Farkas Ádám vendégposztja - Double Trouble

avagy hogyan kombóztam be márciusban egy lavinát - egy eséssel

Már több hónapja történt velem a kettős mutatvány, aminek köszönhetően hónapokra kivontam magam az aktív mászásból. Sőt a járásból is. Igazából munkából is. Igazából pihenés van egy ideje… Nagyon sokáig úgy éreztem, nem akarom leírni a történteket, mert végül is minek, én leszűrtem a tapasztalatokat, okosságot belőle. Mármint amiből lehetett. Másoknak meg minek. Aztán Pali újra indította a blogot, adtam neki egy kis időt, hogy lássam, milyen irányt vesznek az írásai. Most úgy érzem, hogy egy ilyen szerencsétlen sztori is hozzá tud adni. Talán nyíltabban tudunk ezután beszélni, hogy tanulhassunk mások hibáiból!

Március közepén egy héttel a Szlovéniai mászó találkozó után (erasPlus), hogy a MAHOE által szervezett téli mászóhétvégén részt vettem. Jég, mix, síelés a haverokkal, mi kellhet még. Ja a házban meleg, meg egy kofola. Klasszikus felállás, kényelmes hat fős szobákban. Mivel én Miskolcról érkeztem, egyedül mentem ki, a parkolóban várva Mátéékat, Robit és Bálintot. Közben befutottak Laciék akik megkezdték addig a pakolást. Mindenkinél több napra elegendő cucc volt, az adott sportoknak megfelelően, nem kis súlyokkal mentünk tehát fel. Cserébe sível móka és kacagás a feltúrázás. Legalábbis mókásabb.
Aznap gyors lepakolás után még toltunk egy jeget, afféle bemelegítés gyanánt. Tejködben kisebb kitérőkkel sikerült eljutni a Német-létrától (remek sztorink van a létráról Palival a jégcsavar találkozó keretében!) lejjebb, a ködben rejtőző jó kondiban lévő jegekhez.

Behavazott jég a Nagy-Morgás-hágó alatt

Egy

Másnap havazás, alacsony látótávolság. Úgy döntöttünk, egy kis lájti síelést még ki tud adni a dolog. Hát a lájti síelés végül is bejött csak izgalmassá vált. A tó másik oldalán fel a flaska kulcsiban, majd tovább balrább, egészen a rézpadok környékéig.

Öten indultunk neki, viszonylag nagy távolságban egymástól, egészen az utolsó meredekig, ahol is a hó minősége elkezdett rosszabbá válni, több friss hó volt. Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy kezd veszélyessé válni a terep:
A felettünk lévő szikláig kimegyünk oldalra csatolni és…LAVINA.

Engem pont a lejtő közepén ért, esélyem sem volt az oldalra való traverzre. Egyik lécemet lecsatoltam, az ment valamerre (hófék vajon át van fordítva?). Számomra a küzdés a beakadó lécem miatti forgás volt, merre is van előre, hol van fent. Előtte csak a hó és a fények változnak. Szám tele hóval, kezeimet próbálom szabaddá tenni, magam elé rakni.  Másodpercek telnek el, minden teljes lelassul (végezz úszó mozdulatokat WTF, inkább legyen egy szabad kezem a szám elé…). Vajon hol fogok kikötni, mi lesz addig amíg megtalálnak. Ki fog megtalálni? Majd egyszer csak kékül a hó. Egyre kékebb előttem a hó miközben lassulok. Valami puhának ütközöm, majd megállok. Fent maradtam hál istennek, előttem a kék kispehelyben Bálint. Ordít, azonnal szinte robotként szabadítom ki másik lábam és csatolom le a lécem. Oldalra szinte futva megyek ki. Nézzük ki merre. Szerencsére csapatunk egyben, Bakai Laci ment még le, szintén egy léce elment, hiszen majdnem, hogy mellettem csatolt ő is az utolsó gyalogláshoz.

Csapatunk összeszedtük, mindenki épségben. Lavinaszonda elő, lécek keresése, lehetőleg nem egyszerre mindenki, ha jön még 1 lavina, legyen, aki keres. Perceknek tűnik, de fél órába is telt mire meglettek a lécek. Botok, firnvasak bánták a dolgot, de a legfontosabb, hogy mindenki életben van. Épen s egészségesen. 

Csatolunk, irány le, mára ennyi elég volt. Bot nélkül ködben minden kicsit nehezebb. Hiába, ezt is gyakorolni kell. Örülök magamban, hogy olyan társaim vannak, akik egy ilyen helyzetben is kontroll alatt tartják magukat és tudtam, hogy megtennénk mindent a másik megmentése érdekében.
A délutánt ennek megfelelően egy sör után már csak a ház körül ugrálással töltöttük, majd pihenés. Holnap mégiscsak mászni kéne már valamit. Még végig néztünk egy baromi nagy lavinát a Boceknél.

A lavinát nem mi indítottuk, felettünk indult el, kb. a közepét kaptuk el, nem volt olyan mély kb. 50-60cm, én durván 100-120m mentem le. A botomat alattam kb. 150m-el találta meg egy Szlovák sporttárs. Később remegve koccintott velünk a házban.

Azt hiszem szerzek egy “durrantós” zsákot.

Kettő

Ezek után persze logikusan nem nagyon akaródzott a síelés, meg hát mégiscsak mászni jöttünk. Régi vágyam már a Stanislawski kémény, felnőni hozzá és átmászni végre télen. Körülbelül egy éve próbáltuk már Bálinttal, elég kemény dió volt, nem is nagyon tudtam akkor hozzá szólni. Az út ebben a szezonban nagyon változékony. Egy éve omladozó hógombák voltak a kéményben, idén pedig elég sok helyen nagyon jó minőségű firn. 

Síléccel mentünk fel a beszállásig, miközben Máté kitartóan gyalogolt fel hozzánk. Az első hossz az övé volt, finoman mászta át a standig az elé tárulkozó nehézséget. Jól tart a firn, meg is jegyezte.

Máté az első hosszban

A második hosszban én indultam, pár méter firn volt előttem, majd egy hóval takart szikla, amelyen a felszökés megfogott. Indulásom után pár méterre kilátszott a hó alól két szög összekötve - egy régi stand, amit megakasztottam, majd irány a szikla aljához. Volt egy szép lyuk, ami nem volt fagyos és alulról be tudtam rakni egy camet. Nem tökéletes, de jobb, mint semmi, gondoltam. 

2. hossz - Cam után, de még idő előtt...

Tovább indulás… Felálltam a firn tetejére, egyik csákányom kint volt egy jó folton. Előttem lépések már nem nagyon vannak, bele kell állni valami repedésbe stb...

Ballal kinyúlok és keresek… Nem találok semmit. 

Lekaparok még több havat, pucolok, majd újra próbálok keresni. 

Kötélre nem figyeltem, lábam között. 

Előttem látom a beforrt repedést, tuti, hogy kell lennie feljebb valaminek. Csak 1 jó akasztás és megvan…

Lábaimmal kiszakadok a firnből és már indulok is lefelé, a remény hullámvasútján és egyszer csak ott találom magam a standnál. Hát akkor ez most vagy' 15 méter volt, a ki nem rendezett kötélnek köszönhetően a hátamon érkezve. 

Nézünk egymásra és már visítok, hogy eltörtem a lábam. Elönt a remegés és a fájdalom. 

Innentől megadom magam és az eseményekben próbálok részt venni, de csak néző vagyok szinte. A cam kiszakadt, amit beraktam. Pár cucc a beülőmről is hiányzik, köztük a lapkám is leesett róla(?). Máté és Bálint összeszednek. Bálint előre megy, már építi is a sílécekből a szánkót, én itt nem fogok egyszerűen lejutni.

Szánkópálya

Ereszkedés közben, ahogyan a sokkhatás elmúlt, elöntött a meleg fájdalom hátamon is. Két kötélhossz keserves ülve-ereszkedés után már a sílécen ülök. Leengednek két félkötélnyit egybe (120m). Majd még egyszer. 

Nem bírok már ülni sem, négykézláb indulok el a házig.
Tomas beinvitált hátra, hozott 1 bögre teát. Elmesélte, hogyan törte a csípőjét pár éve, még a kis házi készítésű hexét is megmutatta, amibe beleesett. Aztán a kezembe nyomta a mankóját… "Ha tudsz járni, majd hozd vissza". 

A hegyimentők megérkezésével megkezdődött több hetes fekvésem. A poprádi kórházba vittek, ahol megállapították a töréseket. A nagyon kedves és rugalmas doktor úrral megbeszéltem, mégis csak itthon feküdnék be. Bálint közbe cuccaimat összeszedte, majd megérkezett a kórházba. Pár órán belül már Miskolcon voltam.

Nagy az öröm

Hálás vagyok a barátaimnak, hogy a rosszban is végig mellettem voltak, segítettek és húztak, támogattak, amíg lehetséges volt.
12 napot töltöttem összesen kórházban. Most már újra járok, mászok, de az emlék örökre beégett. 

Úgy gondolom, hogy nem az a nehéz, hogy az ember eljusson egy szintre, hanem egy ilyen koppanás után is merje azt csinálni, amit szeret. Csak azt látom, hogy még többet kell másznom és tapasztalnom mielőtt újra odaállok az útba és elindulok rajta, ám egyelőre meg kell tanulnom újra türelmesnek lenni magammal. Na ez a nehéz.

Dagad, de bírja ;)