Nem csak kuksoltunk Kukovin

A lehetőségek otthona!

Sokszor nem érzem magamban az erőt, de így, hogy egy hete a borús időt, meg az ázott embereket bámulom, egészen kedvem támadt egy kis nyári nosztalgiára, úgyhogy írok kicsit a Dabarski Kukovin töltött nyári napokról:

A hellyel már korábban próbálkoztunk, sajnos húsvétkor a havazás elriasztott minket attól, hogy itt másszunk, ezért a hasonlóan kellemetlen időjárású Paklenicára cseréltük az úticélt némi tengerparti mászkálás után.

De most eljött a mi időnk!

Attilával és Ádámmal Nagykanizsán találkoztunk a vasútállomáson, mivel ők Sopronból, mi meg Pestről indultunk. Telefonhívás nélkül is egyértelmű volt, hogy hol találnak minket. Sajnos nem késtek eleget, így a második sör épphogy belefért a resti különleges személyeknek fenntartott részén. A vidám hangulatot tovább erősítettük a nagykanizsai tesco éttermében elfogyasztott kiadós menüvel. Ha téged is épp ebédidőben enne arrafelé a fene akkor bátran ajánlom!

V.I.P's

Kiváló napsütéses időben érkeztünk meg a "Kukovi" sziklák alá. Janóval még kipakolás előtt megrohantuk a Rujcin kuk egyik útját (La figlia del capitano 5c, 5kh), hogy aznap is "csináljunk valamit". A teljesítményorientált hozzáállás az elkövetkező napokban is végig velünk maradt, hála a hely tökéletes kőzetminőségének, a magashegyi alakzatokat idéző sziklaformáinak és a megfelelő motiváltságnak. Célunk volt hogy a lehető legtöbb mászómétert teljesítsük, ami belefér.

A nyár közepi időpontnak egyetlen hátránya volt: a M E L E G

A második teljes napunkon 8 liter vizet pusztítottunk el mászás közben.

Sajnos az eltelt hónapok alatt egy kicsit meghalványultak az emlékeim, így csak egy-egy  pillanatot idéznék fel: 

Legjobban talán az maradt meg, amikor az egyik stand mellett nyíló óriási oldott lyukba beleejtettem Janó egyik szólókarabinerét. Én könnyelműen lemondtam róla, mert tanúja voltam már annak, hogy ezek a lyukak mi mindent képesek nyomtalanul elnyelni. 

De Janó nem adta ilyen könnyen a motyóját! A "biztosításom" (inkább biztatásom) mellett jutott egyre mélyebbre és mélyebbre az üregbe. Néha egész komoly sóhajtásokat vert vissza az üreg fala, míg végül a félórás küzdelem célt nem ért. 

Biztosan ti is tudjátok, hogy sok jeles magyar mászó kezdte barlangászattal karrierjét és csak később cserélte száraz sziklára és szép kilátásra a nyirkos lukak csöndes vaksötétjét. Janóban talán ez az ősi ösztön támadhatott fel egy pillanatra, miközben az üregben tuszkolta magát egyre lejjebb és lejjebb azért a jó karabinerért :)

Janó a visszaszerzeményével

A mászott utak közül nem is tudom melyiket tudnám leginkább kiemelni. 

A legtöbb útnak általában egy nagyon különleges kötélhossza van. Volt amelyikben tökéletes kőzeten folyamatos egyenletes nehézségben küzdhet az ember 40 méteren keresztül, tényleg standtól-standig (Colori di autumno 6a+). Aztán volt olyan kémény is, amiben semmi nem volt a két símára oldott mészkőfalon kívül, és azt hittük hogy ez életünk legnehezebb 6a-ja, aztán kiderült, hogy 6b! (mindenkinek ajánlom, aki azt mondja, hogy kéményben nem lehet elfáradni) (La forza dell ignoranza). Volt határon nyögős onsightolás mindkettőnk előadásában, de több volt a vigyorgós élménymászás is itt ott jó kis trad betétekkel. 

,

Érkezésünk estéjén

Valamelyik út egyik hossza

Az elmaradhatatlan csúcsszelfi

Nem annyira pillanat, de szép emlék: A völgykatlan "kempingje" nem igazán bővelkedik a szolgáltatásokban, ezért minden nap a tengerre jártunk le fürödni és vízért a nagy szerpentinen. A panoráma nagyon szép ahogyan közel 1000 méterről ereszkedik az út, lent pedig várt a hideg tenger, meg a még hidegebb sör.

A táj lefelé menet

Beach boys

A hely maga a paradicsom. A sziklák körül sarlósfecskék, csókák, vércsék és héják játszottak a széllel, néha lenyűgöző tempóban süvítve el tőlünk egy méterre a sziklák mentén felszálló légáramlatokon vitorlázva. Ekkor, az egyik standban álldigálva értettem meg a wingsuitosokat azt hiszem. Eddig is lenyűgöztek az ilyen videók, de nem igazán láttam, hogy egy ugrás néhány másodpercében mi ér annyit, hogy az ember az életét kockáztassa érte minden egyes alkalommal. 

Nehéz összefoglalnom, hogy mi volt rám a legnagyobb hatással. Ha megpróbálom felidézni, hogy egy-egy mászóhely milyen emlékeket ébreszt bennem azt hiszem ez a völgy valahogy más helyre kerül mint a többi. Valami olyasmit érzek, mintha hazaértem volna.

Ádám összerakja magát fejben...

...addig Attila fejleszti a titkos Trad skilljeit :)

Yosemite Yanó

Y.Y. akcióban

Az ott töltött hosszú hétvége alatt kalauzadatok alapján pontosan 1500 mászómétert tettünk meg. Annyira elkopott a bőröm a kövön, hogy hazafelé a saját izzadságom marta az ujjlenyomataim helyét :)

A megmászott útjainkról nem írtam sokat, így inkább beszúrom az alábbi táblázatot Janó mászónaplójából:

.

Ádám beszámolóját a soproni Summitsport Egyesület honlapján olvashatjátok.

Mire megírtam a bejegyzést, a nap is kisütött, úgyhogy el is húzunk a hétvégére Hohe Wandra!

Egy csoportgif búcsúzóul :)

A horvát mászókalauzhoz képest további  topokat egy horvát oldalon találtunk...

Magas-tátrai pillanatok

Június elején egy kicsit megtoldottam a hétvégét és Mátéval meg Bálinttal megnéztük megvan-e még a Tátra.
Szerencsére nem veszett el, úgyhogy a felcaplathattunk a Batizfalvi-völgybe, amire akkora felhő telepedett, hogy alig láttuk egymást. Ilyen kellemes viszonyok között kellett volna bivakot találnunk a tó környékén. Hosszadalmas kóválygás után feladtuk és egy nagyobb, felismerhető tömb környékén elrejtettük a motyónkat, majd  elindultunk felfelé a völgyben, hátha meglátjuk a Kápolna (Kostolik)  tömbjét egy szerencsésebb pillanatban.

Kárpáti kék meztelencsiga

Keresgélünk

Az első reménysugarak

Kitisztult egy fél órára

A Batizfalvi-csúcs és a Kápolna

Végül egy kicsit várni kellett, és annyi időre pont kitisztult az idő, hogy megtaláljuk a La Bomba VII+ beszállását. Az első kötélhosszt a társaság legpuhányabb tagjaként én kértem magamnak,úgy gondolom, hogy a VII trad mászás nem ebben a szezonban fog az én tarsolyomból előkerülni. Nekem ez a kötélhossz is megfelelő kihívás volt, egy ügyes kis átlépéssel.
Most következett az út leglátványosabb hossza, egy gyönyörű sarokrepedés. Persze ezen nem lehetett megosztozni könnyen, de itt jött képbe, hogy hárman voltunk. Így Bálint és Máté is előre teljesíthette ezt a szép hosszt, nekem meg megmaradt a takarítás örömteli feladata, amit egy beszorult, átfordult fejű egyes friend tett igazán komoly feladattá.
Mikor mindent kipucolva felküzdöttem magam  a komfortos standba Máté indult el a következő ronda kötélhosszra. Sajnos minden sejtésünk beigazolódott, tényleg egy szar, nehezen biztosítható mászás volt, ami technikai szempontból sem volt épp gyerekjáték. Máté lassan de biztosan tört előre, mi pedig lassan, de biztosan kezdtünk megfagyni a standban.
Bálintnak az az ötlete támadt, hogy a második hosszt a maradék kötéllel átereszkedve, az elsőt kikerülve lemegy egy adag kabátért. Végül is időnk az volt :D. Mikor Máté felért, Bálintot újra felbiztosítottam, aztán nekilendültünk mi is annak a borzalomnak. Az egyik falat olyan vastagon takarta a zuzmó, hogy gyakorlatilag léphetetlen volt. A kötélhossz végén pedig egy igen kitett táblán kellett felpilinszkázni, ami viszont szép mozgásával (különösen másodmászóként) kárpótolt az elszenvedett sérelmekért.
A második kötélhossz után nem véletlenül volt pár kötélgyűrű ereszkedéshez. Az út felső része az a fajta klasszikus tátrai mászás, amit senkinek nem kívánunk, mégis mindenkinek jut belőle. Ha valaki kedvet kapott a sarokrepedéshez, akkor tiszta szívből ajánlom az utat! (a felső rész elhagyásával is egy szép mászás). Egyes hangok szerint az út nincs VII+ de én a kulcshosszt másodmászóként teljesítettem, így nem ítélhetem meg.

a beszállásnál

Bálint a második kötélhosszban

Máté a harmadik kh. legszemetebb részére készül fel

a kiszállásnál

Estére kitisztult a köd, találtunk bivakot is. Amit kerestünk, még méteres hó alatt volt, így a szomszédságában egy nem vízálló társában szálltunk meg.

Másnap a Gerlachfalvi-csúcs nyugati falára másztunk fel.
A fal alatt megmaradt hó a hajnali hidegben keményre fagyott, így az első feladatot a hómező keresztezése jelentette, amit a nálunk lévő két kalapáccsal, kötélbiztosítás mellett abszolváltunk.
Eredetileg a Brnenská cestát akartuk mászni, de aztán könnyebb útvonalra csábultunk, többek között azért mert Máté az egyik hosszban majdnem betakargatta magát, meg minket is egy féltonnás gránittömbbel. A Kurczabova cestába átmászva, szórakoztató gerincmászással közelítettük meg a Gerlach 2655 méteres csúcsát.

Bálint és a Batizfalvi-tó

Itt rángatta meg Máté a tömböt, aztán visszatolatott

A gerincmászás egy impozáns része

A csúcsról nyíló csodálatos panorámát kiélvezve, ismerős csúcsokat keresve sütkéreztünk a csúcskeresztnél, aztán megindultunk lefelé a Batizfalvi próbán. A csúcs alatti kuloárt lábszárközépig-térdig érő latyakos hó borította legnagyobb örömünkre, én különösen hálás voltam ezért a lukas oldalú trekking cipőmben :).
Miután megfeleltünk a próbán, lekocogtunk a bivakhoz, megvacsoráztunk és elindultunk lefelé, hogy még aznap Kalamárkára érjünk, mert hétvégén Máté szervezésében került megrendezésre az első ottani MAHOE-hétvége.

Kötelezők

ennél jobb már nem lesz!

Menetrend szerinti Grazer Bergland

Idén is sor került a MAHOE tavaszi Grazer berglandi hétvégéjére, ahová egy kedves mászótárs és cége támogatásával jutottunk el, ezt ez úton is köszönjük!

Első nap délután az Elk meadows (VII-) útba vágtunk bele, ami kiváló mászást tartogatott, a nevének megfelelő legelő-feelinggel kombinálva. Az út felénél lévő focipályányi fűpárkányon ejtőztünk egy kicsit, mert utolértünk egy kisebb forgalmi dugót. A két VII- kötélhossztól nem sokban különbözött a 7-ik kötélhossz piazrepedése, mely kellemesen ledurrantotta az alkarjainkat, érdemes minden pihenési lehetőséget kihasználni azon a szakaszon. Mászás közben egész határozottan lehet érezni a kitettséget. Lefelé jövet még láttuk Orsit és Patrikot, ahogy a választott útjukban araszoltak felfelé, majd lekocogva a gráci hegyvidék hegyi kecske nyájával is találkozhattunk.

Janó a 4-ik kötélhosszban

szieszta a fűpárkányon

Nem csak mi éreztük jól magunkat

A vörös piazrepedés tetején pihengetek

felmásztunk

Még jobban felmásztunk

Orsi és Patrik frissítenek a kulcshosszaik előtt

A nyáj

egy barátom 

Egész éjjel szemerkélt az eső, ami nem sok jóval bíztatott...
Reggel egy traktor hidromotorjának kellemes duruzsolására ébredtem, és számítottam rá, hogy annyira nem fog örülni az út szélére hanyagul odavágott sátrunknak. Haragos dudálással húzott el mellettünk.
A sátorból kimászva hűvös ködpamacsokba takarózott táj fogadott, a sziklák nem is látszottak.
Ennek megfelelően szépen lassan készülődtünk, vagy másfél órát reggeliztünk, integettünk a dolga végeztével lefele guruló traktornak, aztán elindultunk a hegyre megnézni, mi a helyzet.
(Addigra Máté és Bálint már az első útjuk felénél járhattak. Még vizes sziklán kezdték az aznapi programot, mert három utat akartak megmászni.)
Mi aznapra az "emberkedést" választottuk:
A weg der alten manner (VII-), meg a weg der schönen manner(VI) volt a program.

Reggeli pillanat

Az öreg ember útját mindenkinek tiszta szívből ajánlom, aki a VII- fokozatot próbálgatja, a második-harmadik kötélhossz szuper mászás, változatos jellegű és formavilágú szürke-lyukacsos, illetve vörös-szögletes mészkövön. Az utat megmászva ereszkedni szükséges, az ereszkedő standok távolsága nagyon ki van számolva, senki ne felejtse el a csomót a 60-as kötele végeire kötni!

Az Janó Alten manner 2-ik kötélhosszában

én meg a harmadikban

A másodiknak választott szép ember útja arról nevezetes, hogy a kulcshosszának rejbungtáblájára az út építői felragasztottak egy tükröt, amiben minden megmászó megcsodálhatja önnön szépségét, esetleg gyakorolhatja az északifalas-nézést. Janót talán a saját látványa zavarta meg annyira, hogy a topo nem egészen egyértelmű utasításait követve, bravúros mozgással indult el a tükörtől jobbra felfelé a fogás nélküli falon. Vagy 5 méter leküzdése után látta be, hogy nem ez lesz a megoldás. De Janó kiválóan kezelte a helyzetet! Ahol én fel sem másztam volna, ott ő egész sokat vissza is tolatott! Utána a topo leírásához viszonyítva jóval jobbra mászott fel egy az út nehézségének már megfelelő, de nem könnyű falszakaszon. Az utolsó nehezebb kötélhossz kifényesedett kéményei sem a felhőtlen örömmászás élvezetét nyújtották.

Összességében az út egy igazi klasszikus stílusú és vonalvezetésű mászás a 70-es évekből a 30-as évek szellemiségében. Az alsó könnyebb szakasz nem túl jó minőségű kőzeten vezet, könnyű elcsavarogni a fűpárkányok labirintusában, ahol biztosításra sem adódik túl sok lehetőség. Azoknak ajánlanám akik a régi bakancsos alpinisták életérzéséből szeretnének valamicskét megérezni, némileg biztonságosabb, de azért kalandos körülmények között.

Este családias hangulatban vacsoráztunk és iszogattunk a MAHOE-s cimborákkal a frohnleiteni kempingben.

Sajnos másnapra stabilizálódott a rossz idő, így csak egy utat választhattunk: a hazautat...

Jövő májusban újra ott!

Schöne graue reibungtáblák!

Jön a masszív rossz idő dél-nyugat felől

Észak-dalmát patagónia II. rész

A Paklenica felé vezető tengerparti úton körülbelül 70-es szél volt, amit néha nagyobb lökések tettek sokszínűbbé, ezzel is növelve a dobozszerű autónk vezetési élményindexét.

A hatalmas széltől felkorbácsolt tenger lenyűgöző látvány volt, először láttam ilyet életemben!

Réka és Lola élvezi a szelet...

...ami a tengert ilyenné varázsolta

Az időjárás a következő napokban sem volt kegyesebb hozzánk. Ráadásul az apartmanunk nem volt fűthető, így a kinti két-három fok körüli levegő a szigeteletlen vityillóban is 12-13 fokig engedte felkúszni a hőmérsékletet…

A hirtelen jött tél a helyieket is váratlanul érte, a faluban egy traktor szinte folyamatosan hordta a tűzifát a házakhoz. A mászók komor tekintettel kóboroltak pehelykabátjaikban a falu utcáin. A házat éjjel nappal rázta a szél, olyan hangulata volt, mint egy magashegyi menedéknek egy viszontagságos nap után.

Ennek ellenére nem hagytuk magunkat, amikor csak lehetett, igyekeztünk kimenni a sziklákra.

Túlélési kísérlet

Reggeli idill

jóvilág, aranyélet

Érkezésünk napján a cuccainkat a szálláson hagyva továbbmentünk Zárába (Zadar), ahol teljesen más, napos, szélcsendes idő fogadott minket. Ekkor egyértelművé vált, hogy a rendkívül kellemetlen időjárást a partmenti hegyek, és a tenger sikeres együttműködésének köszönhetjük.
A tengerparti városban jól töltöttük a délutánunk, mindenki megsétáltatta asszonykáját.

Foci Zára főterén, a háttérben lévő templomtornyon magyar vonatkozású felirat

Még a kutya is a legjobb kocsmába vágyik!

Másnap a lányokkal felsétáltunk a Planiarski-menedékházba a völgy felső részébe, innen nyílik lehetőség a Velebit hegység magasabb régióiban található hegyek megmászására. Mi is gondolkoztunk, hogy a szállingózó hóra tekintettel nem mászunk sziklát aznap, hanem felmegyünk valamelyik környékbeli hegyre, de aztán letettünk a tervről és a lányok engedélyével lefutottunk a felfelé megtett távot, felszedtünk a mászócuccunkat, és kerestünk valamit, ami a széltől védett, és megmászható nehézségű.
Elsőként a Debeli kuk-on lévő PIPS nevű utat néztük ki magunknak, de a fényesre mászott kéményben hiányzó nitt visszariasztott a megmászástól. Azzal a megfontolással fordultunk vissza, hogy, ha itt ilyen, akkor feljebb lehet akár rosszabb is.
Helyette a parkoló feletti tömbön néztünk ki egy utat az Armadillion-t (6a/6a+ variáns), amelyet szélcsendes viszonyok között napsütésben másztunk meg. Nagyon élvezetes volt az orgona-szerű köveken előadott bedőlő-függőleges, néhol áthajló mozgás. Örömunk az utolsó kötélhosszig tartott, ahol a tömb tetejére felérve szó szerint arcunkra fagyott a mosoly. Akkora szél és hideg volt, hogy elgémberedett ujjaimmal alig bírtam a héjkabátom kikotorászni a zsákból, nagyon kellett figyelni, hogy ne a szél szárnyai húzzák helyettem magukra. Janónak nem volt ilyen szerencséje, nem volt szélálló cucca. Mire leértünk, lilára fagytunk.

a parkoló felett

Megfelelő méretű homokóra

a kötél az egyik nehezebb hosszban, a  háttérben én tevékenykedek

JAnó és a babérjai

Szeles időjárás

Másnap irgalmatlan szélben, hidegben (1-3 *C), szállingózó hóesésben kezdtük megmászni a Kamasutrát (5b)  az Anica kuk bal szélén, nagyon bizonytalanok voltunk, hogy érdemes-e beszállni egyáltalán. Az út hosszú felmenetellel, és kötélhosszonként változó karakterű sziklával kecsegtet.
Az első kötélhosszt Janó vitte, mely egy klasszikus, -szerencsére bedőlő falon vezető- piazrepedés volt belül csipkés-fogas kőzettel. A fagyos idő miatt megkeményedett bőrünket nem kímélte a szikla, Janó egy szolíd vérfürdőt is rendezett, miután kicsúszott egy kis figyelmetlenség miatt.
Az utolsó kötélhossz érdemes még említésre, ami egy rövid, de kevés fogással rendelkező reibung mászással indít. Ezzel az ég-világon semmi gondom nem lett volna, ha nincs akkora szél, hogy a fenekemnél fogva tol felfelé a falon. Izgalmassá tette a helyzetemet a szél a változó intenzitása. A kőre gekkóként tapadva vártam azokra a pillanatokra, amikor elemelhetem egy-egy végtagomat és így feljebb araszolhatok. ez után az óriási orgonákon játszva lehet felszaladni. A kalauz azt írja, hogy szükség lehet ékre, friendre, de szerintünk az út megfelelően biztosított, így ezeket a cuccokat feleslegesen cipeltük.
Ahogy felértünk a szél elállt és a nap is kisütött, ezért egészen az Anica kuk tetejéig mentünk fel, hogy onnan élvezhessük a gyönyörű kilátást a tenger és a hegyek felé.

Hazaérve a lányok vacsorával vártak minket, amit hamar belapátoltunk, hogy még kimehessünk a tenger felett lenyugvó nap fényeit megnézni, igazán szép látvány volt!

Az első kötelhossz 40 m piazrepedés

Janó összegez

kilátás a hegyek felé

Csúcs-csoportszelfi

Son of Sun

pucolom a maradékot

naplementébe hajló giccs

A bevetési csoport

Az utolsó nap reggelén úgy nézett ki, hogy elviselhetőbb idő lesz, ezért igen korán keltünk, Rékát gondosan betakargatva sompolyogtam ki a mászócuccal a házból.A parkolóba az elsők között érkezve dobtuk ki a slószt a betonra. Aznapra a Domzalski (6a) utat néztük ki a  Stupra, mely szenzációs fináléja volt a kirándulásunknak. Hogy igazságos legyen az elosztás úgy másztunk, hogy az első két hosszt Janó, a második kettőt pedig én kaptam (4b+,6a,5b,6a). Az út második hossza tartogatta a legnagyobb kihívásokat, Janó lassan, minden mozdulatát átgondolva haladt felfelé. Nekem a csemege jutott, vonat módjára haladtam felfelé a párhuzamos sínszerű sziklaformákon - életem egyik legélvezetesebb mászása volt.

A Stup tömbje

Pali a kiszállásnál

Lehet, hogy ez Janó elégedett arca?

Búcsúzóul benéztünk a halashoz, aztán a lovakat hazafelé fordítottuk, és ragyogó napsütésben autókáztunk végig a tengerparti szerpentinen.

A halasnál

korai aktív ékek a plafonon: egy HB micromate, és...
Nem tudja valaki a nevét?