akkor még nem tudtam hogy ez lesz az utolsó

A legtöbb akadályozó körülmény eddigi mászásaim során mindig a téli mászásaimat kísérte. Valahogy ilyenkor körülményesebb elérni a hegyeket.

-A szezon elején az a baj hogy nincs hó

-Aztán utána van, de annyi hogy a lavina veszély magas, aztán karácsony van,

-Utána végre másztunk valamit Mátéval, Gerivel

-Aztán megint nem volt hó, aztán megint túl sok lett...

Ráadásul nem a mászás az egyetlen dolog az életben, más elvárásoknak is meg kell felelni.

Végre megint eljött egy hétvége, amikor az idő nem ígérkezett rossznak, volt is kivel mászni, és más elvárás sem akadt.

Mátéval és Petivel szálltunk be Andris csatahajójába, és indultunk meg némi otthonfelejtős turné után a Tátra felé, hogy újra megvakarjuk a Szalóki-váll havas északi falát.

Az éjszakát egy ragyogó, a dicső szocializmus végnapjait fényesen hirdető szállodában töltöttük, Korai kelés után, az időt kényelmesen elszuttyogva indultuk a hegyekbe. Sajnos a nyomunkban a köd is egyre magasabbra húzódott a felmenet során. Reméltük hogy megakad valami láthatatlan plafonban, de sajnos ennél komolyabb tervei voltak.

A hotel, melynek a vendégszeretetét élvezhettük

Mátéék a Havrani vlasit (M4+) tűzték ki célul, mi meg valami hosszabb lehetőleg minél több mászást tartalmazó dolgot keresgéltünk a falon. Végül a Kocsis Dávidék által korábban mászott Puskásba (III) vágtuk fejszéinket.

Andris kezdte meg a mászás érdemi részét és a köddel együtt kúszott fel a falban. Aztán minden eltűnt a szemem elől. Se a táj se András. 

Szépen eldideregtem a standban, elfogyott a 60 méter kötél, egy kicsit vártam és indultam.

El tudom képzelni, hogy ez a mászás ideális hó- és látásviszonyok között mekkora élményt tud nyújtani, a tartással sem rendelkező hóban nekünk ebből  nem sok jutott. Egy idő után gyanússá vált, hogy az úttól jobbra kb. 30-50 méterre kaparunk felfelé, de mivel nem láttunk az ég-világon semmit, így kitartóan folytattuk.

A mászás ködös szürkeségét Andris törte meg, aki Pókmajom zseniális tanácsait követve egy kötélhossz erejéig felvett egy műtőskék színű kertészkesztyűt. Már ekkor jól szórakoztam rajta. És, hát mit ne mondjak, kb. 10 métert bírta, mielőtt visszavette a rendes, kopottas mászókesztyűjét.

A kesztyű

A "variánsunk"  babakékkel látható, a kesztyű tiszteletére 

Az egyszeri csóró keleti mászók nagyjának komoly fizikai fájdalmat okoz a mászóruházat megvásárlása, pl. ha egy kesztyűért több 10000 forintot kellene kiadni. Szerintem alapvetően nincs olyan kesztyű, amiben így-vagy úgy ne fázna az ember keze, legalább is én még nem láttam igazán jó megoldást. Nekem csak szar kesztyűim vannak, de mindegyik működik egy pár órán keresztül. Van hegymászókesztűnek kinéző, kivehető polárbéléses Trekmates márkájú szar, aldis téli bringáskesztű, van thinsulate béléses kecskebőr, melyet balon kabátos úriembereknek ajánlanak, ilyen olyan polár-, és béléskesztűk, kétujjas külső kesztyű  a decathlonból (na ez viszont tényleg király, de csak kiegészíti a kesztű-apokalipszist).

Végső soron akármilyen kesztyűre telik az embernek, az az egy biztos, hogy egy pár kesztyű nem lesz  elég szinte semmihez. (okosságok a kesztyűk, a hegymászás és a fázós kezek világáról)

Andris egyik hajmeresztő, szarul biztosítható traverze után valahogy visszajutottunk az út felső részébe, de természetesen* közben kezdett ránk sötétedni.

Az utolsó kuloárban sem tartott semmit a hó, hason csúszva, a falat kaparászva húztam egyre feljebb magam. Itt már szimultán másztunk, mert a gerincig nem volt elég a 60m kötél, úgyhogy elhelyeztem pár pszichénövelő-pszeudoköztest. Mikor mindketten felértünk, kezdett végképp ránk nehezedni annak a súlya, hogy nem igen fogjuk megtalálni a lemenetet az adott körülmények között (20m látótávolság, sötét).

Hol is lehetünk?

Meg voltunk róla győződve, hogy a Kopa-főgerincén vagyunk, és a túloldal képzeletünkben született lankáin fogunk lesétálni. Természetesen nem így lett. De hihetetlen szerencsénk volt.

Miközben izgalmas terepen másztunk lefelé, egyszer csak beszélgetést hallottam!

Máté és Peti alattunk ügyködött. Miután sikeresen megtolták az útjukat másfél órát bolyongtak a gerincen még naplemente előtt, mielőtt visszavonultak, hogy a Havrani vlasi-n ereszkedjenek vissza. Azt legalább ismerték.

Mikor lemásztunk hozzájuk éppen arra készültek, hogy alkalmas szög híján egy kuriózum számba menő HB flexifix friendet hagynak az ereszkedőstandban. Szerencsére nálam volt egy megfelelő stubai profilszög, ami azóta a kulcshossz feletti standot gazdagítja, jól megtalálta a helyét!

Ereszkedés előtt Peti és Andris

Ereszkedés után összeszedtük a motyónkat és fél kilenckor értünk a Rabló házba, ahol a lehasznált kinézetünk és Andris drámai belépőjének hála az étterem padlója helyett különszobát kaptunk alapáron!

Másnap a Veverkovon másztunk egyet aztán Zolibácsinál ettük végig a menüt.

Lassan elfogadom, hogy vége a téli szezonnak, és a sziklamászás ideje következik.

Reklámfotó Andristól

*Nekem már kezd természetes lenni. („te is csak szívni jársz a Tátrába” jeligére mászótársak jelentkezését várom)

Amúgy sötétben drámaibb képeket tudok készíteni a hegymászók küzdelmes pillanatairól.


A napokban járta be az internet téli mászás iránt érdeklődő bugyrait egy videó. Engem teljesen letaglózott a lényegre törő realizmusával. Kicsit az az érzésem, mintha a filmet minden téli mászásról készített beszámoló helyére odarakhatnánk. A tátrai küzdelmek minden lehetséges változatát bemutatja a szarul tartó olvadt hótól a fennakadt kötélig. Én is sok szeretettel ajánlom!

Minden áron jégcsavar! (?)

Mátéval november-december táján dobtuk be az ötletet, hogy összelehetne hozni egy jégcsavar találkozót a Tátra valamelyik turistaházában. Bíztunk benne, hogy sok tapasztalt mászó fog részt venni a buliban, így sokat tanulhatunk. Szerencsére sokan lelkesedtek-szervezkedtek, és még előadók is akadtak, akik a hosszú sötét délutánon tágították a társaság fejét.

Ahogy közeledett a találkozó dátuma, úgy váltak egyre rosszabbá a kinti körülmények, de tartottuk magunkat a tervhez. Este hét felé vettük fel Krisztit és Bálintot, aztán elindultunk a hegyek felé. Szakadt a hó, de egészen Besztercebányáig jó tempóban haladtunk. Délután a hóhelyzet miatt lezárták a szlovák határt a kamionok előtt, de már így is volt elég volt az utakon. A Donovaly hágóba vezető úton már 15-20 centis letaposott hó, és 20 kilométeres dugó várt minket.
Mi még azon szerencsések közé tartoztunk, akik elérték a Turócszentmártoni elágazást, így egy nagyobb kerülővel, de kisebb hágóval járó útvonalon jutottunk át Rózsahegyre.  Próbáltunk a rosszul takarított 18-as főúton maradni, mivel nem vettünk pályamatricát. Volt, hogy az útra dőlt fenyőfa miatt kényszerültünk erdészeti jellegű feladatokra, aztán elérkeztünk egy lehajtóhoz, ahonnan 40 centis hó fedte a főutat, ami a kis járgányunknak megoldhatatlan feladat volt. A rendszámokat hóval betapasztottuk aztán felcsaptunk az autópályára. Ezzel a lendülettel szinte egy "szempillantás" alatt Csorba-tón teremtünk, és reggel négykor már a fedett parkolóban pakoltuk a hátizsákunkat.

parkoló, álcázás, hátizsák

Mikor elindultunk felfelé, megegyeztünk Mátéval, hogy nem fekszünk le aludni, hanem egyből megyünk a hegyre. Egyre csökkent a lelkesedésünk, ahogy vonszoltuk magunkat a hóban . Az út felénél már csak arra vágytunk, hogy a házat elérjük. Reggel hétkor zuhantunk be az ajtón. Kértünk egy teát, és vártuk Bálintékat. (Ők már indulás előtt elhatározták, hogy nem másznak semmit, a túrasíé lesz a főszerep a hétvégén.)

A teásbögréket markolva egymáson röhögtünk, mert már nem bírtunk ébren maradni és felváltva ejtettük le a fejünket az asztalra.

Végre megérkeztek. Felmentünk a szobánkba és a ragyogó napsütéses tájat nézve aludtam el.

Délben keltünk. A terv szerint a Tupa alatt lévő kis tömbön lévő nittelt drytooling utakban akartuk magunkat kipróbálni. Ahogy a fenyők fölé értünk, láttuk hogy nem túl rózsás a helyzet. A 40 centi frissen esett hónak hála a lavinanyomos és a lavinaveszélyes lejtők közül lehetett választani.

Egy percre megálltunk pihenni, mikor arra lettünk figyelmesek hogy a kinézett tömbünk alatt egy csinos kis repedés jelent meg a hóban. Ezzel egyértelművé vált, hogy nem mászunk aznap semmit, úgyhogy leültünk egy kőre és a kifogástalan időben teázgatva élveztük a panorámát.

Ki így, ki úgy

Az Tupa falának egyik kuloárjából egy hármas csoport tűnt fel. Kocsis Dávidék talán a Puskás útban próbálkoztak, de inkább visszafordultak, miután 3 kisebb lavinát indítottak el a falban.

Együtt ballagtunk vissza a házba.

lavina a Tupa alatt

Este megkezdődött a találkozó tudományos programja.

Először Ágoston Viktor tartott előadást lavina témában. Ebből már meghallgattam párat, de sosem elég az ismétlés! Az elfogyasztott sörökkel arányosan nőtt az érdeklődés, mire Gergő és az oszcilloszkópjai előkerültek már mindenki jó hangulatban volt. Előadása a lavina jeladók felépítéséről, működéséről, konstrukciós hibáiról, és a fejlesztési lehetőségekről szólt.

A meg-megvaduló közönséget is sikerült lekötnie, sőt még a ház személyzetéhez tartozó szlovák gyerek is érdeklődve csapódott a társasághoz, lesve az oszcilloszkóp villanásait. Egy kósza kísérletet tett rá, hogy némi hasznos információt szerezzen. Angolul kérdezett.

"Szerencséjére" az egyik miskolci kollégát találta meg, aki lelkesen magyarázta magyarul:

-Hát barátom, az a lényeg, hogy ez egy fos! Tarthatod így, meg forgathatod úgy, de tök mindegy mert egy szar!
Máté próbálta menteni a reménytelen helyzetet, és megpróbálta angolul elmagyarázni a bemutatott problémát.

Nagyon jól éreztünk magunkat!

A program zárásául a Distilled című skót mászófilmet néztük meg Gergő jóvoltából. Szépen csapkodott a bácsi a zúzmarás sziklákon!

Viktor prezentál

színvonalas előadás...

...kiváló közönség

mi maga? MÉDIASZTÁR?!

Másnap reggel újra nekiveselkedtünk a Tupának. Úgy döntöttünk, hogy a Banán extrával próbálkozunk meg, mert talán az van a legelérhetőbb helyen. A lavinaveszélyes és a lavinanyomos helyeket elkerülve próbáltuk elérni a beszállást. Két órányi, porhóban előadott mellúszást követően körülbelül 800 méterrel kerültünk közelebb a beszálláshoz. Kockáztatni nem akartunk, úgyhogy visszafordultunk. Lefelé jövet egy hót nyugodt szlovák túrasíző triót láttunk, akik a lavinaomladékon szerpentineztek fel, majd a Tupa veszélynek kitett kuloárjai alatt folytatták az útjukat az Omladék-völgybe a hegyoldalt keresztezve. Hát ki így, ki úgy.

A házhoz visszaérve egy kisebb társaság éppen a Pátria-jéghez indult. Hozzájuk csapódtunk, hátha sikerül valamit mászni.

A jég előtt egy széles lavinatörmelék lejtőt kereszteztünk. Egyesével keltünk át, ezzel növelve a biztonságunkat.
Mi voltunk a harmadik parti, így volt időnk fényképezni, hülyéskedni, meg fázni a fal alatt.

Gergő takarít

Máté előadása

Máté végre nekiindult a jégnek, mind a három csavarjával!
Sajnos a standot egy szikla védelmében alakítottuk ki, így nem láttam semmit. De az így látatlanban is kiderült hogy a csavar kevés volt. A felettünk mászó parti küldött kötélpostán egyet pluszba csavart, amivel Máté befejezte a hosszt.

Két óra várakozás után végre elérkezett az én időm! A lefagyott, elgémberedett kezeimmel markoltam a csákányt mint az állat, és elindultam felfelé. A hágóvasam totál tompa, vastag, mixre szánt frontfogaival próbáltam rutintalan technikával megvetni a lábam a jégen, -néha teljesen reménytelenül- Így életem első Tátrai jegezése még másodmászóként sem töltött el hihetetlen önbizalommal, és biztonságérzettel :) .

Amint a felső részen megpillantottam egy jó kis fűcsomót el is hagytam a vízjeget és az utolsó pár métert már otthonosabb terepen tudtam le.

A Pátria

Sajnos a második kötélhosszra már nem maradt időnk. így lejöttünk és mit sem sejtve elindultunk hazafelé.

Pedig akkor már ott leselkedett ránk a veszély!

A vérőz!

Éppen a kiürült sörösdobozomat nyomkodtam össze elégedetten az anyósülésen, amikor jobbról az út menti rézsűről valami bevillant!

-Bazmeg ŐZ!!!

Az ABS recsegett, az őz a távolba szállt, mi meg meglepetten pislogtunk bele az éjszakába...

Nem tűnt súlyosnak a dolog, az fenevad dolga végeztével elballagott a szántóföldre, mi meg vártuk a rendőröket. Közben több mászótárs is megállt, hátha tud valaki valamit segíteni. Ez nagyon jól esett! Köszi szépen!
Szerencsére, -és hála Máté kifogástalan reakciójának- az autó nem tört porrá (pedig ugye suzuki), így haza tudtunk jönni.

Az út során "kicsit" érzékenyebbek lettünk az erdőből leselkedő szempárokra. Egy emberként ordítva fékeztünk 40-re minden gyanús jelet meglátva. A sokkból azóta sem gyógyultunk, ki. A kocsit megcsinálta a lakatos. 

Mindezek ellenére nagyon örülök, hogy összejött ez a találkozó, jövőre jobb kondíciókat rendeltem!