalmú "zöldfűszer" olyan hatással volt rám, amit még nem tapasztaltam. Kis testem kb. úgy kezdett működni, mint egy dízelautó amibe benzint tankoltak: Mondhatjuk, hogy nagy gáz volt :)
A helyzetet jól leírja az, hogy a pusztulatos állapotok miatt még a sokat tapasztalt Bálint is kitette a fejét a sátorból. Én is menekültem volna, de sajnos az emésztőrendszeremtől nem tudtam leválni erre a válságos néhány órára.

Összefoglalóul annyit mondanék, hogy aki a kalandot keresi az nem járhat rosszul grúziával, de a kaland-kajákkal mindenki legyen óvatosabb ;)