Ilyen is volt - A nagy utazás

Bemutatkozik az "ilyen is volt" rovatunk:

Történt azért néhány dolog, ami többet érdemel annál, minthogy az áttekintő bejegyzésben megemlítsem, de már annyira sem aktuális, hogy egy hagyományos bejegyzésben emlékezzem meg róla. Szóval ezt próbálom megoldani ezzel a "rovattal".

Monotónia a Kazbeken

Mindig is vágyakoztam az ilyen nagy kalandokra, így amikor a Tátra felé autózva felmerült, hogy kimehetnék a Kazbekre Bálinttal, egy percig sem haboztam. Már régebb óta készült erre, így nekem csak "bele kellett ülni a tutiba".

A mászás jellegéből kiindulva a legjobb készülés a futás volt. Amikor tehettem, elmentem egy körre (egy órás terep körök, megszínesítve egy kis franciabányai boulderrel, illetve intervall-edzés 400-as körpályán Janó vezetésével).
Arra számítottam hogy elég sokat kell a hágóvas elején állni. Külön figyelmet fordítottam arra, hogy előredőlve, a lehető leginkább a "lábujjhegyemet", ezáltal a vádlimat terhelve fussak, így a szenvedéseket kicsit eloszthattam időben.

Mielőtt Grúziába utaztunk volna, még várt ránk egy kis a akklimatizáció, amit az egyik technikailag könnyebb, ám combos 4000-esen a Dom-on ejtettünk meg (kétszer 1600-os felmenet a csúcsig). Bálint tervei szerint 2 éjszakát aludtunk fent sátorban a gleccseren. Alföldi gyerek lévén a szervezetem keményen lázadozott a hirtelen begyűjtött magasság ellen. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam. Kifogástalan panorámánkat a Matterhorn közeli csúcsa tette még látványosabbá, ilyen környezetben a smack leves is finomabb!

Bálint főz, háttérben Mátyás pipázik

A Dom 4545 méteres csúcsát Bálinttal és kollégájával Barnával jó időben, kényelmes tempóban értük el a Festigraton (AD) keresztül. Lefelé pedig a normál (kerülő) úton ballagtunk le szép lassan.
Nem bántam, hogy a gleccserről aznap már nem kell legyalogolnom, hanem még egy estét fent tölthetek. Sajnos a szervezetem másképp gondolta, így egy kellemetlen, de a szükségszerű éjszakával erősödött tovább az akklimatizációm.

Több, mint idilli - felettünk a Dom 

A két túra közötti pár nap gyorsan elrepült. Apósom, Zoli a csapatszállítóval kivitt minket a reptérre, ahol Rékával hosszasan búcsúzkodtunk, de kettészakadni nem tudtam, és Rékát is észrevették a biztonsági ellenőrzésnél a hátizsák zsebében, úgyhogy el kellett válnunk  jó pár napra.

A repülőút igazán olcsó Kutaisibe, ennek megfelelően szűk és kényelmetlen a hely a gépen, főleg, hogy két jóllakott "kaukázusi testalkatú" úriember kellemes testközelségében tölthettem ezt a pár órát. A reptérről marsutkával folytattuk utunkat először Tbiliszibe, aztán a piaci kajabeszerzést követően Stephansmindába (Kazbegi-nek is hívják).

A helyi néplélek engem igazán megfogott. A grúzok egy igazi "tűzben edzett nép". Aki kicsi történelmi affinitással rendelkezik, az tudja, hogy a kaukázusi régió egy ütközőzóna. A grúzok pedig valahogy ezt a fajta történelmi viharjárást évezredek óta elég jól viselik. Mindezt úgy, hogy saját kulturális identitásukat sikeresen megőrizték.
Két sajátosság egyből szemet szúr szerintem minden idegenből érkezőnek:
A furcsa "tésztabetűik" és a "no problem" hozzáálásuk: Semmin sem hajlandóak felizgatni magukat, és szinte biztos, hogy minden felmerült kihívásra lesz egy válaszuk, meg egy unokatestvérük, aki nagyon ért a felmerült probléma megoldásához. Természetesen mindezt körülveszi az a laza "korrupciós lendülettel működtetett kvázi törvényi berendezkedés" amivel saját maguk felé azt a látszatot tartják fent, hogy civilizált nemzetállamként működnek. Egyszerűen imádtam.

A kajáikat nem említem részletesebben, de aki a magyar konyhában megtalálja az örömét az a grúzokéban sem fog csalódni. Amire viszont fontos rendes hegymászóként felhívnom a figyelmet:

- A boraik idegborzolóan túlárazottak
- A chacha nevű szőlő/törkölypálinkájuk viszont olcsó és megfelelő matéria.

A mászás történetét jól megírta annak idején Bálint a blogján, így azzal nem tölteném az időt, itt van viszont a videónk:

Egy tanulságot azért még megosztanék:

Elég csúnya dolog történt velem: Először próbáltam ki a magashegyi körülmények között szuper megoldásnak bizonyuló "adventure foodot". Ezek mindenféle szárított, vagy liofilizált kaják, amiket adott mennyiségű forróvízzel lehet ehetővé tenni. Nagyon fel tudja dobni a hegyi étrendet, és súly-tömeg-kalória tekintetében is abszolút versenyképes a smackleves/zabkása menüvel. További előnye, hogy a zacsit elmosva későbbi kaját is meg tudsz benne csinálni, így megúszod plusz lábos felcipelése nélkül a levesízű teát is ;)

Eddig tartott az általános ismeretterjesztés most pedig az "ismerd meg a világ kihívásait Palival" program sajátos tanulsága következik:

Az aptonia adventure foodban található egy  "do not eat" feliratú zacskó, ami nagyon emlékeztetett engem a smackes fűszeres zacskójára. A vacsorám elkészítésekor annak rendje és módja szerint a forró víz ráöntését követően a zacsit felbontottam, és a benne lévő zöld port hozzáadtam a tésztámhoz. Közben vidáman poénkodtam rajta, hogy mekkora idiótának kell lenni ahhoz, hogy valaki megegye a fűszerek zacskóját :)

A kaját elégedetten elfogyasztottam, nagyon finom volt. De amit utána átéltünk, az rá kellett ébresszen valamire:

Nem csak a csomagolást kellett volna kihagyni az esti menüből! 

A belecsomagolt, feltehetően "silica gel" tartalmú "zöldfűszer" olyan hatással volt rám, amit még nem tapasztaltam. Kis testem kb. úgy kezdett működni, mint egy dízelautó amibe benzint tankoltak: Mondhatjuk, hogy nagy gáz volt :)
A helyzetet jól leírja az, hogy a pusztulatos állapotok miatt még a sokat tapasztalt Bálint is kitette a fejét a sátorból. Én is menekültem volna, de sajnos az emésztőrendszeremtől nem tudtam leválni erre a válságos néhány órára.

Összefoglalóul annyit mondanék, hogy aki a kalandot keresi az nem járhat rosszul grúziával, de a kaland-kajákkal mindenki legyen óvatosabb ;)

Deuteranomália

Reggeli minimál

Múlt hét csütörtökön Zoli felhívott, hogy nincs-e kedvem mászni hétvégén. Janóval már megbeszéltük, hogy valamit kezdünk magunkkal, bár én azóta sem lábaltam ki a hőbörgős-hörgős takonykórból, de a több kötélhosszas mászás lehetőségének nem tudtam ellenállni, így pénteken hármasban indultunk újra Hohe Wand felé. Zoli családos ember lévén nem tud hétvégéket lébecolni mindenféle kellemes mászóhelyeken, így hétvégén a rövid időre tekintettel a hatékonyságra törekedtünk.
"Időben" keltünk, szerintem az egész falon mi szálltunk be először, de valahogy később sem szaporodtak meg az emberek. Lehet hogy a hajnali eső tántorította el őket?

a hegymászóktól tanultam :) (1:26)

Teljesen száraz volt a kő, mire a Vier dörfer steig beszállásához értünk.
Az első kötélhosszt hamar leszaladtam, néhol egy kicsit törősebb kövön halad, hasonlóan sok másik itteni úthoz, de nem vészes egyáltalán. Aztán Janó mászósabb hosszát követően Zoli küzdött meg az út kulcsrészével, amit én a Thomas Behm-féle topo ajánlásainak megfelelően AO üzemmódban teljesítettem, Janóhoz hasonlóan.

Egész nap ez a szép ködfátyol úszott a táj felett

Zoli a kulcshosszban

A fal felső részén a szépnevű Neue Turnerbergsteiger kante úton folytattuk a mászást két kiváló hosszon, először Zoli, aztán JAnó vezetésével. Ez a szakasz a Der Alte Wolf utolsó három kötélhosszával megegyező tömb tábláján halad (közben annak az útnak is felkerült a topója a bergsteigen-re, 7--ra nehezítve a kulcshossz besorolását), majd az élen szenzációs kitett mászással fejeződik be. A kulcsrész még a hetes nehézségnek megfelelőnél is trükkösebbnek tűnt, hála a rejtett fogásoknak, így én könnyed kötél és köztesfejési technikával lendültem túl a legnehezebb részen, Janó jó példáját követve. A nittek elég sűrűn vannak úgyhogy itt is bátran lehet a mesterséges mászás alapjait gyakorolni :)

Janó a Turnerberger kiszálló kunsztja alatt

a tükkös rejtett fogásoknál

megint fent

Második útnak a Traum und Wirklichkeitet néztük ki, hogy legyen valami könnyebb. Jókat szórakoztunk rajta, hogy mindenki előre lekötötte, hogy csak könnyebb utakat másszunk, aztán ehhez képest ez volt a legkönnyebb topo, amit sikerült kinyomtatni.
Az út igen csodálatos, a nevéhez hűen valóban álomszerű mászás. Oda-vissza voltunk tőle, annyira élveztük!

fő az óvatosság :)

A kulcsrészen

Aztán a valóság felhők formájában érkezett délkelet felől.  Pár percen belül elkezdett dörögni,  de szerencsére a villámok csak a felhőkben csapkodtak. Tudtuk, hogy csak idő kérdése, mikor kapunk egy alapos mosdatást.

Élvezem a jó időt

A verőfényes napsütésnek megörülve én a kocsiban hagytam az esőkabátom, és egy szál pólóban indultam neki a második körnek. Eddig nem voltam ilyen könnyelmű, ezután sem leszek :)
Zoli már szemerkélő esőben kezdett mászni, és gyorsan átbeszélve a dolgot úgy döntöttünk, hogy az utolsó 6+ nem biztos, hogy esőben is jó móka lenne, így végül a gerincen körülbelül hármas nehézségért mászott ki a fal tetejére.
Janó volt olyan jó fej és tekintettel a pusztulatos hörgéseimre rámerőltette a kabátját.
Az eső egyre erősebbre fordult. Mire elindultam, addigra a "technikai kabát" (mindent a lidlből!) is elkezdte a vizet a bőröm felé vezetni. Igyekeztem felfelé, de a kötél csak nem akart behúzódni. (mint kiderült annyira felfeküdt, hogy Zoli azt sem érezte, hogy elindultam. Egy darabig másztam, aztán ordítottam Zolinak a szakadó esőben:

-ZŐŐŐŐD...ZŐŐŐD,

a hangom néhol bugyborékolásba fulladt, mert akkora "pelyhekben" hullott az égi áldás, hogy megtelt a szám vízzel :D

Janó fent jegyezte csak meg, hogy a kötél a derekamon bizony kék, és rajta is egy sárga van. A zöld félkötél pedig otthon pihen a szekrényemben. Persze a hangunkat a vihar teljsen elnyomta, úgyhogy teljesen mindegy volt, mit ordibálunk. Zolinak díszsorfalat álltunk a kiszállásnál, befutott mint Rocky, összeszedtük a kötelet és elindultunk lefelé.

láthatóak az állapotok

Az összes értékelhető kép JAnó galériájában

 

English climbing season

Elengedhetetlen kellékek

A neten az ember önkéntelenül is bogarászik, keresi az érdekes információkat. Ezeket rendszeresen megosztjuk, megvitatjuk egymással.
JAnó dobta be a közösbe egyik nap Cedar Wright Sean Learyról írt nekrológját.
A cikk elég velősen foglalja össze az "igazi hegymászó" egyik archetípusát, amit az amerikainak dirtbagnek, itt kelet európában, pedig egyszerűen hegymászónak neveznek.

Röviden összefoglalva: Emberfeletti eredmények elérése minimális forrásfelhasználással. Az egész hajtóereje a végsőkig kitartó elszántság, és céltudatosság.

Ezek a zord viszonyok formálták a yosemite mászókat és a keleti blokk tátrai hőseit is. (a sziklaszirt blogon van egy jó kis galéria is)

Én biztosan nem tudok mindenben azonosulni ezzel az értékrenddel, de sok motivációt meríthetek belőle.


***

"... just because conditions aren’t perfect, it doesn’t mean something is unclimbable"

JAnó hiperlelkes hozzáállásának köszönhetően, valamint a "ha ő megcsinálja, akkor nekem is meg kell!" gondolattal a fejemben, egy kiadós reggeli ronggyá ázás után délután már Mátéval együtt, hárman álltunk a szemerkélő esőben a rókahegyi bányaudvarban és vigyorogva pislogtunk a ködből fölsejlő, esőtől csillogó sziklafalakra.

ÚR

Előkészítettük az angolos stílushoz elengedhetetlen teát és kekszet, majd a nedves sziklát finoman magunkhoz húzva nekiálltunk az eszmények megvalósításának.
A mozgást sokkal jobban meggondoltuk a vizes sziklán, az ötös körüli nehézségű utak fogásainak fele, lépéseinek kétharmada nem létezett többé számunkra, lábunkat a nyakunkba véve kúsztunk felfelé.

A célt megvalósítottuk. Szerencsére nálunk nem esik annyit, így száraz (de néha hideg) sziklán is eleget tudunk mászni.

A következő feladat meg mondjuk legyen a könnyű utak mászása mezítláb (pusztán takarékossági okokból).

Máté kúszik

Hohe wandi pótmászás

Az esküvő után már viszkettek az ujjvégeim, így a nászútról hazaérve hamar elkezdtünk Janóval szervezkedni. A legközelebbi hétvégére az előrejelzés szerint jó idő ígérkezett a Tátrába, úgyhogy egy rakás topo-t kinyomtattunk Lomnicra. Az útitársakra vonatkozó igényfelmérésre egyedül Héjja Bálint jelzett vissza, és társ híján azt tervezte, hogy szólózni  fog .

A nagy tervekből végül nem lett semmi, mert úgy alakult, hogy az elérhető nagyobb hegyek mindegyikén esett a hétvégén. Úgy döntöttünk, hogy egy könnyed Hohe Wand-i mászással kárpótoljuk magunkat. Két órával azután, hogy Janó beugrott a nyugatinál a piros PKW-ba (most mint PersonenKraftWagen értelmezendő), már ki is értünk Budapestről, hála a pénteki forgalomnak. Közben a Könyves Kálmán körúton a dugóban hallgattuk egy darabig SubBass Szabolcsot, aki az aktuális slágerét dúdolgatta a pár száz fős közönségének, valamint egy cuki kutyás videóval múlattuk az időt. Wiener Neustadtot elhagyva egy darabig azt sem tudtuk hol vagyunk, de aztán az éjszakában felsejlett előttünk a Magas Fal. Attila javaslatára Hochkogel áthajló sziklái alatt terveztünk aludni, csak az hibádzott, hogy nem tudtuk, hol van. Végül meglett a frankó deszkaplaccal együtt, amin kényelmesen elnyúltunk.  Jó kis hely, mindenkinek ajánlom. Vizet a kis állatkert melletti látogatóközpont állandóan nyitva tartó mosdójából lehet nyerni.

Hochkogel

A Bálint blogján már lehet olvasni a túráról így pár dolgot nem fogok annyira részletezni.

Alapvetően nem voltam túl jó formában, valószínűleg már akkor készülődött lenyomni az a taknyos-hörgős dögvész, ami azóta sem enged. Szerencsére a kedvemet ez nem szegte és a társaság is motiváló volt. Janó tekintete igen szúróssá vált egy-egy bizonytalanul elengedett nyavalygásom után, úgyhogy hamar letettem a további kísérletekről.

Hohe Wandon azt hiszem nem kell több képet csinálnom

Elsőként az EB platte-t másztuk, aminek a 3-4-5-ik kötélhossza clean így itt tudtuk az alpesi-érzést is pótolni pár méteren. Az útban több nitt van, mint a Topo-n és minden hossza jó minőségű kövön vezet, kiváló bevezető lehet az alpesi mászások világába készülőknek. A második hossz elején van egy nagyon frankó mozdulat, ahol egy magasan lévő éppen elérhető alsós fogásba kell felcsimpaszkodva beleállni.

na de mekkora volt az az ODAÁLLÁS

Ekkora

 Egy darabig toporogtam alatta, mire rászántam magam. Az azt követő, főként repedéseket követő szép hosszt Janó mászta előre, ez már a clean szakaszhoz tartozott. Ezután az út kulcshossza következett, amit Bálint kimért, átgondolt, biztonságos mászással teljesített. A kötélhossz végén lévő reibung tábla még másodmászóként is izgalmas volt, Bálint részéről pedig Nagyon szép teljesítmény! A korábbi megmászók kedvességének köszönhetően a táblán van egy nitt ami az átmászás során megjelenő pszichikai terhelést elviselhetővé teszi.

Janó belenéz a hosszába

itt talán arra gondol, hogy lehet hogy inkább siklóernyőzni kéne

Bálint a kulcshossz kényelmes beszállásában

A legkeményebb részen a kötélgyűrű megerősítése után, de még jóval a nitt előtt

Az én clean hosszom elég furán indult. A stand után kb 2-3 méterrel van egy újabb nitt, amit megakasztva tovább másztam egy kellemes jobbra tartó repedés felé. Aztán a félelmem elkezdett fokozódni, mivel a nitt és a stand közötti távolság kisebbé vált, mint a nitt és köztem lévő kötél hossza. Igazán nem most akartam kipróbálni, hogy milyen a biztosító ölébe esni. Ennek tudatában próbáltam a vízoldott kifelé nyíló repedésbe begyömöszölni bármit, ami nem pottyan ki az első kötélrezdülésre. Végül öt percnyi tapogatózás, és vascsörgetés után eltettem az egyetlen lehetséges helyre egy 0,5-ös friendet amolyan pszeudo-köztesként (végül is a kötelet megtartotta :). Ez már adott némi bátorságot a továbbhaladásra. Fent megbeszélve a dolgot arra jutottunk, hogy biztonságosabb lett volna továbbmászni, mint egy értékelhetetlen köztes elhelyezésére fecsérelni az időt és az erőt. Az utolsó, Janó által mászott hossz egy jó kis bevágásban halad, ahol nagyon jól lehet gyakorolni a „bicikli technikát”  nagyon élveztem ezt a játékos mászást, és szerintem lényegesen egyszerűbb volt, mint az azt megelőzők (ellenben a videón bemutatott pszihoterrorral :D).

Játszótéri bevágás

Ereszkedünk

Második útnak a Sonnenschlange-t másztuk volna, de Janó gyanújával most már egyre inkább kezdek egyetérteni, miszerint kimásztunk az útból, és valami más nittsoron, talán a Somkyjoki-n fejeztük be a mászást (kb az utolsó két kötélhosszt). Hát élménynek élmény volt, de nem biztos hogy jó. A kanyargó vonalvezetés és a falrészen található rengeteg nitt miatt könnyű másfelé tévedni.

A skywalk alatt

Summit-ék is erre másztak

JAnó előrehozta a karácsonyt

 Másnapra az idén augusztusban nyitott Der alte Wolf-ot terveztük be, végül a kikeverést is belevéve egy jó mászás volt. Az útban megtett összes kötélhossz nagyon tetszett, biztos, hogy nagyon népszerű út lesz belőle! A Tristanexpressben mászott két kötélhossz sem volt rossz, csak azok a gusztustalan vasrudak zavartak amik a harmadik kötélhossz áthajlóban voltak a falba applikálva.

A kiszálló tömb alulról, ezen kívül még két kh.

Itt már lehet nam voltam olyan jól

Látott már valaki ilyet??!!

JAnó  a kiszálló hosszban...

...integet

Bálint kapta a másik felét az indukciós tekercsnek

Még a beszállásnál készülődve érkezett meg egy másik kötélparti a fal alá. Az egyik mászó ránézésre is volt vagy 120 kiló, el is kezdtem vigyorogni, hogy remélem a tristanba szállnak be, aztán végül tényleg azt mászták, és a túlsúlyos úr becsületére legyen mondva, hogy bár köztesről köztesre küzdve, de valahogy a kulcshossz keménynek tűnő, apró fogásos tábláján is feljutott!

Küzdelem a kilókkal

A Budapestről néhány óra alatt elérhető Hohe Wand igazi mászókert, ahol az ember biztosan megkapja azt amire számít, tökéletes hely a szárnyait bontogató, komolyabb utakra készülő mászóknak, valamit a soproniak példáját látva edzőhelynek is kiváló. Menjen sokat, aki teheti!

Big Wall Mászóterem

Miután letettem az államvizsgát, és a kezem is egyre jobban lett, végre újra elkezdhettem mászni. Az interneten böngészgetve tudtam meg, hogy nyitott egy új terem Budapesten. (Igazság szerint akkor már szerintem több mint egy hónapja nyitva volt, csak ugye mással voltam elfoglalva.)
Nagyon kapóra jött a dolog, egyrészt a tél miatt, másrészt pedig nekem bringával 20 perc az út otthonról, azt hiszem ez a legközelebbi terem a városban.
Körbetelefonáltam a nagyvárosi polgártársakat, akik kaphatóak egy kis mászótermi mókára, és sikerült összerántani 4-5 embert egy „tesztkörre”.
A teremről általános infókat nem nagyon írnék, mert az szerintem a sportmászó edzés blogon egy nagyon jó képet kaphattok ezekről a dolgokról.
Az első pár alkalom nem nagyon hozott átütő sikereket. Nagyon meglátszott, hogy szinte egy teljes szezon kimaradt. Gyenge voltam mint a harmat, még a nagyfogásos áthajló létrákba is bele kellett ülnöm. A kezem sem volt a legjobb, de azóta bebizonyosodott, hogy ez a legjobb gyógytorna, mert szépen fejlődök. Egyre nehezebb utakat mászok, megy több 6a+ nehézségű út is a teremben, bár nem az összes. Pár alkalom után kiváltottam a 10 alkalmas bérletet, amit azóta „lemásztam”.
Nekem nagyon megtetszett első pillanattól a terem, mert magas. Változatos falformákon vezetnek a sokszínű mozgásformát igénylő utak. Mindegyik, jellegének és nehézségének megfelelő feladat elé állítja a mászót, és sokat lehet tanulni a megmászásukból. A befelé dőlő falon a legnehezebb út azt hiszem 6b, az áthajló falrészen is lehet hosszan áthajló utakat mászni 5c-6a-6a+ nehézségtől, könnyű nagy fogásokon.
Lehet túlzás, de azt mondom, hogy akár még On-sight mászásra is lehet edzeni, mivel sok esetben nem lehet előre átlátni az út mozgását, valamint hála a terem népszerűségének, a fogások felülről egyaránt feketék/ziásak. Sokszor nehéz megismerni őket, ezért figyelni kell hogy mit fogtál (hogy utána lépni is tudd), másrészt pedig az ember keresgéli a lépéseket, mint sziklamászás közben („Ez piros?!!”).
Remélem a terem a későbbiekben sem fog veszíteni a népszerűségéből és kifizető üzletnek bizonyul, így mindenki jól jár.
Később tervezik, hogy az épület mellett található kéményre is raknak utakat egészen 30 méter magasságig, erre nagyon kíváncsi vagyok. (közben elkészült!)Szerintem nagyon komoly kitettség érzés fogja ott a mászók gondolatait uralni. :)
Remélem előbb utóbb Ti is kedvet kaptok a terem kipróbálására.

2013.02.01