János-Pál napi mászás a Tátrában

Janóval tavaly ősszel súlyos és mulaszthatatlan kötelességgel hagytuk ott a Tátrát: 

Hirtelen jött betegségem miatt a Vöröstoronyra (Siroka veza) tervezett Motykova utat csak az első kötélhosszáig másztuk. Ekkor megfogadtuk, hogy ezt a csorbát az első adandó alkalommal kiköszörüljük. Hogy ez szinte a névnapunkra esett az már csak természetes. Az ünnepnapokat ünnepi mászással sikerült megkoronázni. Mátéval és Robival együtt, négyesben indultunk el. 

A Nagy-Tarpataki völgy már jól megszokottnak mondható (hiszen már másodszor aludtunk ott) bivakjában töltött, mérsékelten kényelmes éjszaka után (a kb. 2-3 személyes bivakban négyen aludtunk) korai keléssel vágtunk neki a hosszú felmenetnek és jó tempót diktálva egy és háromnegyed óra alatt értünk fel a beszálláshoz. 

Reggeli fények felmenet közben

Mátéék a Klasickánál (IV-V) kezdtek készülődni, mi pedig a Motykova (V) kezdését kerestük. Először nehezen ismertünk rá, mert még hó takarta az első kötélhossz egyharmadát. Gyorsan slószoltunk aztán nekivágtunk az útnak. Lassan szokásnak mondhatjuk, hogy Janó nyomja az első hosszt, most is így volt. A múltkoriból tanulva időben kimászott a repedésből balra és a tábla vízmosta madáritatós alakzatain hamar felért az első ragasztott nittes standba.
Ezután én következtem a második hosszal, amit Janóval megegyezve az út legszebb szakaszának kiáltottunk ki :)

Janó az első standban

itt meg én örülök a másodiknak :)

Az egész út során végig nagyon jól biztosítható kötélhosszok követték egymást. A topo vázlatai alapján váltott mászással, jó tempóban délre fent voltunk a csúcson, ahol némi várakozás után Máté és Robi is csatlakozott hozzánk.

 Elkészítettük a csúcscsoportképet, ahol a háttérben már látszott az aznapi második úticélunk: a Hegyes csúcs (Ostry stit) 2360 méteres tömbje. A lemenet a déli fal felől nézve a hegyről jobbra lefelé induló  a Kis- és Nagy-Tarpataki völgy közti turistaútba csatlakozik a nyeregben némi egyes-kettes körüli lemászással.

Leérve Robi azt mondta, hogy neki ennyi mára elég lesz. Amit nem is csodálok, tavaly minket is nagyon igénybevett az első tátrai utunk megmászása. Így ő a luxusbivak felé vette az irányt, mi pedig Mátéval és Janóal hármasban megkerestük az Hegyes-csúcsra vezető Motykova út (IV) beszállását.

Az  első kötélhossz szerencsére nekem jutott. Egy kellőképpen tagolt, piazos repedést követett a kötélhossz felső kétharmada, ami kiválóan biztosítható volt és nagyon élvezetes mászás. A feljebb lévő részeket Janó tervei szerint Mátéval felváltva vittük volna előlbe, de mire a következő, kényelmes párkányon lévő standhoz értem, addigra Máté meg is győzte Janót, hogy ő mássza a vízmosta tábla közepét kettéhasító repedést.

És Janó ment. Egészen a mesekönyvben meghatározottak szerinti következő standhelyig, ahol kiderült hogy jó lett volna egy késszög a délutáni programhoz. Végül kemény munkával, a 60-as kötélben rejlő lehetőségeket kiaknázva összegzett két egymástól 8-10 méterre lévő szöget, és ezt kiegészítette egy ékkel. Nem mondom, szép munka volt! Eszembe juttatta a városban itt ott megjelenő Guerrilla knitting alkotásokat, de kell a hegyre az ilyen ember!

Janó hossza után én jöttem egy kitett átlépéssel induló, utána már nem sok izgalmat tartogató hosszal. Az út hátralévő része egy könnyebb bevágásból induló gerincmászás volt. A hegy csúcsa valóban „hegyes” mindkét völgy felé komoly falakba lesegethetünk le.

Janó hasít a vízmosta táblán, a Lopata ettől jobbra a repedésmentes részen halad

Máté a MAHOE elnöksége nevében bejegyzett a csúcskönyvbe, aztán nekiláttunk az ereszkedőpálya megkeresésének. A gerinc élessége miatt összekötözködve indultunk el, és a csúcstól a Vöröstorony felé eső gerincen meg is találtuk a tarka, sok kötélgyűrűből álló első „standot” ahonnan a 10 méterrel lejjebb lévő valódi ereszkedőstandhoz juthatunk el.

Az ereszkedés 50-es félkötéllel 3 hosszal megoldható. Az utolsó szakasz egy dőlő tábla aljából indul egy elsőre nehezen kivehető standból. Az ereszkedés kb. 2 órát vett igénybe hármunknak.

Az első rendes ereszkedőstand

Másnap reggel felkelve Janó is úgy érezte, hogy kellőképpen „megcsinálta a Tátra a száját”, de a benne szunnyadó sportoló nem hagyta nyugodni, így végül Mátéval alkotott partink mellé szegődött serpaként, főleg helyettem cipelve a slószt, ami nagy segítség volt, ezúton is köszi! Ezt Robi sem nézhette tétlenül, így végül mindenki feljött a beszállásig, közben Robit szem elől tévesztettük –valahol lemaradhatott- gondoltuk, mi tovább szökdécseltünk kőről-kőre felfelé. Fél óra elteltével a szemem sarkából egy gyorsan haladó embert vettem észre mögöttünk (pedig mi sem voltunk lassúak). Arra gondoltunk, biztos valami helyi menő lesz, de aztán pár pillanat múlva meglepetten jöttünk rá, hogy Robi kapott új erőre!

Már út közben gyanakodtunk, hogy lesz valami szél a falban. Hát volt is! Az időjárás változóban volt, már korán reggel is jóval melegebb volt, mint előző nap. A környező csúcsokon sötét felhők ültek. A Tátrától délre, a Poprádi medence felett pedig úgy szaladtak a felhők, mint egy gyorsított felvételen. Előző nap figyeltük, hogy a Vörösroronyt és a Hegyes-csúcsot kivéve az összes hegyen rossz idő volt, míg nálunk nyakperzselő napsütéssel, kellemes meleggel telt a mászás. Erre alapozva vállaltuk az aznapi utat is

Máté hátizsákjainak rögzítő hevederjei, meg a kabátom úgy csattogott a szélben, mintha ejtőernyőznénk, pedig még a Lopata (V-) beszállásánál álltunk. Helyzet feljebb sem javult sokat a nagy széllökések meg-megbillentettek minket mászás közben, ezzel is fokozva a kitettség érzést. Az útban képek nem készültek, nem ettünk, nem ittunk, csak toltuk, mint a gép, mert a felhők kezdtek egyre közelebb nyomulni a hegyhez. A legnehezebb táblamászós, rosszul biztosítható második hossz Máténak jutott. A vízmosta formák nem nagyon adtak lehetőséget köztesek elrakására, kivéve a félúton a szinte egymás mellé elrakott friendet és éket. A kapkodásban az utolsó értelmes felszökést elnéztem, ehelyett egy törmelékes bevágásban építettem standot. A következő hosszal már elértük az előző napi Motyka-út utolsó hosszait, innen ismert úton, a 60 méter kötél kifutása után szimultán másztunk, hogy még hamarabb végezzünk. A csúcsra érve meggyűrűztem egy jó nagy tömböt, bebújtam a szélárnyékába, aztán felbiztosítottam Mátét. Gyors csúcsfotó után összekötve, a gerincen végig biztosítva másztunk el az ereszedőpályáig, amin már rutinosan zúztunk volna lefelé. Viszont a szél akkora volt, hogy Máté nyakában vízszintesig emelte a kötelet, így ledobni sem lehetett. Végül beleszedtük a köteleket Máté zsákjába, és azt maga alá lógatva ereszkedett le. 

Erre a módszerre az első két hosszban volt szükség, de utána sem volt éppen egyszerű a kötélvégek lejuttatása, gyakorlatilag folyamatosan magam alatt dobáltam, míg le nem értem a fal alá. Az ereszkedés utáni ellenőrzéskor a kötél nem nagyon akart megmozdulni, valahogyan rosszul feküdt fel, jó pár percet elszarakodtunk a „megindításával”, de meggyőződtünk róla hogy le tudjuk húzni. Aztán persze Máté leérkezése után kezdődött a játék elölről. Mikor végre sikerült megindítani, akkor sem szaladt lefelé nagyon, annyira kellett húzni hogy 30 méternél cseréltünk :)

A beszálláshoz visszaérve kisütött a nap és a szél is elállt. Bepótoltuk ami mászás közben elmaradt, ettünk-ittunk, aztán összepakoltunk és elindultunk lefelé.

itt már sejtünk valamit ;)

Máté örül a gerincen a jó időnek

Hatra a közben megérkezett esőtől kicsit megázva érünk le az Ótátrafüredi parkolóba, ahol már Janó és Robi várt minket, akik egy kis terepfutással egybekötött sörözéssel, meg a bivak környéki „út nyitással” töltötték az időt, míg mi másztunk.

Elég fein móka volt, szerintem mindenki megkapta azt, amire a készülődés közben gondolt a magyar kánikulában.

Az új sztráda a Nagy-Tarpataki völgy bejáratánál. No comment