akkor még nem tudtam hogy ez lesz az utolsó

A legtöbb akadályozó körülmény eddigi mászásaim során mindig a téli mászásaimat kísérte. Valahogy ilyenkor körülményesebb elérni a hegyeket.

-A szezon elején az a baj hogy nincs hó

-Aztán utána van, de annyi hogy a lavina veszély magas, aztán karácsony van,

-Utána végre másztunk valamit Mátéval, Gerivel

-Aztán megint nem volt hó, aztán megint túl sok lett...

Ráadásul nem a mászás az egyetlen dolog az életben, más elvárásoknak is meg kell felelni.

Végre megint eljött egy hétvége, amikor az idő nem ígérkezett rossznak, volt is kivel mászni, és más elvárás sem akadt.

Mátéval és Petivel szálltunk be Andris csatahajójába, és indultunk meg némi otthonfelejtős turné után a Tátra felé, hogy újra megvakarjuk a Szalóki-váll havas északi falát.

Az éjszakát egy ragyogó, a dicső szocializmus végnapjait fényesen hirdető szállodában töltöttük, Korai kelés után, az időt kényelmesen elszuttyogva indultuk a hegyekbe. Sajnos a nyomunkban a köd is egyre magasabbra húzódott a felmenet során. Reméltük hogy megakad valami láthatatlan plafonban, de sajnos ennél komolyabb tervei voltak.

A hotel, melynek a vendégszeretetét élvezhettük

Mátéék a Havrani vlasit (M4+) tűzték ki célul, mi meg valami hosszabb lehetőleg minél több mászást tartalmazó dolgot keresgéltünk a falon. Végül a Kocsis Dávidék által korábban mászott Puskásba (III) vágtuk fejszéinket.

Andris kezdte meg a mászás érdemi részét és a köddel együtt kúszott fel a falban. Aztán minden eltűnt a szemem elől. Se a táj se András. 

Szépen eldideregtem a standban, elfogyott a 60 méter kötél, egy kicsit vártam és indultam.

El tudom képzelni, hogy ez a mászás ideális hó- és látásviszonyok között mekkora élményt tud nyújtani, a tartással sem rendelkező hóban nekünk ebből  nem sok jutott. Egy idő után gyanússá vált, hogy az úttól jobbra kb. 30-50 méterre kaparunk felfelé, de mivel nem láttunk az ég-világon semmit, így kitartóan folytattuk.

A mászás ködös szürkeségét Andris törte meg, aki Pókmajom zseniális tanácsait követve egy kötélhossz erejéig felvett egy műtőskék színű kertészkesztyűt. Már ekkor jól szórakoztam rajta. És, hát mit ne mondjak, kb. 10 métert bírta, mielőtt visszavette a rendes, kopottas mászókesztyűjét.

A kesztyű

A "variánsunk"  babakékkel látható, a kesztyű tiszteletére 

Az egyszeri csóró keleti mászók nagyjának komoly fizikai fájdalmat okoz a mászóruházat megvásárlása, pl. ha egy kesztyűért több 10000 forintot kellene kiadni. Szerintem alapvetően nincs olyan kesztyű, amiben így-vagy úgy ne fázna az ember keze, legalább is én még nem láttam igazán jó megoldást. Nekem csak szar kesztyűim vannak, de mindegyik működik egy pár órán keresztül. Van hegymászókesztűnek kinéző, kivehető polárbéléses Trekmates márkájú szar, aldis téli bringáskesztű, van thinsulate béléses kecskebőr, melyet balon kabátos úriembereknek ajánlanak, ilyen olyan polár-, és béléskesztűk, kétujjas külső kesztyű  a decathlonból (na ez viszont tényleg király, de csak kiegészíti a kesztű-apokalipszist).

Végső soron akármilyen kesztyűre telik az embernek, az az egy biztos, hogy egy pár kesztyű nem lesz  elég szinte semmihez. (okosságok a kesztyűk, a hegymászás és a fázós kezek világáról)

Andris egyik hajmeresztő, szarul biztosítható traverze után valahogy visszajutottunk az út felső részébe, de természetesen* közben kezdett ránk sötétedni.

Az utolsó kuloárban sem tartott semmit a hó, hason csúszva, a falat kaparászva húztam egyre feljebb magam. Itt már szimultán másztunk, mert a gerincig nem volt elég a 60m kötél, úgyhogy elhelyeztem pár pszichénövelő-pszeudoköztest. Mikor mindketten felértünk, kezdett végképp ránk nehezedni annak a súlya, hogy nem igen fogjuk megtalálni a lemenetet az adott körülmények között (20m látótávolság, sötét).

Hol is lehetünk?

Meg voltunk róla győződve, hogy a Kopa-főgerincén vagyunk, és a túloldal képzeletünkben született lankáin fogunk lesétálni. Természetesen nem így lett. De hihetetlen szerencsénk volt.

Miközben izgalmas terepen másztunk lefelé, egyszer csak beszélgetést hallottam!

Máté és Peti alattunk ügyködött. Miután sikeresen megtolták az útjukat másfél órát bolyongtak a gerincen még naplemente előtt, mielőtt visszavonultak, hogy a Havrani vlasi-n ereszkedjenek vissza. Azt legalább ismerték.

Mikor lemásztunk hozzájuk éppen arra készültek, hogy alkalmas szög híján egy kuriózum számba menő HB flexifix friendet hagynak az ereszkedőstandban. Szerencsére nálam volt egy megfelelő stubai profilszög, ami azóta a kulcshossz feletti standot gazdagítja, jól megtalálta a helyét!

Ereszkedés előtt Peti és Andris

Ereszkedés után összeszedtük a motyónkat és fél kilenckor értünk a Rabló házba, ahol a lehasznált kinézetünk és Andris drámai belépőjének hála az étterem padlója helyett különszobát kaptunk alapáron!

Másnap a Veverkovon másztunk egyet aztán Zolibácsinál ettük végig a menüt.

Lassan elfogadom, hogy vége a téli szezonnak, és a sziklamászás ideje következik.

Reklámfotó Andristól

*Nekem már kezd természetes lenni. („te is csak szívni jársz a Tátrába” jeligére mászótársak jelentkezését várom)

Amúgy sötétben drámaibb képeket tudok készíteni a hegymászók küzdelmes pillanatairól.


A napokban járta be az internet téli mászás iránt érdeklődő bugyrait egy videó. Engem teljesen letaglózott a lényegre törő realizmusával. Kicsit az az érzésem, mintha a filmet minden téli mászásról készített beszámoló helyére odarakhatnánk. A tátrai küzdelmek minden lehetséges változatát bemutatja a szarul tartó olvadt hótól a fennakadt kötélig. Én is sok szeretettel ajánlom!

Másznaposság

A címet Levi barátomnak köszönhetem, de annyira jól írja le azt az érzést amit egy igazán húzós nap után érzek, hogy meg szeretném honosítani a magyar mászószlengben :)
Kérlek titeket, hogy támogassátok ezen törekvésemet azzal, hogy elolvassátok ezt a bejegyzést!

a Tarpataki sztrádán

Az idei téli szezont  Karácsony előtt kezdtük. Én még a Janóval és barátaival előadott rewind-nosztalgiabuli utóhatásait próbáltam kiheverni, amikor Mátéval megdumáltuk, hogy a hétvégén megint a Tátra felé fordítjuk a piros suzuki elejét. A hírek arról szóltak, hogy egész komoly magyar társaság fog megjelenni a szlovák hegyek legdrágább menedékházában, a Rabló-házban.Máté elfoglaltságai miatt péntek este helyett szombat hajnali kettő körül indultunk el Békásról.Hétkor indultunk a parkolóból és dél volt mire a Szalóki-váll egyik könnyebb útjának beszállásánál fabrikáltuk a standunkat (stredom trojuholnika III (16.))

Máté és az egyik bivak a völgyben

Az első kh eleje

Könnyed bemelegítőnek szántuk, talán a bevezető már sejteti, hogy mégsem az lett.
Az út első pár kötélhossza volt mászósabb. Főleg az első, amit Máté  a ritka biztosíthatóság ellenére egyenletes tempóban teljesített. Egy idő után szinkron mászásra váltottunk, és elkezdtük szedni a lábunkat az
 egyre lankásabb táblákon. Négyre értünk ki a gerincre, a lebukó napkorongot nem, csak az utolsó pár rózsaszínes fényt láttuk az égbolton. Aki már olvasott hegymászásról, az tudja, hogy ez mit jelent:


MEGSZÍVTUK!

gerincfotó

Ekkor még próbáltunk zavartan vigyorogni egymásra, de tudtuk, hogy küzdelmes órák várnak még ránk a sötétben. Azért még elszórakoztunk egy kicsit a cuccainkkal, összeszedtük az egyik kötelet, közben arról lamentáltunk, hogy a gerinc túloldalán lefelé induljunk, vagy felfelé. Máté emlékezett rá, hogy a Kopa csúcsán keresztül is van egy lemenet ami visszavezet a beszálláshoz egy kalandosabb útvonalon, hólejtőket összekötögetve egy meredek oldalban.
Hülyén hangzik, de lustaságunkban felfelé indultunk. Elkezdtünk harántolni a gerinc déli oldalán, közben azt próbáltuk kitalálni, hogy az élen, vagy a lefutó bordákat keresztezve juthatnánk el könnyebben a csúcsra. Egy kimagasló részt megkerülve újra felmásztunk a gerincre, de csak újabb meredek tömbök állták utunkat. Így visszahúzódtunk az oldalba, és egy alkalmas helyet kerestünk arra, hogy a következő bordát keresztezzük.

Lámpánk csak egy volt.
Máté beszálláskor direkt szólt, hogy -Pali, a fejlámpát ne felejtsd el!-,
én meg, hogy -Jaja, persze!-
Pakoláskor annyira fájtak a kezeim a hidegtől, hogy már nem tudtam rendesen figyelni. Kapkodtam, és ennek nem csak én ittam meg a levét.

A borda túloldalán újra nekiálltunk felmászni a gerinc felé, hátha elérjük a csúcsot. Ahogy a néhol derékig érő, laza hóban kaparásztunk, a csákány kék és sárga szikrákat vetett a köveken, amiket elért. Ha megakadt valahol a hó alatt, egy kicsit feljebb jutottunk. A meredekség és kitettség sokszor nagyobbnak érződött, mint az út mászása közben, köztest persze nem raktunk.
Felértünk. Ez még mindig csak gerinc és nem a csúcs.
Ilyenkor valahogy fáradtabbnak érzi magát az ember, mint amilyen valójában. A fejemben már ott motoszkált a fagyos-vacogós bivak képe, de még gyerek volt az idő. Egymást biztatva újra lemásztunk, hogy kicsit arrébb újra próbálkozzunk:
A következő kis bevágás végre a csúcsra vezetett! de annyira pontosan, hogy ilyet én még nem láttam! Gyakorlatilag az utolsó méterig másztunk, és a végén a váll legmagasabb kőtömbjére tehettem le a potrohom :)
Gyönyörű panoráma nyílik a csúcsról, lent a Tátra lábánál a falvak fényei szépen ragyogtak, körben pedig a hegyek sziluettje. Hatkor értünk ki.

Ugye, hogy szép?

A lejöveti útvonal elég vázlatos volt a leírásban, a valós helyzetben még inkább annak éreztük. Hihetetlenül nagy szerencsénk volt, mert a szél kezdett feltámadni, de valamiféle nyomok halványan látszottak a hóban. Ez némi biztonságérzetet adott. Próbáltuk a lankásabb területeket összekötni, a nagyobb letöréseket pedig elkerülni. Kezdtünk tényleg elfáradni, nyeklett-nyaklott a lábam akárhányszor megakadt a hágóvas a hó alatti kövekben. Néha megcsúsztam. Nagyon kellett figyelni, hogy ne legyen nagyobb baj a firnesedő hótáblákon.

Nyolckor dögfáradtan keresgéltük a völgyben a turistaút környékén elrejtett zsákunkat. Minden kőtömb hátizsáknak tűnt.  (Bezzeg a fejlámpámmal ez is milyen könnyű lett volna!)
Mire Máté megtalálta, már teljesen kivoltunk. Nem nagyon volt erőnk pakolni, meg ilyesmi. Nyakamba dobtam a maradék cuccot, amit lent hagytunk, és csiga lassúsággal botorkáltunk fel a Rabló-házig. Közben elkezdett havazni és a szél is feltámadt.

valami ilyesmi volt felfelé menet

A házban már sötét volt, de ismerős arcok lestek ránk a vendéglő részből, és a túlélő-sörünket is magunkhoz vehettük! Nagyon szerencsésnek éreztem magunkat, hogy egy ilyen kimerítő mászás után nem a tátrai pionírok sorsában kellett osztoznunk valami kőtömb alatt dideregve.

Másnapra nem lett szebb az idő. Miközben a kiváló tojásrántottánkon nyammogtunk Tamás és András társaságában, néha valaki morgott egyet:
 -mászni kellene ma is...
közben megrezgette az ablaktáblákat a szél. Volt egy pillanat, amikor felsejlett egy hegytömb körvonala a hóviharban, de hamar el is tűnt. Így tovább hümmögtünk.

Aztán végül megegyeztünk, hogy  lejutni is megfelelő kihívás lesz, és a szembejövő, fagyos széltől fájdalmas arcú turistákon jól szórakozva leballagtunk a parkolóba, ahol megint megúsztuk a díjfizetést.

Pakolászunk a kajáldában

Tegye fel a kezét akinek erről a képről egy híres coloradoi rajzfilmfigura jut eszébe

Mondom, hogy szép időnk volt!

János-Pál napi mászás a Tátrában

Janóval tavaly ősszel súlyos és mulaszthatatlan kötelességgel hagytuk ott a Tátrát: 

Hirtelen jött betegségem miatt a Vöröstoronyra (Siroka veza) tervezett Motykova utat csak az első kötélhosszáig másztuk. Ekkor megfogadtuk, hogy ezt a csorbát az első adandó alkalommal kiköszörüljük. Hogy ez szinte a névnapunkra esett az már csak természetes. Az ünnepnapokat ünnepi mászással sikerült megkoronázni. Mátéval és Robival együtt, négyesben indultunk el. 

A Nagy-Tarpataki völgy már jól megszokottnak mondható (hiszen már másodszor aludtunk ott) bivakjában töltött, mérsékelten kényelmes éjszaka után (a kb. 2-3 személyes bivakban négyen aludtunk) korai keléssel vágtunk neki a hosszú felmenetnek és jó tempót diktálva egy és háromnegyed óra alatt értünk fel a beszálláshoz. 

Reggeli fények felmenet közben

Mátéék a Klasickánál (IV-V) kezdtek készülődni, mi pedig a Motykova (V) kezdését kerestük. Először nehezen ismertünk rá, mert még hó takarta az első kötélhossz egyharmadát. Gyorsan slószoltunk aztán nekivágtunk az útnak. Lassan szokásnak mondhatjuk, hogy Janó nyomja az első hosszt, most is így volt. A múltkoriból tanulva időben kimászott a repedésből balra és a tábla vízmosta madáritatós alakzatain hamar felért az első ragasztott nittes standba.
Ezután én következtem a második hosszal, amit Janóval megegyezve az út legszebb szakaszának kiáltottunk ki :)

Janó az első standban

itt meg én örülök a másodiknak :)

Az egész út során végig nagyon jól biztosítható kötélhosszok követték egymást. A topo vázlatai alapján váltott mászással, jó tempóban délre fent voltunk a csúcson, ahol némi várakozás után Máté és Robi is csatlakozott hozzánk.

 Elkészítettük a csúcscsoportképet, ahol a háttérben már látszott az aznapi második úticélunk: a Hegyes csúcs (Ostry stit) 2360 méteres tömbje. A lemenet a déli fal felől nézve a hegyről jobbra lefelé induló  a Kis- és Nagy-Tarpataki völgy közti turistaútba csatlakozik a nyeregben némi egyes-kettes körüli lemászással.

Leérve Robi azt mondta, hogy neki ennyi mára elég lesz. Amit nem is csodálok, tavaly minket is nagyon igénybevett az első tátrai utunk megmászása. Így ő a luxusbivak felé vette az irányt, mi pedig Mátéval és Janóal hármasban megkerestük az Hegyes-csúcsra vezető Motykova út (IV) beszállását.

Az  első kötélhossz szerencsére nekem jutott. Egy kellőképpen tagolt, piazos repedést követett a kötélhossz felső kétharmada, ami kiválóan biztosítható volt és nagyon élvezetes mászás. A feljebb lévő részeket Janó tervei szerint Mátéval felváltva vittük volna előlbe, de mire a következő, kényelmes párkányon lévő standhoz értem, addigra Máté meg is győzte Janót, hogy ő mássza a vízmosta tábla közepét kettéhasító repedést.

És Janó ment. Egészen a mesekönyvben meghatározottak szerinti következő standhelyig, ahol kiderült hogy jó lett volna egy késszög a délutáni programhoz. Végül kemény munkával, a 60-as kötélben rejlő lehetőségeket kiaknázva összegzett két egymástól 8-10 méterre lévő szöget, és ezt kiegészítette egy ékkel. Nem mondom, szép munka volt! Eszembe juttatta a városban itt ott megjelenő Guerrilla knitting alkotásokat, de kell a hegyre az ilyen ember!

Janó hossza után én jöttem egy kitett átlépéssel induló, utána már nem sok izgalmat tartogató hosszal. Az út hátralévő része egy könnyebb bevágásból induló gerincmászás volt. A hegy csúcsa valóban „hegyes” mindkét völgy felé komoly falakba lesegethetünk le.

Janó hasít a vízmosta táblán, a Lopata ettől jobbra a repedésmentes részen halad

Máté a MAHOE elnöksége nevében bejegyzett a csúcskönyvbe, aztán nekiláttunk az ereszkedőpálya megkeresésének. A gerinc élessége miatt összekötözködve indultunk el, és a csúcstól a Vöröstorony felé eső gerincen meg is találtuk a tarka, sok kötélgyűrűből álló első „standot” ahonnan a 10 méterrel lejjebb lévő valódi ereszkedőstandhoz juthatunk el.

Az ereszkedés 50-es félkötéllel 3 hosszal megoldható. Az utolsó szakasz egy dőlő tábla aljából indul egy elsőre nehezen kivehető standból. Az ereszkedés kb. 2 órát vett igénybe hármunknak.

Az első rendes ereszkedőstand

Másnap reggel felkelve Janó is úgy érezte, hogy kellőképpen „megcsinálta a Tátra a száját”, de a benne szunnyadó sportoló nem hagyta nyugodni, így végül Mátéval alkotott partink mellé szegődött serpaként, főleg helyettem cipelve a slószt, ami nagy segítség volt, ezúton is köszi! Ezt Robi sem nézhette tétlenül, így végül mindenki feljött a beszállásig, közben Robit szem elől tévesztettük –valahol lemaradhatott- gondoltuk, mi tovább szökdécseltünk kőről-kőre felfelé. Fél óra elteltével a szemem sarkából egy gyorsan haladó embert vettem észre mögöttünk (pedig mi sem voltunk lassúak). Arra gondoltunk, biztos valami helyi menő lesz, de aztán pár pillanat múlva meglepetten jöttünk rá, hogy Robi kapott új erőre!

Már út közben gyanakodtunk, hogy lesz valami szél a falban. Hát volt is! Az időjárás változóban volt, már korán reggel is jóval melegebb volt, mint előző nap. A környező csúcsokon sötét felhők ültek. A Tátrától délre, a Poprádi medence felett pedig úgy szaladtak a felhők, mint egy gyorsított felvételen. Előző nap figyeltük, hogy a Vörösroronyt és a Hegyes-csúcsot kivéve az összes hegyen rossz idő volt, míg nálunk nyakperzselő napsütéssel, kellemes meleggel telt a mászás. Erre alapozva vállaltuk az aznapi utat is

Máté hátizsákjainak rögzítő hevederjei, meg a kabátom úgy csattogott a szélben, mintha ejtőernyőznénk, pedig még a Lopata (V-) beszállásánál álltunk. Helyzet feljebb sem javult sokat a nagy széllökések meg-megbillentettek minket mászás közben, ezzel is fokozva a kitettség érzést. Az útban képek nem készültek, nem ettünk, nem ittunk, csak toltuk, mint a gép, mert a felhők kezdtek egyre közelebb nyomulni a hegyhez. A legnehezebb táblamászós, rosszul biztosítható második hossz Máténak jutott. A vízmosta formák nem nagyon adtak lehetőséget köztesek elrakására, kivéve a félúton a szinte egymás mellé elrakott friendet és éket. A kapkodásban az utolsó értelmes felszökést elnéztem, ehelyett egy törmelékes bevágásban építettem standot. A következő hosszal már elértük az előző napi Motyka-út utolsó hosszait, innen ismert úton, a 60 méter kötél kifutása után szimultán másztunk, hogy még hamarabb végezzünk. A csúcsra érve meggyűrűztem egy jó nagy tömböt, bebújtam a szélárnyékába, aztán felbiztosítottam Mátét. Gyors csúcsfotó után összekötve, a gerincen végig biztosítva másztunk el az ereszedőpályáig, amin már rutinosan zúztunk volna lefelé. Viszont a szél akkora volt, hogy Máté nyakában vízszintesig emelte a kötelet, így ledobni sem lehetett. Végül beleszedtük a köteleket Máté zsákjába, és azt maga alá lógatva ereszkedett le. 

Erre a módszerre az első két hosszban volt szükség, de utána sem volt éppen egyszerű a kötélvégek lejuttatása, gyakorlatilag folyamatosan magam alatt dobáltam, míg le nem értem a fal alá. Az ereszkedés utáni ellenőrzéskor a kötél nem nagyon akart megmozdulni, valahogyan rosszul feküdt fel, jó pár percet elszarakodtunk a „megindításával”, de meggyőződtünk róla hogy le tudjuk húzni. Aztán persze Máté leérkezése után kezdődött a játék elölről. Mikor végre sikerült megindítani, akkor sem szaladt lefelé nagyon, annyira kellett húzni hogy 30 méternél cseréltünk :)

A beszálláshoz visszaérve kisütött a nap és a szél is elállt. Bepótoltuk ami mászás közben elmaradt, ettünk-ittunk, aztán összepakoltunk és elindultunk lefelé.

itt már sejtünk valamit ;)

Máté örül a gerincen a jó időnek

Hatra a közben megérkezett esőtől kicsit megázva érünk le az Ótátrafüredi parkolóba, ahol már Janó és Robi várt minket, akik egy kis terepfutással egybekötött sörözéssel, meg a bivak környéki „út nyitással” töltötték az időt, míg mi másztunk.

Elég fein móka volt, szerintem mindenki megkapta azt, amire a készülődés közben gondolt a magyar kánikulában.

Az új sztráda a Nagy-Tarpataki völgy bejáratánál. No comment

Első tátrai mászásom

Annak ellenére, hogy a sziklamászással már jóval régebben közelebbi ismeretséget kötöttem, az első több kötélhosszas utat csak idén tavasszal az után másztam meg, hogy az alapfokú tanfolyam után a MAHOE a tagjai közé fogadott. (Számomra az is itt tisztult le, hogy a sziklamászás eredendően hegymászás. A max. 30 méteres sport utak világában sosem jutott eszembe hogy a függőleges méterek megtételével én most valójában hegyet másznék (mert nem is!)). A Grazer Bergland-i mászás elég könnyed és élményteli ízelítő volt a több kötélhosszas mászásban rejlő lehetőségek megneszelésére. A nyaram úgy telt el, hogy nem volt lehetőségem több hosszú utat mászni, viszont elmélyedhettem a tanfolyam után beszerzett közteseim (ékek, friendek stb...) használatában, egyre inkább forgatva a fejemben valami igazán alpin jellegű út megmászását.

Megálló az Alacsony-Tátrában

A cél a Tátra volt, de tartottam tőle mivel sokat hallottam a szeszélyes időjárásától és tisztában voltam a magashegyi tapasztalataim hiányából eredő kockázatokkal is :) (rövidebben nem akartam, hogy egy vihar szedjen le a falról). Ezért úgy gondoltam, hogy valakihez csapódva tenném meg az első tátrai lépéseket. Erre Bálintot szemeltem ki, mint a hivatásos Tátra-mániást. Időmilliomos barátomat, a low budget kalandozás szakértőjét Janót könnyedén rávettem a kiruccanásra. Végül a Mátéval és Bálinttal a közös Tátrai élmény egy bivakolásban merült ki, mivel ők másnap hazajöttek. Arra viszont elég volt, hogy felszedjünk pár hasznos infót. (Felmenet, lejövet,fotó az utunkról (mert a topo otthon maradt...) megmutatták a luxus bivakot, és ránk hagytak némi kaját :)




A tátrai menetre októberre elég bátornak éreztük magunkat (mert ugye tapasztaltnak nem:). Indulás előtt próbáltam minél több információt összeharácsolni. Sok végiggondolni való volt.

Mit másszunk? (Kösz a segítséget!)

Ki milyen útvonalon megy a Tátrába, vonattal vagy autóval?

Hol lehet hagyni a kocsit több napra?

Hogyan találjuk meg a többieket, (a Nagy-Tarpataki völgyben van térerő, úgyhogy könnyen)

A szokásos kaja kérdés, mennyit, mit eszek, mit iszok (mindent megittunk ami tisztának és folyósnak tűnt) stb.

Aztán eljött az indulás napja. Szegény Janó meg kapkodhatott, mert írtam neki egy sms-t, hogy felőlem pár órával korábban is indulhatunk, mint amit megbeszéltünk.

Az út kb. 5 órát vett igénybe. Mikor este fél hat körül odaértünk a parkoló őr már túl volt az aznapi műszakon, így sajnos nem tudott tájékoztatni a parkolás díjáról. (el is döntöttük, hogy visszafelé is este kellene jönni, amúgy, ha jól tudom 3 euró a parkolás/nap)

Összemotyóztunk és elindultunk felfelé a szolidnak nem mondható méretű hátizsákjainkkal. Az út egy kis elkeveréssel együtt kb. 2,5 órát vett igénybe addig a pontig, ahol a bivakot sejtettük. Sajnos félreértelmeztem Máté SMS-ét így ahelyett, hogy az út bal oldalán kerestük volna, elindultunk fel a völgy jobb oldalán egy gyanús tömb felé. Ezzel beszívtunk vagy 150 méter szintet egy jó kőfolyáson oda-vissza, aztán lefelé finomítottunk egy kicsit a törpefenyő átkelési technikánkon is. Mire visszaértünk a völgybe már jól elfáradtam. Nem sokkal később megláttuk a srácok fejlámpáinak fényét, és némi bénázás után megtaláltuk egymást a 6-15 méteres sziklatömbök között. Mindenki elhelyezkedett, rákezdtünk a szokásos evés-ivás, jól mulatás programra. Közben szóba került a másnapi útitervünk, aztán elaludtam.

A luxus bivak

Napfelkelte az "ablakból"

Másnap reggel egy kicsit több időt töltöttünk a pakolással, mint kellett volna, de így is időben a fal alá értünk, útközben megálltunk néhány tengerszemnél, meg összehaverkodtunk a helyi zergékkel. A fal beszállását könnyen megtaláltuk. Bele is vágtunk az első könnyebb hosszba, amit Janó „szólózott ki” (nem kellett bele nagyon köztes)

Örülünk, hogy látjuk a célt

Zerge úrék, kb 10 méterre tőlönk, (a kép egy 28mm ekv, objektívvel készült!)

elmentünk néhány befagyott tengerszem mellett

Vettünk vizet is

érdekes "tűsre fagyott" jég az ösvényen

Az első hossz után rögtön el is csábultam kicsit a rossz irányba, de aztán sikeresen vissza traverzáltam az útba, annyi hátránya volt az általam bemutatott gyakorlatnak, hogy a kötél nem nagyon akart jönni. A 3. kötélhosszt megint az útban másztunk, aztán jött a „kulcshossz” elvileg V- -ért. Ebben a kötélhosszban két klasszikus hibát követtem el: az első az volt, hogy elcsábultam a mély bevágásban lévő repedés felé, ahelyett, hogy kimásztam volna a jóval stabilabb kőzetű táblára. A másik, hogy egy köztest nem hosszabbítottam ki kellőképp, így az a karabineren, és egy felette lévő tömbön frankón megtört. A második hibám csak súlyosbította az elsőt, sok fogás mozgott, ráadásul a rossz kőzet miatt nem is volt nagyon mit betenni...(nem baj mert így maradt cucc a standra), a kötél olyan nehezen jött, hogy teljes erőmből kellett húznom. A végén még egy kis kéménytechnikából áthajlásmászásba váltás is volt. Felette gyorsan csináltam egy igen kényelmetlen standot egy friendből egy tricamből, meg egy hármas ékből. A standolás utáni kötélfelhúzás lett számomra az út egyik legerősebb emléke. Lehet, hogy így egy kicsit nehezebb is volt ez a hossz, mintha követtem volna a leírást. Janó jött a következő hosszal, amit az ordibálásomtól megijedve hátizsákkal a hátán rohamtempóban teljesített. A standom felett kb. 20 méterrel volt egy luxus standhely, és itt épített egy újabb standot, mert meg akart menteni a további szívástól a fos standban. (ez a kéménysor a topo-n az úttól jobbra.) Ezután tovább folytatódott tovább a csiki-csuki, mert én is egy rövid kötélhossz után standoltam, mivel úgy tűnt, hogy egy darabig traverzálni fogunk. Janó megérkezett és a következő könnyebb, ám hóval-jéggel tarkított szakaszon elvitt vagy 50 méter kötelet.

Itt már tévúton jártam, de még örülök magamnak :)

JAnó "csúcsra járatja a testét"

végül is felértünk!

Klasszikus tátrai tájkép zergékkel

Mikor felértem gyönyörű panoráma tárult a szemem elé, a Vöröstorony-csúcs egyik mellékgerincén találtam magam: Janó elég festői helyet választott :)
Innen egy kitett gerincen való áthaladás után szinkronban folytattuk az utunkat a csúcsig. Lejövet a Vöröstorony-hágó felé még egy kellemes max. 3-as körüli, itt-ott havas lemászással visszaértünk a hegy alá, aztán lecaplattunk a bivakunkhoz.

Másnap reggel nem éreztem magam túl jól, így nem vágytam igazán arra, hogy aznap is beszálljak egy útba, de Janó lelkesedése, és az hogy „azért mégsem feküdhetek egész nap a bivakban” (lehet ment volna :) rávett, hogy összeszedjem magam.

Aznap az idő nem tűnt olyan kifogástalannak, alattunk a Poprád körüli síkságból semmit sem lehetett látni a köd miatt, és a felhők sem voltak túl bíztatók. A Rabló-házba bekérdeztünk, hogy milyen lesz az idő. „all day sunny” hangzott a megnyugtató válasz.

Mire felértünk a beszálláshoz már megcsapta az első felhő hideg párája az arcunkat, ráadásul valami helyi erő is biztosított szólóban nyomta az utat a második kh. vége felé, de végül úgy döntöttünk, hogy belevágunk a Motyka-útba. Janó beszállt az első hosszba, és miután gyorsan felszaladt a hossz lankás első felén szépen mászott tovább a repedésben (sajnos, mint később rájöttünk ezt ahelyett tette, hogy kiment volna a madáritató mélységű fogásokkal megrakott bal oldali táblára. Végül úgy járt, hogy az egyre meredekebb repedésben kellett magát felküzdenie, ami egy kisebb plafonba torkollott. A nehézsége hatos biztos megvolt, a szuszogásán hallatszott, hogy nagyon élvezi a dolgot. A nehéz traverz után elérte a két ragasztott nittből álló bombabiztos standot, és én utána másztam. Mire felértem teljesen egyértelművé vált, hogy nem vagyok az út teljesítéséhez megfelelő állapotban. Kezdtem belázasodni, és a tegnapi kényelmetlen standot is megsínylette a lábam. Az ereszkedés mellett döntöttünk, Janó ereszkedett másodjára, én meg azzal győzködtem (vagy 5ször elmondtam), hogy az egyik kötélgyűrűmmel kösse össze a két pontot (hagyja is ott), és úgy ereszkedjen, (végiggondolva ennek semmi haszna, értelme nem lett volna). Ettől Janó egy kicsit paprikás hangulatba került, és a további fárasztó tevékenységem sem javított a hangulaton.

Janón jobban látszik a lelkesedés :)

JAnó ereszkedik az első kötélhosszból

Így nézett ki a völgy, ezt annyira nem éreztük stabil időnek...

Gondoltuk, ha már nem mászunk, akkor még szaladjunk le a Téry házhoz, meg vissza. Mire a láncos rész aljához értem már nagyon szarul voltam, úgyhogy vissza kellett fordulnunk. Ahogy a bivak felé gyalogoltunk egyre rosszabbul lettem. A lázam miatt úgy döntöttünk, hogy nem lenne jó ötlet még egy éjszakát ott tölteni. Rohamtempóban összepakoltunk, és ha Janó nincs, akkor biztos, hogy otthagyom a bakancsomat az egyik üregben, ahová akkor hajítottam, mikor felérve konstatáltam, hogy mindkét sarkamat rendesen feltörte. Kezdetét vette a számomra nagyon keserves levonulás. A végén már csak arra koncentráltam, hogy az egyik lábam sikeresen a másik elé tegyem, Janó türelmesen kullogott előttem-mögöttem.

Tátrai teherhordó a völgy bejáratától 2-3 óra az út a Rabló házig

Mire Pestre érünk már alig bírtam járni a láztól.

Nagy élmény volt számomra ez a kiruccanás (és a „kaland faktora” is megfelelt, megkaptam a kellő mértékű szenvedést :D )

Köszönjük mindenkinek a segítséget!

Pali

A mászásról készült képeket Janó galériájában, és megjegyzéseivel itt éritek el.

Az utak topoja pedig itt: Klasszikus, Motyka

A túra tanulságai címszavakban (nem fogok újat mondani):

Ne vigyél fel magaddal 4 sört, régi mászócipőt pluszba, és más felesleges szarokat sem.

2013.11.20