Farkas Ádám vendégposztja - Double Trouble

avagy hogyan kombóztam be márciusban egy lavinát - egy eséssel

Már több hónapja történt velem a kettős mutatvány, aminek köszönhetően hónapokra kivontam magam az aktív mászásból. Sőt a járásból is. Igazából munkából is. Igazából pihenés van egy ideje… Nagyon sokáig úgy éreztem, nem akarom leírni a történteket, mert végül is minek, én leszűrtem a tapasztalatokat, okosságot belőle. Mármint amiből lehetett. Másoknak meg minek. Aztán Pali újra indította a blogot, adtam neki egy kis időt, hogy lássam, milyen irányt vesznek az írásai. Most úgy érzem, hogy egy ilyen szerencsétlen sztori is hozzá tud adni. Talán nyíltabban tudunk ezután beszélni, hogy tanulhassunk mások hibáiból!

Március közepén egy héttel a Szlovéniai mászó találkozó után (erasPlus), hogy a MAHOE által szervezett téli mászóhétvégén részt vettem. Jég, mix, síelés a haverokkal, mi kellhet még. Ja a házban meleg, meg egy kofola. Klasszikus felállás, kényelmes hat fős szobákban. Mivel én Miskolcról érkeztem, egyedül mentem ki, a parkolóban várva Mátéékat, Robit és Bálintot. Közben befutottak Laciék akik megkezdték addig a pakolást. Mindenkinél több napra elegendő cucc volt, az adott sportoknak megfelelően, nem kis súlyokkal mentünk tehát fel. Cserébe sível móka és kacagás a feltúrázás. Legalábbis mókásabb.
Aznap gyors lepakolás után még toltunk egy jeget, afféle bemelegítés gyanánt. Tejködben kisebb kitérőkkel sikerült eljutni a Német-létrától (remek sztorink van a létráról Palival a jégcsavar találkozó keretében!) lejjebb, a ködben rejtőző jó kondiban lévő jegekhez.

Behavazott jég a Nagy-Morgás-hágó alatt

Egy

Másnap havazás, alacsony látótávolság. Úgy döntöttünk, egy kis lájti síelést még ki tud adni a dolog. Hát a lájti síelés végül is bejött csak izgalmassá vált. A tó másik oldalán fel a flaska kulcsiban, majd tovább balrább, egészen a rézpadok környékéig.

Öten indultunk neki, viszonylag nagy távolságban egymástól, egészen az utolsó meredekig, ahol is a hó minősége elkezdett rosszabbá válni, több friss hó volt. Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy kezd veszélyessé válni a terep:
A felettünk lévő szikláig kimegyünk oldalra csatolni és…LAVINA.

Engem pont a lejtő közepén ért, esélyem sem volt az oldalra való traverzre. Egyik lécemet lecsatoltam, az ment valamerre (hófék vajon át van fordítva?). Számomra a küzdés a beakadó lécem miatti forgás volt, merre is van előre, hol van fent. Előtte csak a hó és a fények változnak. Szám tele hóval, kezeimet próbálom szabaddá tenni, magam elé rakni.  Másodpercek telnek el, minden teljes lelassul (végezz úszó mozdulatokat WTF, inkább legyen egy szabad kezem a szám elé…). Vajon hol fogok kikötni, mi lesz addig amíg megtalálnak. Ki fog megtalálni? Majd egyszer csak kékül a hó. Egyre kékebb előttem a hó miközben lassulok. Valami puhának ütközöm, majd megállok. Fent maradtam hál istennek, előttem a kék kispehelyben Bálint. Ordít, azonnal szinte robotként szabadítom ki másik lábam és csatolom le a lécem. Oldalra szinte futva megyek ki. Nézzük ki merre. Szerencsére csapatunk egyben, Bakai Laci ment még le, szintén egy léce elment, hiszen majdnem, hogy mellettem csatolt ő is az utolsó gyalogláshoz.

Csapatunk összeszedtük, mindenki épségben. Lavinaszonda elő, lécek keresése, lehetőleg nem egyszerre mindenki, ha jön még 1 lavina, legyen, aki keres. Perceknek tűnik, de fél órába is telt mire meglettek a lécek. Botok, firnvasak bánták a dolgot, de a legfontosabb, hogy mindenki életben van. Épen s egészségesen. 

Csatolunk, irány le, mára ennyi elég volt. Bot nélkül ködben minden kicsit nehezebb. Hiába, ezt is gyakorolni kell. Örülök magamban, hogy olyan társaim vannak, akik egy ilyen helyzetben is kontroll alatt tartják magukat és tudtam, hogy megtennénk mindent a másik megmentése érdekében.
A délutánt ennek megfelelően egy sör után már csak a ház körül ugrálással töltöttük, majd pihenés. Holnap mégiscsak mászni kéne már valamit. Még végig néztünk egy baromi nagy lavinát a Boceknél.

A lavinát nem mi indítottuk, felettünk indult el, kb. a közepét kaptuk el, nem volt olyan mély kb. 50-60cm, én durván 100-120m mentem le. A botomat alattam kb. 150m-el találta meg egy Szlovák sporttárs. Később remegve koccintott velünk a házban.

Azt hiszem szerzek egy “durrantós” zsákot.

Kettő

Ezek után persze logikusan nem nagyon akaródzott a síelés, meg hát mégiscsak mászni jöttünk. Régi vágyam már a Stanislawski kémény, felnőni hozzá és átmászni végre télen. Körülbelül egy éve próbáltuk már Bálinttal, elég kemény dió volt, nem is nagyon tudtam akkor hozzá szólni. Az út ebben a szezonban nagyon változékony. Egy éve omladozó hógombák voltak a kéményben, idén pedig elég sok helyen nagyon jó minőségű firn. 

Síléccel mentünk fel a beszállásig, miközben Máté kitartóan gyalogolt fel hozzánk. Az első hossz az övé volt, finoman mászta át a standig az elé tárulkozó nehézséget. Jól tart a firn, meg is jegyezte.

Máté az első hosszban

A második hosszban én indultam, pár méter firn volt előttem, majd egy hóval takart szikla, amelyen a felszökés megfogott. Indulásom után pár méterre kilátszott a hó alól két szög összekötve - egy régi stand, amit megakasztottam, majd irány a szikla aljához. Volt egy szép lyuk, ami nem volt fagyos és alulról be tudtam rakni egy camet. Nem tökéletes, de jobb, mint semmi, gondoltam. 

2. hossz - Cam után, de még idő előtt...

Tovább indulás… Felálltam a firn tetejére, egyik csákányom kint volt egy jó folton. Előttem lépések már nem nagyon vannak, bele kell állni valami repedésbe stb...

Ballal kinyúlok és keresek… Nem találok semmit. 

Lekaparok még több havat, pucolok, majd újra próbálok keresni. 

Kötélre nem figyeltem, lábam között. 

Előttem látom a beforrt repedést, tuti, hogy kell lennie feljebb valaminek. Csak 1 jó akasztás és megvan…

Lábaimmal kiszakadok a firnből és már indulok is lefelé, a remény hullámvasútján és egyszer csak ott találom magam a standnál. Hát akkor ez most vagy' 15 méter volt, a ki nem rendezett kötélnek köszönhetően a hátamon érkezve. 

Nézünk egymásra és már visítok, hogy eltörtem a lábam. Elönt a remegés és a fájdalom. 

Innentől megadom magam és az eseményekben próbálok részt venni, de csak néző vagyok szinte. A cam kiszakadt, amit beraktam. Pár cucc a beülőmről is hiányzik, köztük a lapkám is leesett róla(?). Máté és Bálint összeszednek. Bálint előre megy, már építi is a sílécekből a szánkót, én itt nem fogok egyszerűen lejutni.

Szánkópálya

Ereszkedés közben, ahogyan a sokkhatás elmúlt, elöntött a meleg fájdalom hátamon is. Két kötélhossz keserves ülve-ereszkedés után már a sílécen ülök. Leengednek két félkötélnyit egybe (120m). Majd még egyszer. 

Nem bírok már ülni sem, négykézláb indulok el a házig.
Tomas beinvitált hátra, hozott 1 bögre teát. Elmesélte, hogyan törte a csípőjét pár éve, még a kis házi készítésű hexét is megmutatta, amibe beleesett. Aztán a kezembe nyomta a mankóját… "Ha tudsz járni, majd hozd vissza". 

A hegyimentők megérkezésével megkezdődött több hetes fekvésem. A poprádi kórházba vittek, ahol megállapították a töréseket. A nagyon kedves és rugalmas doktor úrral megbeszéltem, mégis csak itthon feküdnék be. Bálint közbe cuccaimat összeszedte, majd megérkezett a kórházba. Pár órán belül már Miskolcon voltam.

Nagy az öröm

Hálás vagyok a barátaimnak, hogy a rosszban is végig mellettem voltak, segítettek és húztak, támogattak, amíg lehetséges volt.
12 napot töltöttem összesen kórházban. Most már újra járok, mászok, de az emlék örökre beégett. 

Úgy gondolom, hogy nem az a nehéz, hogy az ember eljusson egy szintre, hanem egy ilyen koppanás után is merje azt csinálni, amit szeret. Csak azt látom, hogy még többet kell másznom és tapasztalnom mielőtt újra odaállok az útba és elindulok rajta, ám egyelőre meg kell tanulnom újra türelmesnek lenni magammal. Na ez a nehéz.

Dagad, de bírja ;)

Ilyen is volt - A nagy utazás

Bemutatkozik az "ilyen is volt" rovatunk:

Történt azért néhány dolog, ami többet érdemel annál, minthogy az áttekintő bejegyzésben megemlítsem, de már annyira sem aktuális, hogy egy hagyományos bejegyzésben emlékezzem meg róla. Szóval ezt próbálom megoldani ezzel a "rovattal".

Monotónia a Kazbeken

Mindig is vágyakoztam az ilyen nagy kalandokra, így amikor a Tátra felé autózva felmerült, hogy kimehetnék a Kazbekre Bálinttal, egy percig sem haboztam. Már régebb óta készült erre, így nekem csak "bele kellett ülni a tutiba".

A mászás jellegéből kiindulva a legjobb készülés a futás volt. Amikor tehettem, elmentem egy körre (egy órás terep körök, megszínesítve egy kis franciabányai boulderrel, illetve intervall-edzés 400-as körpályán Janó vezetésével).
Arra számítottam hogy elég sokat kell a hágóvas elején állni. Külön figyelmet fordítottam arra, hogy előredőlve, a lehető leginkább a "lábujjhegyemet", ezáltal a vádlimat terhelve fussak, így a szenvedéseket kicsit eloszthattam időben.

Mielőtt Grúziába utaztunk volna, még várt ránk egy kis a akklimatizáció, amit az egyik technikailag könnyebb, ám combos 4000-esen a Dom-on ejtettünk meg (kétszer 1600-os felmenet a csúcsig). Bálint tervei szerint 2 éjszakát aludtunk fent sátorban a gleccseren. Alföldi gyerek lévén a szervezetem keményen lázadozott a hirtelen begyűjtött magasság ellen. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam. Kifogástalan panorámánkat a Matterhorn közeli csúcsa tette még látványosabbá, ilyen környezetben a smack leves is finomabb!

Bálint főz, háttérben Mátyás pipázik

A Dom 4545 méteres csúcsát Bálinttal és kollégájával Barnával jó időben, kényelmes tempóban értük el a Festigraton (AD) keresztül. Lefelé pedig a normál (kerülő) úton ballagtunk le szép lassan.
Nem bántam, hogy a gleccserről aznap már nem kell legyalogolnom, hanem még egy estét fent tölthetek. Sajnos a szervezetem másképp gondolta, így egy kellemetlen, de a szükségszerű éjszakával erősödött tovább az akklimatizációm.

Több, mint idilli - felettünk a Dom 

A két túra közötti pár nap gyorsan elrepült. Apósom, Zoli a csapatszállítóval kivitt minket a reptérre, ahol Rékával hosszasan búcsúzkodtunk, de kettészakadni nem tudtam, és Rékát is észrevették a biztonsági ellenőrzésnél a hátizsák zsebében, úgyhogy el kellett válnunk  jó pár napra.

A repülőút igazán olcsó Kutaisibe, ennek megfelelően szűk és kényelmetlen a hely a gépen, főleg, hogy két jóllakott "kaukázusi testalkatú" úriember kellemes testközelségében tölthettem ezt a pár órát. A reptérről marsutkával folytattuk utunkat először Tbiliszibe, aztán a piaci kajabeszerzést követően Stephansmindába (Kazbegi-nek is hívják).

A helyi néplélek engem igazán megfogott. A grúzok egy igazi "tűzben edzett nép". Aki kicsi történelmi affinitással rendelkezik, az tudja, hogy a kaukázusi régió egy ütközőzóna. A grúzok pedig valahogy ezt a fajta történelmi viharjárást évezredek óta elég jól viselik. Mindezt úgy, hogy saját kulturális identitásukat sikeresen megőrizték.
Két sajátosság egyből szemet szúr szerintem minden idegenből érkezőnek:
A furcsa "tésztabetűik" és a "no problem" hozzáálásuk: Semmin sem hajlandóak felizgatni magukat, és szinte biztos, hogy minden felmerült kihívásra lesz egy válaszuk, meg egy unokatestvérük, aki nagyon ért a felmerült probléma megoldásához. Természetesen mindezt körülveszi az a laza "korrupciós lendülettel működtetett kvázi törvényi berendezkedés" amivel saját maguk felé azt a látszatot tartják fent, hogy civilizált nemzetállamként működnek. Egyszerűen imádtam.

A kajáikat nem említem részletesebben, de aki a magyar konyhában megtalálja az örömét az a grúzokéban sem fog csalódni. Amire viszont fontos rendes hegymászóként felhívnom a figyelmet:

- A boraik idegborzolóan túlárazottak
- A chacha nevű szőlő/törkölypálinkájuk viszont olcsó és megfelelő matéria.

A mászás történetét jól megírta annak idején Bálint a blogján, így azzal nem tölteném az időt, itt van viszont a videónk:

Egy tanulságot azért még megosztanék:

Elég csúnya dolog történt velem: Először próbáltam ki a magashegyi körülmények között szuper megoldásnak bizonyuló "adventure foodot". Ezek mindenféle szárított, vagy liofilizált kaják, amiket adott mennyiségű forróvízzel lehet ehetővé tenni. Nagyon fel tudja dobni a hegyi étrendet, és súly-tömeg-kalória tekintetében is abszolút versenyképes a smackleves/zabkása menüvel. További előnye, hogy a zacsit elmosva későbbi kaját is meg tudsz benne csinálni, így megúszod plusz lábos felcipelése nélkül a levesízű teát is ;)

Eddig tartott az általános ismeretterjesztés most pedig az "ismerd meg a világ kihívásait Palival" program sajátos tanulsága következik:

Az aptonia adventure foodban található egy  "do not eat" feliratú zacskó, ami nagyon emlékeztetett engem a smackes fűszeres zacskójára. A vacsorám elkészítésekor annak rendje és módja szerint a forró víz ráöntését követően a zacsit felbontottam, és a benne lévő zöld port hozzáadtam a tésztámhoz. Közben vidáman poénkodtam rajta, hogy mekkora idiótának kell lenni ahhoz, hogy valaki megegye a fűszerek zacskóját :)

A kaját elégedetten elfogyasztottam, nagyon finom volt. De amit utána átéltünk, az rá kellett ébresszen valamire:

Nem csak a csomagolást kellett volna kihagyni az esti menüből! 

A belecsomagolt, feltehetően "silica gel" tartalmú "zöldfűszer" olyan hatással volt rám, amit még nem tapasztaltam. Kis testem kb. úgy kezdett működni, mint egy dízelautó amibe benzint tankoltak: Mondhatjuk, hogy nagy gáz volt :)
A helyzetet jól leírja az, hogy a pusztulatos állapotok miatt még a sokat tapasztalt Bálint is kitette a fejét a sátorból. Én is menekültem volna, de sajnos az emésztőrendszeremtől nem tudtam leválni erre a válságos néhány órára.

Összefoglalóul annyit mondanék, hogy aki a kalandot keresi az nem járhat rosszul grúziával, de a kaland-kajákkal mindenki legyen óvatosabb ;)

Sárkány hátán

Ősszel kiugrottunk a MAHOE őszi tátrai hétvégéjére, amit Dékány Máté szervezett.
Ez volt az első ízig vérig a rapidkaland koncepciónak megfelelő túrám:

Pénteken megkaptam az eltáv engedélyt, szombaton kimentünk, este sör, reggel 4-kor kelés.
 Magyaros-parasztosban még csörögtünk egy kicsit a Poprádi ház folyosóján, aztán elindultunk az Omladék-völgy felé. Fél hétkor már a fal alatt tobzódtunk az első napsugarakat várva.

A Koncsiszta, a Rétnyereg-hágó és a Tupa a Sárkány-fal felől

A terv az volt, hogy a Teoretická mechanika (V+/A0, RP 6)  és a  Puškášova cesta (VI,A1, RP6+)  keverékét lenyomjuk, felfűzve három hatos hosszt tekintettel arra, hogy a legjobb reményeink szerint is csak a korai órákban úszhattuk meg az esőt. Fel is pattantunk a Sárkány hátára, hogy pikkelyei között megtaláljuk a legjobb repkókat.

A Sárkány hátán Petivel

Aztán jött a kellemetlen felismerés:
- Nincs túl meleg.
Erről mindig hajlamos vagyok megfeledkezni egy jól megpörgetett beszállás után.

Az ujjrepedések mászásánál pedig nem annyira rossz, ha az ember érzi az ujjait. Hát ebben itt nem nagyon volt részünk. Nincs is annál szebb, amikor teljes bizalmatlansággal  próbálod begyömöszölni az érzéketlen virslivé vált ujjaid a repedésbe, és még a negyedik gyömöszölés után sem mersz beleállni a kunsztba :)

Amíg csak Peti mászott addig nagy szakértelemmel drukkoltam, aztán én is az ő sorsára jutottam:
Virslik, tömködés, bizonytalankodás.
Egy pillanatra talán Huberék is eszembe jutottak

De szépen lassan felengedett a fal és felengedtek a tagjaink is.
Amikor megkaptam a kötélhosszom, szépen elkezdtem kotorni felfelé, ment is egészen addig, míg találtam konkrét lépéseket. Persze utána is volt mit lépni, de konkrétumokról már nem volt szó. Az én kisbabákhoz szokott lelkemnek meg hirtelen nagy meglepetés volt ez a pszihéskedés. Sikítva álltam rá, az "épphogy elégjó" reibunglépésre, mert ugye:

- Tartani fog az!

Tartott. Én is magamhoz tértem, gyorsan úgy tettem mint egy profi. Aztán készült kép, kígyóztunk tovább.

Futópálya, csak a lejtőszög nem volt jó :D

Peti egy másik komolyabb áthajlóban, amíg eljutni nehezebb volt, mint átmászni rajta

Felértünk, integettünk Peliéknek (jav.: Csapajewéknek), akik a faltól balra mászták a Sárkánytavi-torony déli gerincét, ami szépnek tűnt távolról.

Bár már lógott az eső lába, még leszaladtunk a fal aljába és belekezdtünk a Bravo Mozartba (RP:7+) de aztán eleredt az eső. Az első kötélhossz után ereszkedtünk is, hogy aztán az süllyedő felhőalappal együtt lehúzódjunk a házig. Rendeltünk egy brindzové haluskit, legurítottunk egy Kofolát, a vacsorát meg már otthon ettük Budapesten.

Észrevettétek, hogy Petinek olyan sisakja van, mint régen Will Gaddnek, meg Honnoldnak?
MENŐ

UPGRADE:
Kiderült, hogy nem is Peliék, hanem Csapajew volt a gerincmászós társaság tapasztalt tagja.
Köszi Mile Máté!
Ja és kaptunk egy képet is pluszba:

Visszaszivárgok

Eltelt két év, mióta nem írtam semmit ide, pedig szerettem volna. Bár mászás terén sok mindent nem tettem le az asztalra az elmúlt időszakban, azért történt egy's más. A '16-os szezonomat egy túlerőltetéses ujjsérüléssel annyira sikerült gatyára vágni, hogy júniust követően alig másztam értelmezhetőt, aztán 5 hónap alatt lett két babánk. Még előtte még elkezdtem a hegymászó edzői  képzést a TF-en. Az elmúlt év mászással töltött ideje elsősorban az itteni kritériumok teljesítésével telt, remélhetőleg ez az időszak is hamarosan lezárul, és egyre hasznosabb tagjává válhatok a mi kis horgászegyesületünknek.

Néhány végtag a családi többletből

Az oktatói képzés beteljesítette a várakozásaimat. A TF-en lehallgatott tárgyak körülbelül 90%-ban számomra teljesen érdektelenek voltak. Lehet, hogy rossz a hozzáállásom, de úgy érzem, hogy nem a  TF-nek köszönhetően leszek jobb hegymászó oktató, ezt az időt értelmesebben is el lehetett volna tölteni. Mondjuk a magyar oktatási rendszerben általában jellemző, hogy nem a tudásért, hanem a papírért tanulunk, aztán majd munka közben megtanuljuk, amit kell, mint a jó amerikánusok.

A gyakorlati követelmények teljesítése viszont igazán hasznomra vált. Az Excelsiorban Jenő melletti oktatói gyakorlataim rákényszerítettek arra, hogy rendszerezzem a tudásom, és felismerjem a hiányosságaimat. A hospitálás során nem csak új tudást szereztem, de a magyar mászótársadalomról alkotott képem is színesedett, gazdagodott. Arról nem is beszélve, hogy milyen jó érzés KSH-ra hajnalban kisétálva egy tanfolyamosoddal találkozni. 

Közben azért csurrant cseppent ez-az. Igaz túravezetés címén, de csak megfordultam magasabb havas hegyekben is. Másztuk Szokival a Kuttát, és végre átbújtunk a Culka -Weincziller út kőkapuján, Turos Attival felszaladtunk a Gerlachra  sörözéssel együtt, parkolóból parkolóba nyolc óra alatt. Köpüsön is beakadt néhány út Horvát Robival és Farkas Ádámmal. 

Ha a fényképes mappát átpörgetem, azért több benne kép a babákról, meg a munkáról, de panaszra semmiképpen nincs okom. Párat ide rakok, hogy nektek is legyen mit nézegetni. 

Szoki kipróbálta milyen standolni, ebből kettő volt a Culkában: egy a luk előtt, meg egy utána

Dávid egyik első mix útja - Nagyon szerette!

Szokival a Kutta lejtőin

Attilával vizsgáljuk a max pulzusunkat a Felkai-próbán, útban a Gerlach csúcsa felé

Ingyen zuhany a nyári magashegyin, a Téryben úgysem volt rá lehetőség

Ha már vizes a fal, legalább legyen értelme a napnak 

A Zöldtavi-csúcs megtekintése terápiás foglalkozás keretében

Lomnic - Megvágott a villám, de legalább örülök a szivárványnak 

Fura mód az elmúlt néhány hónapban egyszer csak lett megint szabad időm, amit mászással tölthetek. Remélem, hogy a rapid adventure műfaj elitistájaként térek vissza a blogíráshoz. 

Megpróbáltam megfelelni az újabb kommunikációs igényeknek, és bepróbálkoztam az Instával, de még mindig nem fér a fejembe, hogy mit lehet adni a világnak a hashtag parádéval, zajon és színes képeken kívül. Remélem, kis közösségünkben megtalálom a hozzám hasonlóan gyöpös közönséget, és tudok nektek némi szórakozást, motivációt, KONTENTOT produkálni.

Ha meg újdivatú vagy, akkor itt a MAHOE instája, klikk a képre:

   

                                           

Rövid nyári napok

Befejeztem egy bejegyzést amit már 2015-ben megírtam. Képekkel ma egészítettem ki. Olvassátok!

A nyár vége felé nem sokat másztam sziklát. augusztusban is a Kazbekkel voltam elfoglalva, igazából már jó ideje csak ezen a "nagy mászáson" járt az eszem.
Aztán amikor hazajöttünk itt volt az ideje, hogy visszarázódjak a normális kerékvágásba. Újra vártak a környék sziklái.

Sajnos az idei évben eléggé hektikus volt a mászásaim eloszlása. Volt, hogy 1-2 hét kimaradt, utána mindig nagy lelkesedéssel estem neki a budai mászóiskolák rövidke útjainak. Ennek a rendszertelen eszetlen mászogatásnak meg is lett az eredménye: a bal alkaromon egyszerre jelentkeztek a golf és a teniszkönyök félreismerhetetlen tünetei. Tipikus mászóprobléma, ebből következően minden második mászónak megvan a tuti módszere a kezelésére is. Végül a megoldást számomra  a Kelet-Alpok fenegyerekének Florian Thamernek a videói (4db!) jelentették. Az eltanult gyakorlatok pár nap után javulást hoztak. Most ott tartok, hogy reggelente fájogat, de komolyabb panaszaim nincsenek, a mászás is megy.

Janónak nagy terve volt, hogy az idén még másszon valami keményebbet. Sok jót hallott a höllentali Gelber Oktoberről, így egy szép napon bepattantunk a kocsiba, és egy kellemes parkolóban töltött éjszaka után már a beszállásnál készülődve lesegettem föl a több mint 300 méteres áthajló falra. Az út gyönyörű mozgásokat tartogat és szépen is van biztosítva. Janó szépen ment az útban, és minden nehézségen átküzdötte magát. Én könnyűnek találtattam. Nem érdemeltem még meg az utat, így megmaradt  egy szép feladatnak, egyszer én is rászolgálok az élményre.
Amikor felérve felcsaptuk a csúcskönyvet, az ismerős nevek között egy igazán különleges is volt!
Igor Koller is mászta az utunkat, természetesen OS teljesítette mászótársával!
Volt még a füzetben valami Adam Ondra is, aki David Lama (डेभिड लामा)-val mászott egy kicsit más nehézségben, mint mi. Hát igen, ezek a csehszlovák mászók állítólag ügyesek, a mászónak tenyésztett osztrák-nepáli humanoidokról meg nem is szólnék!

Lóg a sejhaj bele a levegőbe - Kevés vegetáció=sok mászás!

Sztárok nyomában

Hazatérve azt gondoltuk, hogy ez lesz az utolsó késő nyári mászás 2015-ben, de akkor még nem tudhattam azt, amit így decemberre, már tudok!
Tél tábornok előőrsei viszont sztrájkba léptek.

Szerintem krónikus mászó függőség az időjárás jelentések nézegetése. Október vége felé különös módon egyre melegebbé vált az idő. A 23-i ünnepi hétvégén mi a zord Tátra helyett a Sonnenuhrvand napsütötte falait választottuk, és bár volt némi kellemetlen élményben is részünk egy kisebb zápor következtében, végül megmásztunk néhány frankó utat:
 -Zukunftweiser VII+
 -Sonnenhur VI
 -Espresso Dopio VII Überholspurent belekeverve (4.kh).,
Janó nagy kedvence a Sonnenuhrwand, és be kell látnom, hogy nem alap nélkül. Az alsó 1 kötélhossztól eltekintve kiváló kőzeten, szuper biztosítás mellett haladnak az utak.
A Zukunftweiser szinte végig príma mászás, és a beszálláshoz tartozó biztosíthatatlan, törös kőzeten vezető hármas nehézségű kötélhossz is ad némi izgalmat. A 7+-os kulcsmozdulatot kivéve összeállt az út, én itt A0-tam, Janónak végig szépen ment, ez az egy szakasza volt amit nem tudott OS mászni.
Második útnak egy könnyebben egyeztünk meg, így a Sonnenhurra esett a választásunk.
Egy kicsit gyanakodva álltunk neki a dolognak, mert még előző nap délután Flaska Peti elejtett némi megjegyzést egy "igen trükkös hatosról" ami azon a környéken van valahol. Mikor Janó szuszogását már lentről is hallottam tudtam, hogy megtaláltuk :). Az út maradékát már szépen lepörgettük volna, ha nem érünk utol egy mazsola cseh párost, akik -bár nagyon kedvesek voltak- olyan idegesítően lassan haladtak, hogy az már fájt. Nálam akkor pattant el valami, amikor a HTL steig keresztezésénél a kedvünkért standoltak egyet pluszban. Itt még kerek 25 percet vártunk mire a kezdetleges mozgású kolléga végre elindult és sáros cipőjével végigbillegett a kiszálló hossz maradékán.

 Novemberre már hihetetlen jó idő lett, így nem volt nehéz elcsábulni. Pár nap szabadságot kivettünk és kedd este már csomagokkal megrakva zúztunk ki Janóval Tátralomnic felé, mikor mások már a Vörösmarty téri ütközetre készültek. Éjjel értünk ki, és a vasútállomás egy sötét szegleténél megállva ledobtuk (volna)  a polifoamokat a fűre. Én természetesen otthon hagytam az enyémet, úgyhogy a kocsi hővédő fóliája maradt csak, meg a hátizsákom. Sebaj, a ránk váró pár hűvös órát is viszonylag kellemesen töltöttem. Aztán fél négy körül felcsapták a vasútállomás reflektorait, a sötét szegletről pedig kiderült, hogy nem is olyan sötét. A vekkerünknél egy kicsit korábban keltünk ugyan, de mire a hálózsákból kikászálódtunk, már így is elhúzott mellettünk egy tapasztalt tátrai róka túrabotjait kopogtatva.
Azt hiszem, hogy Tátralomnicról a Kőpataki-völgybe vezető felmenet az egyik leghúzósabb amit eddig próbáltam. Marha meredek, de azért szépen lassan felküzdöttük magunkat.
Nekiálltunk megkeresni a bivakot, amit előtte Bálint magyarázott: Egy nagy háromszög formájú kő a teteje. Végül meglett és egy egérrágta tescos polifoam is várt ott rám! Igazi öröm volt, hogy nem a fagyos köveken kellett forgolódnom!

Gyorsan magunkra kaptuk a mászócuccot, de így is majdnem 10 óra volt, mire ragyogó napsütésben a beszálláshoz értünk. Aznapra a Késmárki-csúcs déli falának normál útja volt terítéken (Puskás út IV), meg hogy belenézzünk az Obrorvsky kútba. Janó igényeinek megfelelően az út standjai nitteltek, akarom mondani gyanúsan ismerős cupántokkal vannak kiépítve, hála HSZJSE mászóinak! Az Obrovsky kút-ot követően már csak 1-1 nitt van 60 méterenként, de igazából arra sincs égető szükség.

Szimultán mászás a Kút után a bevágásban

Néhány kötélhosszt váltott mászással biztosítva tettünk meg. A fal alsó nagy tábláján a képeslap-topo csak nagy vonalúan jelölgeti a kanyarokat, és igazából bármerre mászik az ember ugyanaz a könnyű mászás várja. Az egyik standot nem is találtam meg sajnos, így az másnapra maradt feladatnak. A kéményünk beszállásánál még könnyelmű módon győzködtem Janót, hogy másszunk bele, de aztán végül jobb belátásra térített, és szimultán mászásban nekiindultunk a rámpának, kb 3/4 óra kutyázással értünk ki a falból, de innen még majdnem ugyanennyi könnyű mászás várt a csúcsig. A gerincre felérve az északi falakba lesegetve nyilvánvaló volt, hogy nem nagy baj, hogy hegymászóbakanccsal a beülőn indultunk neki a mászásnak: a lemenet itt ott határozottan le volt jegesedve. A kötelező (és alternatív) csúcsfotók után elindulva, két turista nyomában kb. 3-4 körül értünk vissza a bivakhoz. A vidám eszem-iszom után hamar bebábozódtunk várva a másnapi mászást.

alternatív csúcsszelfi

Janó félve gyakorolja az északi falba tekintést

Napsütötte fűves oldal, jeges északi

kevésbé luxus bivak

Reggel az első napsugarak velünk együtt érkeztek a beszálláshoz, az előző nap tapasztalatai alapján szimultán mászva robogtunk fel  a az Obrovsky kút beszállásáig, Eddigre már legalább 20 fokra emelkedett a hőmérséklet. nagyon jól éreztük magunkat. Janó kezdte  a mászást, így akaratlanul az ezt követő kötélhosszok közül nekem jutottak a szebbek. A sziklairigység valós esete forgott fenn! (a kifejezés magyarázatát ld a linkelt bejegyzés lábjegyzetében!). A linkelt vázlattal ellenben viszont nem a III-as traverzzel, hanem direktben indult el az első stand felé, így még egyel kiegészítve a nehezebb kötélhosszok számát.
Kifogástalan kőzeten, jó biztosíthatóság mellett másztuk végig ezt a szép bevágást, amit mindenkinek csak ajánlani tudok! A fal tetején a kutyagolás annyira nem jött be egyikünknek sem, úgyhogy felérve nekiálltunk ereszkedni. A bedőlő táblákon ez a művelet sok macerával, nagyon nehézkesen ment, így beletelt némi időbe, mire újra talajt fogtunk.

Az obrovsky kút alatt

A kút valamelyik kötélhosszában örömködök

Itt meg egy másikban

Földet éréskor húzott el a nap a beszállástól

Visszafelé jövet, az előző esti bivakunktól kb. 50 méterre találtunk egy olyan luxusszállást, ami nem terem minden kő alatt! Deszkapadlója, polca olyan hívogató volt, hogy majdnem még egy estére elcsábultunk :)
Lefelé menetben a lenyugvó nappal próbáltuk tartani a tempót, néhol futottunk,  a nagy zsákoknak hála jól bedurrant combokkal értünk vissza a faluba.
Szuper jól sikerült ez a két nap, igazi tátrai örömünnep volt, különösen "ilyenkor novemberben"!

Mászó le, Nap le

Közszolgálati: a luxusbivi pozíciója

A nagy hegytömb a Lomnici-csúcs

Nem csak kuksoltunk Kukovin

A lehetőségek otthona!

Sokszor nem érzem magamban az erőt, de így, hogy egy hete a borús időt, meg az ázott embereket bámulom, egészen kedvem támadt egy kis nyári nosztalgiára, úgyhogy írok kicsit a Dabarski Kukovin töltött nyári napokról:

A hellyel már korábban próbálkoztunk, sajnos húsvétkor a havazás elriasztott minket attól, hogy itt másszunk, ezért a hasonlóan kellemetlen időjárású Paklenicára cseréltük az úticélt némi tengerparti mászkálás után.

De most eljött a mi időnk!

Attilával és Ádámmal Nagykanizsán találkoztunk a vasútállomáson, mivel ők Sopronból, mi meg Pestről indultunk. Telefonhívás nélkül is egyértelmű volt, hogy hol találnak minket. Sajnos nem késtek eleget, így a második sör épphogy belefért a resti különleges személyeknek fenntartott részén. A vidám hangulatot tovább erősítettük a nagykanizsai tesco éttermében elfogyasztott kiadós menüvel. Ha téged is épp ebédidőben enne arrafelé a fene akkor bátran ajánlom!

V.I.P's

Kiváló napsütéses időben érkeztünk meg a "Kukovi" sziklák alá. Janóval még kipakolás előtt megrohantuk a Rujcin kuk egyik útját (La figlia del capitano 5c, 5kh), hogy aznap is "csináljunk valamit". A teljesítményorientált hozzáállás az elkövetkező napokban is végig velünk maradt, hála a hely tökéletes kőzetminőségének, a magashegyi alakzatokat idéző sziklaformáinak és a megfelelő motiváltságnak. Célunk volt hogy a lehető legtöbb mászómétert teljesítsük, ami belefér.

A nyár közepi időpontnak egyetlen hátránya volt: a M E L E G

A második teljes napunkon 8 liter vizet pusztítottunk el mászás közben.

Sajnos az eltelt hónapok alatt egy kicsit meghalványultak az emlékeim, így csak egy-egy  pillanatot idéznék fel: 

Legjobban talán az maradt meg, amikor az egyik stand mellett nyíló óriási oldott lyukba beleejtettem Janó egyik szólókarabinerét. Én könnyelműen lemondtam róla, mert tanúja voltam már annak, hogy ezek a lyukak mi mindent képesek nyomtalanul elnyelni. 

De Janó nem adta ilyen könnyen a motyóját! A "biztosításom" (inkább biztatásom) mellett jutott egyre mélyebbre és mélyebbre az üregbe. Néha egész komoly sóhajtásokat vert vissza az üreg fala, míg végül a félórás küzdelem célt nem ért. 

Biztosan ti is tudjátok, hogy sok jeles magyar mászó kezdte barlangászattal karrierjét és csak később cserélte száraz sziklára és szép kilátásra a nyirkos lukak csöndes vaksötétjét. Janóban talán ez az ősi ösztön támadhatott fel egy pillanatra, miközben az üregben tuszkolta magát egyre lejjebb és lejjebb azért a jó karabinerért :)

Janó a visszaszerzeményével

A mászott utak közül nem is tudom melyiket tudnám leginkább kiemelni. 

A legtöbb útnak általában egy nagyon különleges kötélhossza van. Volt amelyikben tökéletes kőzeten folyamatos egyenletes nehézségben küzdhet az ember 40 méteren keresztül, tényleg standtól-standig (Colori di autumno 6a+). Aztán volt olyan kémény is, amiben semmi nem volt a két símára oldott mészkőfalon kívül, és azt hittük hogy ez életünk legnehezebb 6a-ja, aztán kiderült, hogy 6b! (mindenkinek ajánlom, aki azt mondja, hogy kéményben nem lehet elfáradni) (La forza dell ignoranza). Volt határon nyögős onsightolás mindkettőnk előadásában, de több volt a vigyorgós élménymászás is itt ott jó kis trad betétekkel. 

,

Érkezésünk estéjén

Valamelyik út egyik hossza

Az elmaradhatatlan csúcsszelfi

Nem annyira pillanat, de szép emlék: A völgykatlan "kempingje" nem igazán bővelkedik a szolgáltatásokban, ezért minden nap a tengerre jártunk le fürödni és vízért a nagy szerpentinen. A panoráma nagyon szép ahogyan közel 1000 méterről ereszkedik az út, lent pedig várt a hideg tenger, meg a még hidegebb sör.

A táj lefelé menet

Beach boys

A hely maga a paradicsom. A sziklák körül sarlósfecskék, csókák, vércsék és héják játszottak a széllel, néha lenyűgöző tempóban süvítve el tőlünk egy méterre a sziklák mentén felszálló légáramlatokon vitorlázva. Ekkor, az egyik standban álldigálva értettem meg a wingsuitosokat azt hiszem. Eddig is lenyűgöztek az ilyen videók, de nem igazán láttam, hogy egy ugrás néhány másodpercében mi ér annyit, hogy az ember az életét kockáztassa érte minden egyes alkalommal. 

Nehéz összefoglalnom, hogy mi volt rám a legnagyobb hatással. Ha megpróbálom felidézni, hogy egy-egy mászóhely milyen emlékeket ébreszt bennem azt hiszem ez a völgy valahogy más helyre kerül mint a többi. Valami olyasmit érzek, mintha hazaértem volna.

Ádám összerakja magát fejben...

...addig Attila fejleszti a titkos Trad skilljeit :)

Yosemite Yanó

Y.Y. akcióban

Az ott töltött hosszú hétvége alatt kalauzadatok alapján pontosan 1500 mászómétert tettünk meg. Annyira elkopott a bőröm a kövön, hogy hazafelé a saját izzadságom marta az ujjlenyomataim helyét :)

A megmászott útjainkról nem írtam sokat, így inkább beszúrom az alábbi táblázatot Janó mászónaplójából:

.

Ádám beszámolóját a soproni Summitsport Egyesület honlapján olvashatjátok.

Mire megírtam a bejegyzést, a nap is kisütött, úgyhogy el is húzunk a hétvégére Hohe Wandra!

Egy csoportgif búcsúzóul :)

A horvát mászókalauzhoz képest további  topokat egy horvát oldalon találtunk...