Farkas Ádám vendégposztja - Double Trouble

avagy hogyan kombóztam be márciusban egy lavinát - egy eséssel

Már több hónapja történt velem a kettős mutatvány, aminek köszönhetően hónapokra kivontam magam az aktív mászásból. Sőt a járásból is. Igazából munkából is. Igazából pihenés van egy ideje… Nagyon sokáig úgy éreztem, nem akarom leírni a történteket, mert végül is minek, én leszűrtem a tapasztalatokat, okosságot belőle. Mármint amiből lehetett. Másoknak meg minek. Aztán Pali újra indította a blogot, adtam neki egy kis időt, hogy lássam, milyen irányt vesznek az írásai. Most úgy érzem, hogy egy ilyen szerencsétlen sztori is hozzá tud adni. Talán nyíltabban tudunk ezután beszélni, hogy tanulhassunk mások hibáiból!

Március közepén egy héttel a Szlovéniai mászó találkozó után (erasPlus), hogy a MAHOE által szervezett téli mászóhétvégén részt vettem. Jég, mix, síelés a haverokkal, mi kellhet még. Ja a házban meleg, meg egy kofola. Klasszikus felállás, kényelmes hat fős szobákban. Mivel én Miskolcról érkeztem, egyedül mentem ki, a parkolóban várva Mátéékat, Robit és Bálintot. Közben befutottak Laciék akik megkezdték addig a pakolást. Mindenkinél több napra elegendő cucc volt, az adott sportoknak megfelelően, nem kis súlyokkal mentünk tehát fel. Cserébe sível móka és kacagás a feltúrázás. Legalábbis mókásabb.
Aznap gyors lepakolás után még toltunk egy jeget, afféle bemelegítés gyanánt. Tejködben kisebb kitérőkkel sikerült eljutni a Német-létrától (remek sztorink van a létráról Palival a jégcsavar találkozó keretében!) lejjebb, a ködben rejtőző jó kondiban lévő jegekhez.

Behavazott jég a Nagy-Morgás-hágó alatt

Egy

Másnap havazás, alacsony látótávolság. Úgy döntöttünk, egy kis lájti síelést még ki tud adni a dolog. Hát a lájti síelés végül is bejött csak izgalmassá vált. A tó másik oldalán fel a flaska kulcsiban, majd tovább balrább, egészen a rézpadok környékéig.

Öten indultunk neki, viszonylag nagy távolságban egymástól, egészen az utolsó meredekig, ahol is a hó minősége elkezdett rosszabbá válni, több friss hó volt. Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy kezd veszélyessé válni a terep:
A felettünk lévő szikláig kimegyünk oldalra csatolni és…LAVINA.

Engem pont a lejtő közepén ért, esélyem sem volt az oldalra való traverzre. Egyik lécemet lecsatoltam, az ment valamerre (hófék vajon át van fordítva?). Számomra a küzdés a beakadó lécem miatti forgás volt, merre is van előre, hol van fent. Előtte csak a hó és a fények változnak. Szám tele hóval, kezeimet próbálom szabaddá tenni, magam elé rakni.  Másodpercek telnek el, minden teljes lelassul (végezz úszó mozdulatokat WTF, inkább legyen egy szabad kezem a szám elé…). Vajon hol fogok kikötni, mi lesz addig amíg megtalálnak. Ki fog megtalálni? Majd egyszer csak kékül a hó. Egyre kékebb előttem a hó miközben lassulok. Valami puhának ütközöm, majd megállok. Fent maradtam hál istennek, előttem a kék kispehelyben Bálint. Ordít, azonnal szinte robotként szabadítom ki másik lábam és csatolom le a lécem. Oldalra szinte futva megyek ki. Nézzük ki merre. Szerencsére csapatunk egyben, Bakai Laci ment még le, szintén egy léce elment, hiszen majdnem, hogy mellettem csatolt ő is az utolsó gyalogláshoz.

Csapatunk összeszedtük, mindenki épségben. Lavinaszonda elő, lécek keresése, lehetőleg nem egyszerre mindenki, ha jön még 1 lavina, legyen, aki keres. Perceknek tűnik, de fél órába is telt mire meglettek a lécek. Botok, firnvasak bánták a dolgot, de a legfontosabb, hogy mindenki életben van. Épen s egészségesen. 

Csatolunk, irány le, mára ennyi elég volt. Bot nélkül ködben minden kicsit nehezebb. Hiába, ezt is gyakorolni kell. Örülök magamban, hogy olyan társaim vannak, akik egy ilyen helyzetben is kontroll alatt tartják magukat és tudtam, hogy megtennénk mindent a másik megmentése érdekében.
A délutánt ennek megfelelően egy sör után már csak a ház körül ugrálással töltöttük, majd pihenés. Holnap mégiscsak mászni kéne már valamit. Még végig néztünk egy baromi nagy lavinát a Boceknél.

A lavinát nem mi indítottuk, felettünk indult el, kb. a közepét kaptuk el, nem volt olyan mély kb. 50-60cm, én durván 100-120m mentem le. A botomat alattam kb. 150m-el találta meg egy Szlovák sporttárs. Később remegve koccintott velünk a házban.

Azt hiszem szerzek egy “durrantós” zsákot.

Kettő

Ezek után persze logikusan nem nagyon akaródzott a síelés, meg hát mégiscsak mászni jöttünk. Régi vágyam már a Stanislawski kémény, felnőni hozzá és átmászni végre télen. Körülbelül egy éve próbáltuk már Bálinttal, elég kemény dió volt, nem is nagyon tudtam akkor hozzá szólni. Az út ebben a szezonban nagyon változékony. Egy éve omladozó hógombák voltak a kéményben, idén pedig elég sok helyen nagyon jó minőségű firn. 

Síléccel mentünk fel a beszállásig, miközben Máté kitartóan gyalogolt fel hozzánk. Az első hossz az övé volt, finoman mászta át a standig az elé tárulkozó nehézséget. Jól tart a firn, meg is jegyezte.

Máté az első hosszban

A második hosszban én indultam, pár méter firn volt előttem, majd egy hóval takart szikla, amelyen a felszökés megfogott. Indulásom után pár méterre kilátszott a hó alól két szög összekötve - egy régi stand, amit megakasztottam, majd irány a szikla aljához. Volt egy szép lyuk, ami nem volt fagyos és alulról be tudtam rakni egy camet. Nem tökéletes, de jobb, mint semmi, gondoltam. 

2. hossz - Cam után, de még idő előtt...

Tovább indulás… Felálltam a firn tetejére, egyik csákányom kint volt egy jó folton. Előttem lépések már nem nagyon vannak, bele kell állni valami repedésbe stb...

Ballal kinyúlok és keresek… Nem találok semmit. 

Lekaparok még több havat, pucolok, majd újra próbálok keresni. 

Kötélre nem figyeltem, lábam között. 

Előttem látom a beforrt repedést, tuti, hogy kell lennie feljebb valaminek. Csak 1 jó akasztás és megvan…

Lábaimmal kiszakadok a firnből és már indulok is lefelé, a remény hullámvasútján és egyszer csak ott találom magam a standnál. Hát akkor ez most vagy' 15 méter volt, a ki nem rendezett kötélnek köszönhetően a hátamon érkezve. 

Nézünk egymásra és már visítok, hogy eltörtem a lábam. Elönt a remegés és a fájdalom. 

Innentől megadom magam és az eseményekben próbálok részt venni, de csak néző vagyok szinte. A cam kiszakadt, amit beraktam. Pár cucc a beülőmről is hiányzik, köztük a lapkám is leesett róla(?). Máté és Bálint összeszednek. Bálint előre megy, már építi is a sílécekből a szánkót, én itt nem fogok egyszerűen lejutni.

Szánkópálya

Ereszkedés közben, ahogyan a sokkhatás elmúlt, elöntött a meleg fájdalom hátamon is. Két kötélhossz keserves ülve-ereszkedés után már a sílécen ülök. Leengednek két félkötélnyit egybe (120m). Majd még egyszer. 

Nem bírok már ülni sem, négykézláb indulok el a házig.
Tomas beinvitált hátra, hozott 1 bögre teát. Elmesélte, hogyan törte a csípőjét pár éve, még a kis házi készítésű hexét is megmutatta, amibe beleesett. Aztán a kezembe nyomta a mankóját… "Ha tudsz járni, majd hozd vissza". 

A hegyimentők megérkezésével megkezdődött több hetes fekvésem. A poprádi kórházba vittek, ahol megállapították a töréseket. A nagyon kedves és rugalmas doktor úrral megbeszéltem, mégis csak itthon feküdnék be. Bálint közbe cuccaimat összeszedte, majd megérkezett a kórházba. Pár órán belül már Miskolcon voltam.

Nagy az öröm

Hálás vagyok a barátaimnak, hogy a rosszban is végig mellettem voltak, segítettek és húztak, támogattak, amíg lehetséges volt.
12 napot töltöttem összesen kórházban. Most már újra járok, mászok, de az emlék örökre beégett. 

Úgy gondolom, hogy nem az a nehéz, hogy az ember eljusson egy szintre, hanem egy ilyen koppanás után is merje azt csinálni, amit szeret. Csak azt látom, hogy még többet kell másznom és tapasztalnom mielőtt újra odaállok az útba és elindulok rajta, ám egyelőre meg kell tanulnom újra türelmesnek lenni magammal. Na ez a nehéz.

Dagad, de bírja ;)

akkor még nem tudtam hogy ez lesz az utolsó

A legtöbb akadályozó körülmény eddigi mászásaim során mindig a téli mászásaimat kísérte. Valahogy ilyenkor körülményesebb elérni a hegyeket.

-A szezon elején az a baj hogy nincs hó

-Aztán utána van, de annyi hogy a lavina veszély magas, aztán karácsony van,

-Utána végre másztunk valamit Mátéval, Gerivel

-Aztán megint nem volt hó, aztán megint túl sok lett...

Ráadásul nem a mászás az egyetlen dolog az életben, más elvárásoknak is meg kell felelni.

Végre megint eljött egy hétvége, amikor az idő nem ígérkezett rossznak, volt is kivel mászni, és más elvárás sem akadt.

Mátéval és Petivel szálltunk be Andris csatahajójába, és indultunk meg némi otthonfelejtős turné után a Tátra felé, hogy újra megvakarjuk a Szalóki-váll havas északi falát.

Az éjszakát egy ragyogó, a dicső szocializmus végnapjait fényesen hirdető szállodában töltöttük, Korai kelés után, az időt kényelmesen elszuttyogva indultuk a hegyekbe. Sajnos a nyomunkban a köd is egyre magasabbra húzódott a felmenet során. Reméltük hogy megakad valami láthatatlan plafonban, de sajnos ennél komolyabb tervei voltak.

A hotel, melynek a vendégszeretetét élvezhettük

Mátéék a Havrani vlasit (M4+) tűzték ki célul, mi meg valami hosszabb lehetőleg minél több mászást tartalmazó dolgot keresgéltünk a falon. Végül a Kocsis Dávidék által korábban mászott Puskásba (III) vágtuk fejszéinket.

Andris kezdte meg a mászás érdemi részét és a köddel együtt kúszott fel a falban. Aztán minden eltűnt a szemem elől. Se a táj se András. 

Szépen eldideregtem a standban, elfogyott a 60 méter kötél, egy kicsit vártam és indultam.

El tudom képzelni, hogy ez a mászás ideális hó- és látásviszonyok között mekkora élményt tud nyújtani, a tartással sem rendelkező hóban nekünk ebből  nem sok jutott. Egy idő után gyanússá vált, hogy az úttól jobbra kb. 30-50 méterre kaparunk felfelé, de mivel nem láttunk az ég-világon semmit, így kitartóan folytattuk.

A mászás ködös szürkeségét Andris törte meg, aki Pókmajom zseniális tanácsait követve egy kötélhossz erejéig felvett egy műtőskék színű kertészkesztyűt. Már ekkor jól szórakoztam rajta. És, hát mit ne mondjak, kb. 10 métert bírta, mielőtt visszavette a rendes, kopottas mászókesztyűjét.

A kesztyű

A "variánsunk"  babakékkel látható, a kesztyű tiszteletére 

Az egyszeri csóró keleti mászók nagyjának komoly fizikai fájdalmat okoz a mászóruházat megvásárlása, pl. ha egy kesztyűért több 10000 forintot kellene kiadni. Szerintem alapvetően nincs olyan kesztyű, amiben így-vagy úgy ne fázna az ember keze, legalább is én még nem láttam igazán jó megoldást. Nekem csak szar kesztyűim vannak, de mindegyik működik egy pár órán keresztül. Van hegymászókesztűnek kinéző, kivehető polárbéléses Trekmates márkájú szar, aldis téli bringáskesztű, van thinsulate béléses kecskebőr, melyet balon kabátos úriembereknek ajánlanak, ilyen olyan polár-, és béléskesztűk, kétujjas külső kesztyű  a decathlonból (na ez viszont tényleg király, de csak kiegészíti a kesztű-apokalipszist).

Végső soron akármilyen kesztyűre telik az embernek, az az egy biztos, hogy egy pár kesztyű nem lesz  elég szinte semmihez. (okosságok a kesztyűk, a hegymászás és a fázós kezek világáról)

Andris egyik hajmeresztő, szarul biztosítható traverze után valahogy visszajutottunk az út felső részébe, de természetesen* közben kezdett ránk sötétedni.

Az utolsó kuloárban sem tartott semmit a hó, hason csúszva, a falat kaparászva húztam egyre feljebb magam. Itt már szimultán másztunk, mert a gerincig nem volt elég a 60m kötél, úgyhogy elhelyeztem pár pszichénövelő-pszeudoköztest. Mikor mindketten felértünk, kezdett végképp ránk nehezedni annak a súlya, hogy nem igen fogjuk megtalálni a lemenetet az adott körülmények között (20m látótávolság, sötét).

Hol is lehetünk?

Meg voltunk róla győződve, hogy a Kopa-főgerincén vagyunk, és a túloldal képzeletünkben született lankáin fogunk lesétálni. Természetesen nem így lett. De hihetetlen szerencsénk volt.

Miközben izgalmas terepen másztunk lefelé, egyszer csak beszélgetést hallottam!

Máté és Peti alattunk ügyködött. Miután sikeresen megtolták az útjukat másfél órát bolyongtak a gerincen még naplemente előtt, mielőtt visszavonultak, hogy a Havrani vlasi-n ereszkedjenek vissza. Azt legalább ismerték.

Mikor lemásztunk hozzájuk éppen arra készültek, hogy alkalmas szög híján egy kuriózum számba menő HB flexifix friendet hagynak az ereszkedőstandban. Szerencsére nálam volt egy megfelelő stubai profilszög, ami azóta a kulcshossz feletti standot gazdagítja, jól megtalálta a helyét!

Ereszkedés előtt Peti és Andris

Ereszkedés után összeszedtük a motyónkat és fél kilenckor értünk a Rabló házba, ahol a lehasznált kinézetünk és Andris drámai belépőjének hála az étterem padlója helyett különszobát kaptunk alapáron!

Másnap a Veverkovon másztunk egyet aztán Zolibácsinál ettük végig a menüt.

Lassan elfogadom, hogy vége a téli szezonnak, és a sziklamászás ideje következik.

Reklámfotó Andristól

*Nekem már kezd természetes lenni. („te is csak szívni jársz a Tátrába” jeligére mászótársak jelentkezését várom)

Amúgy sötétben drámaibb képeket tudok készíteni a hegymászók küzdelmes pillanatairól.


A napokban járta be az internet téli mászás iránt érdeklődő bugyrait egy videó. Engem teljesen letaglózott a lényegre törő realizmusával. Kicsit az az érzésem, mintha a filmet minden téli mászásról készített beszámoló helyére odarakhatnánk. A tátrai küzdelmek minden lehetséges változatát bemutatja a szarul tartó olvadt hótól a fennakadt kötélig. Én is sok szeretettel ajánlom!

Voltak körülmények

Vannak elmaradásaim, ez is egy két hónapos történet lesz:
Gerivel szilveszter másnapján indultunk, hogy másznaposak is legyünk. Nem voltak nagyratörő céljaink.Eleinte úgy volt, hogy Bálinttal és Mátéval töltjük ezt a két napot, de miután ők a mászást kombinálták a túlélőtúrázással, úgy érezték, hogy már elég volt a Tátrából. Szegény Máté szilveszter éjszaka tőlem is próbált segítséget kérni, de akkor már egy másik dimenzióban mozogtam :), Szerencsére nem történt semmi olyan, ami miatt később komolyabb bűntudatom lehetett volna...
Geri és Emi akkor még várták a babájukat, Csongort így még elengedték egy kicsit kirándulni. Az újabb MAHOE babához ez úton is gratulálok!

Könnyed mászásokat igényeltünk mindketten, úgyhogy semmi ijesztőre nem emeltük a tekintetünket. Első nap a Zlab nevű (II) utat másztuk kicsit kellemetlen szeles-szürkés időben, de nagyon szuper hóviszonyok között. Szilveszterig alig esett hó a Tátrában, ami pedig volt, az kifogástalan állagúra fagyott. Szinte csak a hágóvas frontfogai kaptak bele, és szépen nyikorgott, mikor az ember továbblendült felfelé. Nem is kötöttünk össze. Időnként bevártuk egymást, én pedig közben a fényképezőm videókészítési módját próbáltam működésre bírni, több-kevesebb sikerrel.
Ráadásul a én is felültem a loopvideo-passzátszelére!

Geri jön fel! 

Mikor felértünk a gerincre a Tátra lábánál már gyülekeztek a felhők és nagyon felerősödött a szél. Ahogy a  Lucne sedlo (Rét-nyereg) felé vettük az irányt, néha szinte felkapott minket a szél, de a nagy lapályon nagyon élveztem a dolgot!

Gergőtől, az öcsémtől kaptam karácsonyra!

Aztán, ahogy elállt a szél sajnos eleredt az eső, ami átáztatta a havat is, így a leromlott körülmények miatt ereszkedésre kényszerültünk a Jeges-tó (L'adové pleso) katlanjába vezető egyik meredekebb szakaszon. A tó jegén átvágva, addigra gatyáig ázva, de elégedetten battyogtunk le a Poprád tavi házba.

Geri, csúcscsoki, gonosz felhők!

Nagyon keményen ereszkedünk!

há' van ilyen Maóni?

Másnap reggel jelentősen hidegebb és szelesebb időre ébredtünk. Eleinte a szobában lévő északi falas tekintetű lengyel srác is el volt bizonytalanodva, hogy beszálljanak-e valamibe, pedig a megelőző pár napban a Jégvölgyi-csúcsra (L'adovi stít) másztak valami komolyabb utat (a sztorizás során skótos körülményeket emlegetett :)). A Tupára  egy barátját kísérte, mesterként első téli mászásán. (a link alatt az egyik kedvencem Pókmajomtól. Itt a többi: KÖTELEZŐ OLVASMÁNY!)
Miután eleget bámultuk az ablakból a szar időt, fogtuk és elindultunk mászni, lesz, ami lesz.
A széltől kicsit védettebb, mély Zlabom kuloárra (III) esett a választásunk. Az éjszakai havazás miatt néhol mély porhóban kapaszkodtunk felfelé, míg utunkat nem állta az út kulcsrésze, ami egy villa elágazás jobb ágában várt ránk. Itt vagy egy órát próbálkoztunk, de egyikünk sem volt elég tökös ahhoz, hogy a biztosíthatatlan bevágáson felkapaszkodjon. Standot bontottunk, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a villa bal ágát. Végül az ág mellékágába felmászva kúsztunk előre vagy 25 métert, míg el nem értem egy olyan részt, ahol az addig éllel rendelkező tábla belesimult a falba, lehetőséget adva ezzel arra, hogy egy hibás lépéssel 150 méteres csúszdázást nyerhessen magának az elővigyázatlan hegymászó.
Innen hamar visszahátráltam és Geritől kértem egy kötélvéget, így felbátorodva álltam neki újra a felfedezésnek. Volt egy szakasz ahol szabályosan olyan érzésem volt, mintha áthajlanának a fűpárkányok!
Ezen túljutva kimásztam a borda élére, mivel az volt a célunk, hogy a szomszédos Culka-Weincziller (III) útba jussunk át. Mire annak az egyébként igen tetszetős kulcsrészéhez értünk, ami egy beszorult tömb alatt halad át, elkezdett sötétedni, így ereszkedésre kényszerültünk.

Még vidáman kocogunk felfelé

Útelágazódáshoz érkeztünk, de nem nehéz a választás (vagy mégis?)

Két 60-as hosszal újra a kuloárban voltunk (jól hangzik, de a kötél természetesen fennakadt, úgyhogy vagy 30 métert vissza kellett érte mászni az első ereszkedésben :) Tehát egy kellemes ereszkedés után gatyaféken hamar a hegy lábánál voltunk. Miközben ott vártam Gerire, arra lettem figyelmes hogy feljebb a völgyben valaki egy hihetetlen fényerejű lámpával világítja meg a Rumanov-csúcs falait (igen gyakorlatilag az egész hegyoldalt!), amire a gerincről kisebb fények pislogtak vissza. Mint kiderült pár hegymászó új út nyitása közben komoly bajba került az előző esti ónos eső miatt.

fények a tátrai éjszakában

Hazafelé már szakadó hóban küzdöttünk, de hála Geri csúcstechnikás kocsijának (az abc összes betűjét tudja: abs, esp, asr), komolyabb baj nélkül 7,5 óra alatt hazaértünk .

Egyre inkább várom azt az időt, amikor a téli mászásaim során elég tapasztalatot gyűjtök ahhoz, hogy a "ne csak szívni járjak" a Tátrába.

Gearhead rovat:

Ilyen fűszögük volt a lengyel srácoknak, ha jól emlékszem azt mondták, hogy valami Lucas csinálta.

meg ilyen kalauzuk, ha valaki szereti a kezében fogni a tatry.nfo.sk-t :)
A téli és nyári cuccok egyaránt benne vannak, és kb 20 euro darabja (keleti és nyugati rész)

Másznaposság

A címet Levi barátomnak köszönhetem, de annyira jól írja le azt az érzést amit egy igazán húzós nap után érzek, hogy meg szeretném honosítani a magyar mászószlengben :)
Kérlek titeket, hogy támogassátok ezen törekvésemet azzal, hogy elolvassátok ezt a bejegyzést!

a Tarpataki sztrádán

Az idei téli szezont  Karácsony előtt kezdtük. Én még a Janóval és barátaival előadott rewind-nosztalgiabuli utóhatásait próbáltam kiheverni, amikor Mátéval megdumáltuk, hogy a hétvégén megint a Tátra felé fordítjuk a piros suzuki elejét. A hírek arról szóltak, hogy egész komoly magyar társaság fog megjelenni a szlovák hegyek legdrágább menedékházában, a Rabló-házban.Máté elfoglaltságai miatt péntek este helyett szombat hajnali kettő körül indultunk el Békásról.Hétkor indultunk a parkolóból és dél volt mire a Szalóki-váll egyik könnyebb útjának beszállásánál fabrikáltuk a standunkat (stredom trojuholnika III (16.))

Máté és az egyik bivak a völgyben

Az első kh eleje

Könnyed bemelegítőnek szántuk, talán a bevezető már sejteti, hogy mégsem az lett.
Az út első pár kötélhossza volt mászósabb. Főleg az első, amit Máté  a ritka biztosíthatóság ellenére egyenletes tempóban teljesített. Egy idő után szinkron mászásra váltottunk, és elkezdtük szedni a lábunkat az
 egyre lankásabb táblákon. Négyre értünk ki a gerincre, a lebukó napkorongot nem, csak az utolsó pár rózsaszínes fényt láttuk az égbolton. Aki már olvasott hegymászásról, az tudja, hogy ez mit jelent:


MEGSZÍVTUK!

gerincfotó

Ekkor még próbáltunk zavartan vigyorogni egymásra, de tudtuk, hogy küzdelmes órák várnak még ránk a sötétben. Azért még elszórakoztunk egy kicsit a cuccainkkal, összeszedtük az egyik kötelet, közben arról lamentáltunk, hogy a gerinc túloldalán lefelé induljunk, vagy felfelé. Máté emlékezett rá, hogy a Kopa csúcsán keresztül is van egy lemenet ami visszavezet a beszálláshoz egy kalandosabb útvonalon, hólejtőket összekötögetve egy meredek oldalban.
Hülyén hangzik, de lustaságunkban felfelé indultunk. Elkezdtünk harántolni a gerinc déli oldalán, közben azt próbáltuk kitalálni, hogy az élen, vagy a lefutó bordákat keresztezve juthatnánk el könnyebben a csúcsra. Egy kimagasló részt megkerülve újra felmásztunk a gerincre, de csak újabb meredek tömbök állták utunkat. Így visszahúzódtunk az oldalba, és egy alkalmas helyet kerestünk arra, hogy a következő bordát keresztezzük.

Lámpánk csak egy volt.
Máté beszálláskor direkt szólt, hogy -Pali, a fejlámpát ne felejtsd el!-,
én meg, hogy -Jaja, persze!-
Pakoláskor annyira fájtak a kezeim a hidegtől, hogy már nem tudtam rendesen figyelni. Kapkodtam, és ennek nem csak én ittam meg a levét.

A borda túloldalán újra nekiálltunk felmászni a gerinc felé, hátha elérjük a csúcsot. Ahogy a néhol derékig érő, laza hóban kaparásztunk, a csákány kék és sárga szikrákat vetett a köveken, amiket elért. Ha megakadt valahol a hó alatt, egy kicsit feljebb jutottunk. A meredekség és kitettség sokszor nagyobbnak érződött, mint az út mászása közben, köztest persze nem raktunk.
Felértünk. Ez még mindig csak gerinc és nem a csúcs.
Ilyenkor valahogy fáradtabbnak érzi magát az ember, mint amilyen valójában. A fejemben már ott motoszkált a fagyos-vacogós bivak képe, de még gyerek volt az idő. Egymást biztatva újra lemásztunk, hogy kicsit arrébb újra próbálkozzunk:
A következő kis bevágás végre a csúcsra vezetett! de annyira pontosan, hogy ilyet én még nem láttam! Gyakorlatilag az utolsó méterig másztunk, és a végén a váll legmagasabb kőtömbjére tehettem le a potrohom :)
Gyönyörű panoráma nyílik a csúcsról, lent a Tátra lábánál a falvak fényei szépen ragyogtak, körben pedig a hegyek sziluettje. Hatkor értünk ki.

Ugye, hogy szép?

A lejöveti útvonal elég vázlatos volt a leírásban, a valós helyzetben még inkább annak éreztük. Hihetetlenül nagy szerencsénk volt, mert a szél kezdett feltámadni, de valamiféle nyomok halványan látszottak a hóban. Ez némi biztonságérzetet adott. Próbáltuk a lankásabb területeket összekötni, a nagyobb letöréseket pedig elkerülni. Kezdtünk tényleg elfáradni, nyeklett-nyaklott a lábam akárhányszor megakadt a hágóvas a hó alatti kövekben. Néha megcsúsztam. Nagyon kellett figyelni, hogy ne legyen nagyobb baj a firnesedő hótáblákon.

Nyolckor dögfáradtan keresgéltük a völgyben a turistaút környékén elrejtett zsákunkat. Minden kőtömb hátizsáknak tűnt.  (Bezzeg a fejlámpámmal ez is milyen könnyű lett volna!)
Mire Máté megtalálta, már teljesen kivoltunk. Nem nagyon volt erőnk pakolni, meg ilyesmi. Nyakamba dobtam a maradék cuccot, amit lent hagytunk, és csiga lassúsággal botorkáltunk fel a Rabló-házig. Közben elkezdett havazni és a szél is feltámadt.

valami ilyesmi volt felfelé menet

A házban már sötét volt, de ismerős arcok lestek ránk a vendéglő részből, és a túlélő-sörünket is magunkhoz vehettük! Nagyon szerencsésnek éreztem magunkat, hogy egy ilyen kimerítő mászás után nem a tátrai pionírok sorsában kellett osztoznunk valami kőtömb alatt dideregve.

Másnapra nem lett szebb az idő. Miközben a kiváló tojásrántottánkon nyammogtunk Tamás és András társaságában, néha valaki morgott egyet:
 -mászni kellene ma is...
közben megrezgette az ablaktáblákat a szél. Volt egy pillanat, amikor felsejlett egy hegytömb körvonala a hóviharban, de hamar el is tűnt. Így tovább hümmögtünk.

Aztán végül megegyeztünk, hogy  lejutni is megfelelő kihívás lesz, és a szembejövő, fagyos széltől fájdalmas arcú turistákon jól szórakozva leballagtunk a parkolóba, ahol megint megúsztuk a díjfizetést.

Pakolászunk a kajáldában

Tegye fel a kezét akinek erről a képről egy híres coloradoi rajzfilmfigura jut eszébe

Mondom, hogy szép időnk volt!

27-esek klubja

Mátéval a Tupa csúcsrúdjánál

Veszélyesen kezdtem ezt a veszélyes évet :D
Jimmy Hendrix, Curt Cobain, Janis Joplin, Jim Morrison, Jean-Michel Basquiat, Amy Winehouse után én is megkezdtem a 27. évemet. A véletlenek egybeesésének köszönhetően éppen a születésnapomon került sor az első téli magashegyi mászásomra. Dékány Mátéval már egy ideje tervezgettük, hogy mászni kellene a Tátrában valamit, ami nekem, mint kezdőnek, és neki, mint haladónak is megfelel. Olyat, amiben senki nem feszegeti a határait :) Aztán kiderült, hogy mégis feszegettük a határokat, de a veszélyt elkerülve.
Máté, aki saját bevallása szerint is enyhe tatry.nfo.sk függőséggel rendelkezik ki is választott nekünk két utat a Tupán: első napra a II-es nehézségű Banán-t, „hogy szokjam”, másnapra pedig a kicsit több kihívást tartogató Gálfy-Andrási pillért a Banántól kicsit balra.

A péntek éjszakát a hagyományoknak megfelelően a Poprád-tavi elektricska megállóban töltöttük, majd másnap a hálózsákokat a kocsiban hagyva felsiettünk a Poprád-tavi házba. Tartottunk egy gyors slószolást, aztán mentünk is tovább a Banán beszállásához. Egy kellemesnek nem igazán nevezhető hótaposás árán elértük a beszállást a banán pillérének jobb oldalán. Máté mászott elől az első hosszban, sőt az azt követő néhány másikban is, mert nekem még szokni kellett a vasakat. Nem mondhatnám, hogy tempósan, de minden gond nélkül kapartunk felfelé, és elég hamar eljött a technikai kihívást rejtő első pár kötélhossz vége. Ezután monoton tapostuk a minden tartást nélkülöző porhavat. Egy idő után Máté elunta. Elértünk egy felszökést, amit ugyan meg is lehetett volna kerülni. De Máté ezt kérdezte:

-akarsz előlmászni?

Még jó, hogy akartam! Amúgy is csirke, aki nem vállalna egy előlmászást, ha a társa van olyan kedves, hogy felajánlja a lehetőséget. 

-Én itt felmennék, de ki is kerülheted,-mutatott egy kellemesebb kinézetű, néhány méteres kéményre.

Persze egyértelmű volt, hogy nekiindultam. Ahogy egyre feljebb jutottam, képzetlen lábaim alól elfogyott a lépés, és szépen korcogtattam a vasat a sziklán minden értelem nélkül (ez az érzés már a sziklamászásból megvolt). Közben repkedtek a jó tanácsok:

-Használd már a frontfogat!

-MONOPOINT B***G!

A felszökés megmászása elég hasznos volt, mert így legalább egy kicsit gyakorolhattam a lemászást is a másik oldalon. :) Aztán jött még egy 10-15 méteres szirt, aminek a biztosíthatósága hagyott némi kívánnivalót maga után. Másik oldalon stand, aztán megint jött a szinkron hótaposás.

Taposás

 Közben a köd egyre sűrűsödött. Egy idő után csak a gerinc vonalát, meg egymás sziluettjét látva tepertünk felfelé. Odáig javult a helyzet, hogy már 5 méterre sem láttunk el, így ragaszkodtunk az egyetlen viszonyítási pontunkhoz, a balról mellettünk futó gerichez. Az angol szaknyelvben azt hiszem ezt hívják whiteout-nak. Nekem inkább Knock Outnak érződött, ahogy a fehérségben a térérzékelésünknek teljes hiányában botorkáltunk felfelé, nagyon kimerültnek éreztük magunkat. Egyszer csak szembejött egy háromfős társaság, akikről kiderült, hogy a kabátjaik alatt excelsioros polók feszülnek. Hirtelen kitisztult az idő és tudatosult bennünk, hogy jóval túlmásztunk az Oszterva nyergen: 15 méterrel voltunk a Tupa csúcsa alatt. Így teljesült a kívánságom, és a hegy tetejét is megjártuk, bár nem a tervezett módon. Gyönyörű napsütésben és a pára(á)tlan kilátást bámulva jöttünk lefelé, már nem voltunk fáradtak többé, csodás érzés volt.

Lemenetben az Oszterva-nyereg felé az Excelsioros mászókkal

Este nagyobb magyar társaság verődött össze a ház kocsmájában.  Az Excelsior egy komoly, 8-10 fős delegációval képviseltette magát, a MAHOE sem szégyenkezhetett, mert mi is voltunk 4-en (Szabó Évi és Molnár Tibi is kint múlatta az időt), valamint később beugrott még Ondi Levente és Czifra Zoli is egy vacsora erejéig. Elég jól mulattunk főleg miután kiderült, hogy Jézy, az Exceliorból is aznap ünnepelte a születésnapját. Igazán örülök, hogy megismerkedhettem egy kicsit ezzel a sok új emberrel. (Bár azt hiszem, egyedül én voltam az új ember itt a téli Tátrában.)

Másnap reggel a Gálfy-Andrási pillér következett. A kutyagolás vége felé utolértünk egy lengyel partit, akik, mint kiderült szintén oda készültek. Ezért úgy döntöttünk, hogy a pillér másik oldalán megnézzük milyenek a lehetőségek. A néhol mellig érő hó egyértelművé tette, hogy a nézegelődés után vissza már nem megyünk. Találtunk egy szimpatikus fűcsomós párkányt, amiről egész szépen be lehetett szállni a falba. Itt összekötöttük magunkat, és Máté nekikezdett az első kötélhossz hosszadalmas mászásának. A standhelyet olyan ideálisan sikerült megválasztani, hogy a havat amit letakarított direktben megkaptam a nyakamba. Amikor már teljesen átfagytam elindulhattam felfelé.

Bevetésre várnak a srácok

Siettem, hogy ne fázzak annyira. Mire felértem, már nagyokat nyögtem, mert  a kezemben elindult a rendes keringés, kezdtem „érezni”.

Én következtem, egy rövid és izgalmas bal traverzzel, de amikor egy komplikáltabb részhez értem úgy gondoltam, hogy jobb, ha átadom a terepet Máténak. Számára is kihívást jelentett a következő hosszban egy rejbung táblára való fellépés, nyáron mászócipőben gyerekjáték lett volna, most viszont komoly akadály. Feljebb egy jó darabig csak a könnyebb felszökéseket kellett összekötögetni havas szakaszokon. Néhol a mélyebb hóban jót küzdöttem, és ha valahol kilógott egy-egy törpefenyő, akkor meggyűrűztem, más köztes ugyanis nem adódott. Az egyik komolyabb füves-sziklás-jeges felszökésnél tudtam kiásni egy repedést, amiben a hex egy kis kalapálásnak köszönhetően meg is találta a helyét :) – jól jött!

Máté az első hosszban

Nem sokkal később egy kilátástalannak tűnő bevágásól visszamászva standoltam egyet, és akkor már láttam is merre vezet a „jó” út: fel egy éppen eléggé tagolt kéményen, kimászással egy kellemes rejbungra, Máté legyűrte, aztán jött még pár trükkösebb szakasz a kötélhosszban. Amikor felértem felszedtük a kötelet, kb 10-15 métert magunk között hagyva szimultán másztunk tovább. Erre szükség is volt, mert időben jócskán megcsúsztunk. Szerencsére egy előttünk mászó, másik variánsból becsatlakozó, két nőből álló parti már taposott nyomot, így csak a tüdőnkön múlt, hogy milyen gyorsak vagyunk. Sípoltunk is rendesen!

Pózolj Tátra-csúccsal

Fent búcsúajándékként megmásztunk még egy könnyű,de szép felszökést, aztán összepakolva elindultunk lefelé. Kocsmában egy korsó Kofola, leszaladtunk a kocsiig, aztán dárenbézre dudorogtunk hazáig.

Mint később kiderült a Gálfy-Andrási pillér bal variánsát másztuk IV-es nehézségért.

2014.03.03