Farkas Ádám vendégposztja - Double Trouble

avagy hogyan kombóztam be márciusban egy lavinát - egy eséssel

Már több hónapja történt velem a kettős mutatvány, aminek köszönhetően hónapokra kivontam magam az aktív mászásból. Sőt a járásból is. Igazából munkából is. Igazából pihenés van egy ideje… Nagyon sokáig úgy éreztem, nem akarom leírni a történteket, mert végül is minek, én leszűrtem a tapasztalatokat, okosságot belőle. Mármint amiből lehetett. Másoknak meg minek. Aztán Pali újra indította a blogot, adtam neki egy kis időt, hogy lássam, milyen irányt vesznek az írásai. Most úgy érzem, hogy egy ilyen szerencsétlen sztori is hozzá tud adni. Talán nyíltabban tudunk ezután beszélni, hogy tanulhassunk mások hibáiból!

Március közepén egy héttel a Szlovéniai mászó találkozó után (erasPlus), hogy a MAHOE által szervezett téli mászóhétvégén részt vettem. Jég, mix, síelés a haverokkal, mi kellhet még. Ja a házban meleg, meg egy kofola. Klasszikus felállás, kényelmes hat fős szobákban. Mivel én Miskolcról érkeztem, egyedül mentem ki, a parkolóban várva Mátéékat, Robit és Bálintot. Közben befutottak Laciék akik megkezdték addig a pakolást. Mindenkinél több napra elegendő cucc volt, az adott sportoknak megfelelően, nem kis súlyokkal mentünk tehát fel. Cserébe sível móka és kacagás a feltúrázás. Legalábbis mókásabb.
Aznap gyors lepakolás után még toltunk egy jeget, afféle bemelegítés gyanánt. Tejködben kisebb kitérőkkel sikerült eljutni a Német-létrától (remek sztorink van a létráról Palival a jégcsavar találkozó keretében!) lejjebb, a ködben rejtőző jó kondiban lévő jegekhez.

Behavazott jég a Nagy-Morgás-hágó alatt

Egy

Másnap havazás, alacsony látótávolság. Úgy döntöttünk, egy kis lájti síelést még ki tud adni a dolog. Hát a lájti síelés végül is bejött csak izgalmassá vált. A tó másik oldalán fel a flaska kulcsiban, majd tovább balrább, egészen a rézpadok környékéig.

Öten indultunk neki, viszonylag nagy távolságban egymástól, egészen az utolsó meredekig, ahol is a hó minősége elkezdett rosszabbá válni, több friss hó volt. Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy kezd veszélyessé válni a terep:
A felettünk lévő szikláig kimegyünk oldalra csatolni és…LAVINA.

Engem pont a lejtő közepén ért, esélyem sem volt az oldalra való traverzre. Egyik lécemet lecsatoltam, az ment valamerre (hófék vajon át van fordítva?). Számomra a küzdés a beakadó lécem miatti forgás volt, merre is van előre, hol van fent. Előtte csak a hó és a fények változnak. Szám tele hóval, kezeimet próbálom szabaddá tenni, magam elé rakni.  Másodpercek telnek el, minden teljes lelassul (végezz úszó mozdulatokat WTF, inkább legyen egy szabad kezem a szám elé…). Vajon hol fogok kikötni, mi lesz addig amíg megtalálnak. Ki fog megtalálni? Majd egyszer csak kékül a hó. Egyre kékebb előttem a hó miközben lassulok. Valami puhának ütközöm, majd megállok. Fent maradtam hál istennek, előttem a kék kispehelyben Bálint. Ordít, azonnal szinte robotként szabadítom ki másik lábam és csatolom le a lécem. Oldalra szinte futva megyek ki. Nézzük ki merre. Szerencsére csapatunk egyben, Bakai Laci ment még le, szintén egy léce elment, hiszen majdnem, hogy mellettem csatolt ő is az utolsó gyalogláshoz.

Csapatunk összeszedtük, mindenki épségben. Lavinaszonda elő, lécek keresése, lehetőleg nem egyszerre mindenki, ha jön még 1 lavina, legyen, aki keres. Perceknek tűnik, de fél órába is telt mire meglettek a lécek. Botok, firnvasak bánták a dolgot, de a legfontosabb, hogy mindenki életben van. Épen s egészségesen. 

Csatolunk, irány le, mára ennyi elég volt. Bot nélkül ködben minden kicsit nehezebb. Hiába, ezt is gyakorolni kell. Örülök magamban, hogy olyan társaim vannak, akik egy ilyen helyzetben is kontroll alatt tartják magukat és tudtam, hogy megtennénk mindent a másik megmentése érdekében.
A délutánt ennek megfelelően egy sör után már csak a ház körül ugrálással töltöttük, majd pihenés. Holnap mégiscsak mászni kéne már valamit. Még végig néztünk egy baromi nagy lavinát a Boceknél.

A lavinát nem mi indítottuk, felettünk indult el, kb. a közepét kaptuk el, nem volt olyan mély kb. 50-60cm, én durván 100-120m mentem le. A botomat alattam kb. 150m-el találta meg egy Szlovák sporttárs. Később remegve koccintott velünk a házban.

Azt hiszem szerzek egy “durrantós” zsákot.

Kettő

Ezek után persze logikusan nem nagyon akaródzott a síelés, meg hát mégiscsak mászni jöttünk. Régi vágyam már a Stanislawski kémény, felnőni hozzá és átmászni végre télen. Körülbelül egy éve próbáltuk már Bálinttal, elég kemény dió volt, nem is nagyon tudtam akkor hozzá szólni. Az út ebben a szezonban nagyon változékony. Egy éve omladozó hógombák voltak a kéményben, idén pedig elég sok helyen nagyon jó minőségű firn. 

Síléccel mentünk fel a beszállásig, miközben Máté kitartóan gyalogolt fel hozzánk. Az első hossz az övé volt, finoman mászta át a standig az elé tárulkozó nehézséget. Jól tart a firn, meg is jegyezte.

Máté az első hosszban

A második hosszban én indultam, pár méter firn volt előttem, majd egy hóval takart szikla, amelyen a felszökés megfogott. Indulásom után pár méterre kilátszott a hó alól két szög összekötve - egy régi stand, amit megakasztottam, majd irány a szikla aljához. Volt egy szép lyuk, ami nem volt fagyos és alulról be tudtam rakni egy camet. Nem tökéletes, de jobb, mint semmi, gondoltam. 

2. hossz - Cam után, de még idő előtt...

Tovább indulás… Felálltam a firn tetejére, egyik csákányom kint volt egy jó folton. Előttem lépések már nem nagyon vannak, bele kell állni valami repedésbe stb...

Ballal kinyúlok és keresek… Nem találok semmit. 

Lekaparok még több havat, pucolok, majd újra próbálok keresni. 

Kötélre nem figyeltem, lábam között. 

Előttem látom a beforrt repedést, tuti, hogy kell lennie feljebb valaminek. Csak 1 jó akasztás és megvan…

Lábaimmal kiszakadok a firnből és már indulok is lefelé, a remény hullámvasútján és egyszer csak ott találom magam a standnál. Hát akkor ez most vagy' 15 méter volt, a ki nem rendezett kötélnek köszönhetően a hátamon érkezve. 

Nézünk egymásra és már visítok, hogy eltörtem a lábam. Elönt a remegés és a fájdalom. 

Innentől megadom magam és az eseményekben próbálok részt venni, de csak néző vagyok szinte. A cam kiszakadt, amit beraktam. Pár cucc a beülőmről is hiányzik, köztük a lapkám is leesett róla(?). Máté és Bálint összeszednek. Bálint előre megy, már építi is a sílécekből a szánkót, én itt nem fogok egyszerűen lejutni.

Szánkópálya

Ereszkedés közben, ahogyan a sokkhatás elmúlt, elöntött a meleg fájdalom hátamon is. Két kötélhossz keserves ülve-ereszkedés után már a sílécen ülök. Leengednek két félkötélnyit egybe (120m). Majd még egyszer. 

Nem bírok már ülni sem, négykézláb indulok el a házig.
Tomas beinvitált hátra, hozott 1 bögre teát. Elmesélte, hogyan törte a csípőjét pár éve, még a kis házi készítésű hexét is megmutatta, amibe beleesett. Aztán a kezembe nyomta a mankóját… "Ha tudsz járni, majd hozd vissza". 

A hegyimentők megérkezésével megkezdődött több hetes fekvésem. A poprádi kórházba vittek, ahol megállapították a töréseket. A nagyon kedves és rugalmas doktor úrral megbeszéltem, mégis csak itthon feküdnék be. Bálint közbe cuccaimat összeszedte, majd megérkezett a kórházba. Pár órán belül már Miskolcon voltam.

Nagy az öröm

Hálás vagyok a barátaimnak, hogy a rosszban is végig mellettem voltak, segítettek és húztak, támogattak, amíg lehetséges volt.
12 napot töltöttem összesen kórházban. Most már újra járok, mászok, de az emlék örökre beégett. 

Úgy gondolom, hogy nem az a nehéz, hogy az ember eljusson egy szintre, hanem egy ilyen koppanás után is merje azt csinálni, amit szeret. Csak azt látom, hogy még többet kell másznom és tapasztalnom mielőtt újra odaállok az útba és elindulok rajta, ám egyelőre meg kell tanulnom újra türelmesnek lenni magammal. Na ez a nehéz.

Dagad, de bírja ;)

Sárkány hátán

Ősszel kiugrottunk a MAHOE őszi tátrai hétvégéjére, amit Dékány Máté szervezett.
Ez volt az első ízig vérig a rapidkaland koncepciónak megfelelő túrám:

Pénteken megkaptam az eltáv engedélyt, szombaton kimentünk, este sör, reggel 4-kor kelés.
 Magyaros-parasztosban még csörögtünk egy kicsit a Poprádi ház folyosóján, aztán elindultunk az Omladék-völgy felé. Fél hétkor már a fal alatt tobzódtunk az első napsugarakat várva.

A Koncsiszta, a Rétnyereg-hágó és a Tupa a Sárkány-fal felől

A terv az volt, hogy a Teoretická mechanika (V+/A0, RP 6)  és a  Puškášova cesta (VI,A1, RP6+)  keverékét lenyomjuk, felfűzve három hatos hosszt tekintettel arra, hogy a legjobb reményeink szerint is csak a korai órákban úszhattuk meg az esőt. Fel is pattantunk a Sárkány hátára, hogy pikkelyei között megtaláljuk a legjobb repkókat.

A Sárkány hátán Petivel

Aztán jött a kellemetlen felismerés:
- Nincs túl meleg.
Erről mindig hajlamos vagyok megfeledkezni egy jól megpörgetett beszállás után.

Az ujjrepedések mászásánál pedig nem annyira rossz, ha az ember érzi az ujjait. Hát ebben itt nem nagyon volt részünk. Nincs is annál szebb, amikor teljes bizalmatlansággal  próbálod begyömöszölni az érzéketlen virslivé vált ujjaid a repedésbe, és még a negyedik gyömöszölés után sem mersz beleállni a kunsztba :)

Amíg csak Peti mászott addig nagy szakértelemmel drukkoltam, aztán én is az ő sorsára jutottam:
Virslik, tömködés, bizonytalankodás.
Egy pillanatra talán Huberék is eszembe jutottak

De szépen lassan felengedett a fal és felengedtek a tagjaink is.
Amikor megkaptam a kötélhosszom, szépen elkezdtem kotorni felfelé, ment is egészen addig, míg találtam konkrét lépéseket. Persze utána is volt mit lépni, de konkrétumokról már nem volt szó. Az én kisbabákhoz szokott lelkemnek meg hirtelen nagy meglepetés volt ez a pszihéskedés. Sikítva álltam rá, az "épphogy elégjó" reibunglépésre, mert ugye:

- Tartani fog az!

Tartott. Én is magamhoz tértem, gyorsan úgy tettem mint egy profi. Aztán készült kép, kígyóztunk tovább.

Futópálya, csak a lejtőszög nem volt jó :D

Peti egy másik komolyabb áthajlóban, amíg eljutni nehezebb volt, mint átmászni rajta

Felértünk, integettünk Peliéknek (jav.: Csapajewéknek), akik a faltól balra mászták a Sárkánytavi-torony déli gerincét, ami szépnek tűnt távolról.

Bár már lógott az eső lába, még leszaladtunk a fal aljába és belekezdtünk a Bravo Mozartba (RP:7+) de aztán eleredt az eső. Az első kötélhossz után ereszkedtünk is, hogy aztán az süllyedő felhőalappal együtt lehúzódjunk a házig. Rendeltünk egy brindzové haluskit, legurítottunk egy Kofolát, a vacsorát meg már otthon ettük Budapesten.

Észrevettétek, hogy Petinek olyan sisakja van, mint régen Will Gaddnek, meg Honnoldnak?
MENŐ

UPGRADE:
Kiderült, hogy nem is Peliék, hanem Csapajew volt a gerincmászós társaság tapasztalt tagja.
Köszi Mile Máté!
Ja és kaptunk egy képet is pluszba:

Nem csak kuksoltunk Kukovin

A lehetőségek otthona!

Sokszor nem érzem magamban az erőt, de így, hogy egy hete a borús időt, meg az ázott embereket bámulom, egészen kedvem támadt egy kis nyári nosztalgiára, úgyhogy írok kicsit a Dabarski Kukovin töltött nyári napokról:

A hellyel már korábban próbálkoztunk, sajnos húsvétkor a havazás elriasztott minket attól, hogy itt másszunk, ezért a hasonlóan kellemetlen időjárású Paklenicára cseréltük az úticélt némi tengerparti mászkálás után.

De most eljött a mi időnk!

Attilával és Ádámmal Nagykanizsán találkoztunk a vasútállomáson, mivel ők Sopronból, mi meg Pestről indultunk. Telefonhívás nélkül is egyértelmű volt, hogy hol találnak minket. Sajnos nem késtek eleget, így a második sör épphogy belefért a resti különleges személyeknek fenntartott részén. A vidám hangulatot tovább erősítettük a nagykanizsai tesco éttermében elfogyasztott kiadós menüvel. Ha téged is épp ebédidőben enne arrafelé a fene akkor bátran ajánlom!

V.I.P's

Kiváló napsütéses időben érkeztünk meg a "Kukovi" sziklák alá. Janóval még kipakolás előtt megrohantuk a Rujcin kuk egyik útját (La figlia del capitano 5c, 5kh), hogy aznap is "csináljunk valamit". A teljesítményorientált hozzáállás az elkövetkező napokban is végig velünk maradt, hála a hely tökéletes kőzetminőségének, a magashegyi alakzatokat idéző sziklaformáinak és a megfelelő motiváltságnak. Célunk volt hogy a lehető legtöbb mászómétert teljesítsük, ami belefér.

A nyár közepi időpontnak egyetlen hátránya volt: a M E L E G

A második teljes napunkon 8 liter vizet pusztítottunk el mászás közben.

Sajnos az eltelt hónapok alatt egy kicsit meghalványultak az emlékeim, így csak egy-egy  pillanatot idéznék fel: 

Legjobban talán az maradt meg, amikor az egyik stand mellett nyíló óriási oldott lyukba beleejtettem Janó egyik szólókarabinerét. Én könnyelműen lemondtam róla, mert tanúja voltam már annak, hogy ezek a lyukak mi mindent képesek nyomtalanul elnyelni. 

De Janó nem adta ilyen könnyen a motyóját! A "biztosításom" (inkább biztatásom) mellett jutott egyre mélyebbre és mélyebbre az üregbe. Néha egész komoly sóhajtásokat vert vissza az üreg fala, míg végül a félórás küzdelem célt nem ért. 

Biztosan ti is tudjátok, hogy sok jeles magyar mászó kezdte barlangászattal karrierjét és csak később cserélte száraz sziklára és szép kilátásra a nyirkos lukak csöndes vaksötétjét. Janóban talán ez az ősi ösztön támadhatott fel egy pillanatra, miközben az üregben tuszkolta magát egyre lejjebb és lejjebb azért a jó karabinerért :)

Janó a visszaszerzeményével

A mászott utak közül nem is tudom melyiket tudnám leginkább kiemelni. 

A legtöbb útnak általában egy nagyon különleges kötélhossza van. Volt amelyikben tökéletes kőzeten folyamatos egyenletes nehézségben küzdhet az ember 40 méteren keresztül, tényleg standtól-standig (Colori di autumno 6a+). Aztán volt olyan kémény is, amiben semmi nem volt a két símára oldott mészkőfalon kívül, és azt hittük hogy ez életünk legnehezebb 6a-ja, aztán kiderült, hogy 6b! (mindenkinek ajánlom, aki azt mondja, hogy kéményben nem lehet elfáradni) (La forza dell ignoranza). Volt határon nyögős onsightolás mindkettőnk előadásában, de több volt a vigyorgós élménymászás is itt ott jó kis trad betétekkel. 

,

Érkezésünk estéjén

Valamelyik út egyik hossza

Az elmaradhatatlan csúcsszelfi

Nem annyira pillanat, de szép emlék: A völgykatlan "kempingje" nem igazán bővelkedik a szolgáltatásokban, ezért minden nap a tengerre jártunk le fürödni és vízért a nagy szerpentinen. A panoráma nagyon szép ahogyan közel 1000 méterről ereszkedik az út, lent pedig várt a hideg tenger, meg a még hidegebb sör.

A táj lefelé menet

Beach boys

A hely maga a paradicsom. A sziklák körül sarlósfecskék, csókák, vércsék és héják játszottak a széllel, néha lenyűgöző tempóban süvítve el tőlünk egy méterre a sziklák mentén felszálló légáramlatokon vitorlázva. Ekkor, az egyik standban álldigálva értettem meg a wingsuitosokat azt hiszem. Eddig is lenyűgöztek az ilyen videók, de nem igazán láttam, hogy egy ugrás néhány másodpercében mi ér annyit, hogy az ember az életét kockáztassa érte minden egyes alkalommal. 

Nehéz összefoglalnom, hogy mi volt rám a legnagyobb hatással. Ha megpróbálom felidézni, hogy egy-egy mászóhely milyen emlékeket ébreszt bennem azt hiszem ez a völgy valahogy más helyre kerül mint a többi. Valami olyasmit érzek, mintha hazaértem volna.

Ádám összerakja magát fejben...

...addig Attila fejleszti a titkos Trad skilljeit :)

Yosemite Yanó

Y.Y. akcióban

Az ott töltött hosszú hétvége alatt kalauzadatok alapján pontosan 1500 mászómétert tettünk meg. Annyira elkopott a bőröm a kövön, hogy hazafelé a saját izzadságom marta az ujjlenyomataim helyét :)

A megmászott útjainkról nem írtam sokat, így inkább beszúrom az alábbi táblázatot Janó mászónaplójából:

.

Ádám beszámolóját a soproni Summitsport Egyesület honlapján olvashatjátok.

Mire megírtam a bejegyzést, a nap is kisütött, úgyhogy el is húzunk a hétvégére Hohe Wandra!

Egy csoportgif búcsúzóul :)

A horvát mászókalauzhoz képest további  topokat egy horvát oldalon találtunk...

Magas-tátrai pillanatok

Június elején egy kicsit megtoldottam a hétvégét és Mátéval meg Bálinttal megnéztük megvan-e még a Tátra.
Szerencsére nem veszett el, úgyhogy a felcaplathattunk a Batizfalvi-völgybe, amire akkora felhő telepedett, hogy alig láttuk egymást. Ilyen kellemes viszonyok között kellett volna bivakot találnunk a tó környékén. Hosszadalmas kóválygás után feladtuk és egy nagyobb, felismerhető tömb környékén elrejtettük a motyónkat, majd  elindultunk felfelé a völgyben, hátha meglátjuk a Kápolna (Kostolik)  tömbjét egy szerencsésebb pillanatban.

Kárpáti kék meztelencsiga

Keresgélünk

Az első reménysugarak

Kitisztult egy fél órára

A Batizfalvi-csúcs és a Kápolna

Végül egy kicsit várni kellett, és annyi időre pont kitisztult az idő, hogy megtaláljuk a La Bomba VII+ beszállását. Az első kötélhosszt a társaság legpuhányabb tagjaként én kértem magamnak,úgy gondolom, hogy a VII trad mászás nem ebben a szezonban fog az én tarsolyomból előkerülni. Nekem ez a kötélhossz is megfelelő kihívás volt, egy ügyes kis átlépéssel.
Most következett az út leglátványosabb hossza, egy gyönyörű sarokrepedés. Persze ezen nem lehetett megosztozni könnyen, de itt jött képbe, hogy hárman voltunk. Így Bálint és Máté is előre teljesíthette ezt a szép hosszt, nekem meg megmaradt a takarítás örömteli feladata, amit egy beszorult, átfordult fejű egyes friend tett igazán komoly feladattá.
Mikor mindent kipucolva felküzdöttem magam  a komfortos standba Máté indult el a következő ronda kötélhosszra. Sajnos minden sejtésünk beigazolódott, tényleg egy szar, nehezen biztosítható mászás volt, ami technikai szempontból sem volt épp gyerekjáték. Máté lassan de biztosan tört előre, mi pedig lassan, de biztosan kezdtünk megfagyni a standban.
Bálintnak az az ötlete támadt, hogy a második hosszt a maradék kötéllel átereszkedve, az elsőt kikerülve lemegy egy adag kabátért. Végül is időnk az volt :D. Mikor Máté felért, Bálintot újra felbiztosítottam, aztán nekilendültünk mi is annak a borzalomnak. Az egyik falat olyan vastagon takarta a zuzmó, hogy gyakorlatilag léphetetlen volt. A kötélhossz végén pedig egy igen kitett táblán kellett felpilinszkázni, ami viszont szép mozgásával (különösen másodmászóként) kárpótolt az elszenvedett sérelmekért.
A második kötélhossz után nem véletlenül volt pár kötélgyűrű ereszkedéshez. Az út felső része az a fajta klasszikus tátrai mászás, amit senkinek nem kívánunk, mégis mindenkinek jut belőle. Ha valaki kedvet kapott a sarokrepedéshez, akkor tiszta szívből ajánlom az utat! (a felső rész elhagyásával is egy szép mászás). Egyes hangok szerint az út nincs VII+ de én a kulcshosszt másodmászóként teljesítettem, így nem ítélhetem meg.

a beszállásnál

Bálint a második kötélhosszban

Máté a harmadik kh. legszemetebb részére készül fel

a kiszállásnál

Estére kitisztult a köd, találtunk bivakot is. Amit kerestünk, még méteres hó alatt volt, így a szomszédságában egy nem vízálló társában szálltunk meg.

Másnap a Gerlachfalvi-csúcs nyugati falára másztunk fel.
A fal alatt megmaradt hó a hajnali hidegben keményre fagyott, így az első feladatot a hómező keresztezése jelentette, amit a nálunk lévő két kalapáccsal, kötélbiztosítás mellett abszolváltunk.
Eredetileg a Brnenská cestát akartuk mászni, de aztán könnyebb útvonalra csábultunk, többek között azért mert Máté az egyik hosszban majdnem betakargatta magát, meg minket is egy féltonnás gránittömbbel. A Kurczabova cestába átmászva, szórakoztató gerincmászással közelítettük meg a Gerlach 2655 méteres csúcsát.

Bálint és a Batizfalvi-tó

Itt rángatta meg Máté a tömböt, aztán visszatolatott

A gerincmászás egy impozáns része

A csúcsról nyíló csodálatos panorámát kiélvezve, ismerős csúcsokat keresve sütkéreztünk a csúcskeresztnél, aztán megindultunk lefelé a Batizfalvi próbán. A csúcs alatti kuloárt lábszárközépig-térdig érő latyakos hó borította legnagyobb örömünkre, én különösen hálás voltam ezért a lukas oldalú trekking cipőmben :).
Miután megfeleltünk a próbán, lekocogtunk a bivakhoz, megvacsoráztunk és elindultunk lefelé, hogy még aznap Kalamárkára érjünk, mert hétvégén Máté szervezésében került megrendezésre az első ottani MAHOE-hétvége.

Kötelezők

ennél jobb már nem lesz!

akkor még nem tudtam hogy ez lesz az utolsó

A legtöbb akadályozó körülmény eddigi mászásaim során mindig a téli mászásaimat kísérte. Valahogy ilyenkor körülményesebb elérni a hegyeket.

-A szezon elején az a baj hogy nincs hó

-Aztán utána van, de annyi hogy a lavina veszély magas, aztán karácsony van,

-Utána végre másztunk valamit Mátéval, Gerivel

-Aztán megint nem volt hó, aztán megint túl sok lett...

Ráadásul nem a mászás az egyetlen dolog az életben, más elvárásoknak is meg kell felelni.

Végre megint eljött egy hétvége, amikor az idő nem ígérkezett rossznak, volt is kivel mászni, és más elvárás sem akadt.

Mátéval és Petivel szálltunk be Andris csatahajójába, és indultunk meg némi otthonfelejtős turné után a Tátra felé, hogy újra megvakarjuk a Szalóki-váll havas északi falát.

Az éjszakát egy ragyogó, a dicső szocializmus végnapjait fényesen hirdető szállodában töltöttük, Korai kelés után, az időt kényelmesen elszuttyogva indultuk a hegyekbe. Sajnos a nyomunkban a köd is egyre magasabbra húzódott a felmenet során. Reméltük hogy megakad valami láthatatlan plafonban, de sajnos ennél komolyabb tervei voltak.

A hotel, melynek a vendégszeretetét élvezhettük

Mátéék a Havrani vlasit (M4+) tűzték ki célul, mi meg valami hosszabb lehetőleg minél több mászást tartalmazó dolgot keresgéltünk a falon. Végül a Kocsis Dávidék által korábban mászott Puskásba (III) vágtuk fejszéinket.

Andris kezdte meg a mászás érdemi részét és a köddel együtt kúszott fel a falban. Aztán minden eltűnt a szemem elől. Se a táj se András. 

Szépen eldideregtem a standban, elfogyott a 60 méter kötél, egy kicsit vártam és indultam.

El tudom képzelni, hogy ez a mászás ideális hó- és látásviszonyok között mekkora élményt tud nyújtani, a tartással sem rendelkező hóban nekünk ebből  nem sok jutott. Egy idő után gyanússá vált, hogy az úttól jobbra kb. 30-50 méterre kaparunk felfelé, de mivel nem láttunk az ég-világon semmit, így kitartóan folytattuk.

A mászás ködös szürkeségét Andris törte meg, aki Pókmajom zseniális tanácsait követve egy kötélhossz erejéig felvett egy műtőskék színű kertészkesztyűt. Már ekkor jól szórakoztam rajta. És, hát mit ne mondjak, kb. 10 métert bírta, mielőtt visszavette a rendes, kopottas mászókesztyűjét.

A kesztyű

A "variánsunk"  babakékkel látható, a kesztyű tiszteletére 

Az egyszeri csóró keleti mászók nagyjának komoly fizikai fájdalmat okoz a mászóruházat megvásárlása, pl. ha egy kesztyűért több 10000 forintot kellene kiadni. Szerintem alapvetően nincs olyan kesztyű, amiben így-vagy úgy ne fázna az ember keze, legalább is én még nem láttam igazán jó megoldást. Nekem csak szar kesztyűim vannak, de mindegyik működik egy pár órán keresztül. Van hegymászókesztűnek kinéző, kivehető polárbéléses Trekmates márkájú szar, aldis téli bringáskesztű, van thinsulate béléses kecskebőr, melyet balon kabátos úriembereknek ajánlanak, ilyen olyan polár-, és béléskesztűk, kétujjas külső kesztyű  a decathlonból (na ez viszont tényleg király, de csak kiegészíti a kesztű-apokalipszist).

Végső soron akármilyen kesztyűre telik az embernek, az az egy biztos, hogy egy pár kesztyű nem lesz  elég szinte semmihez. (okosságok a kesztyűk, a hegymászás és a fázós kezek világáról)

Andris egyik hajmeresztő, szarul biztosítható traverze után valahogy visszajutottunk az út felső részébe, de természetesen* közben kezdett ránk sötétedni.

Az utolsó kuloárban sem tartott semmit a hó, hason csúszva, a falat kaparászva húztam egyre feljebb magam. Itt már szimultán másztunk, mert a gerincig nem volt elég a 60m kötél, úgyhogy elhelyeztem pár pszichénövelő-pszeudoköztest. Mikor mindketten felértünk, kezdett végképp ránk nehezedni annak a súlya, hogy nem igen fogjuk megtalálni a lemenetet az adott körülmények között (20m látótávolság, sötét).

Hol is lehetünk?

Meg voltunk róla győződve, hogy a Kopa-főgerincén vagyunk, és a túloldal képzeletünkben született lankáin fogunk lesétálni. Természetesen nem így lett. De hihetetlen szerencsénk volt.

Miközben izgalmas terepen másztunk lefelé, egyszer csak beszélgetést hallottam!

Máté és Peti alattunk ügyködött. Miután sikeresen megtolták az útjukat másfél órát bolyongtak a gerincen még naplemente előtt, mielőtt visszavonultak, hogy a Havrani vlasi-n ereszkedjenek vissza. Azt legalább ismerték.

Mikor lemásztunk hozzájuk éppen arra készültek, hogy alkalmas szög híján egy kuriózum számba menő HB flexifix friendet hagynak az ereszkedőstandban. Szerencsére nálam volt egy megfelelő stubai profilszög, ami azóta a kulcshossz feletti standot gazdagítja, jól megtalálta a helyét!

Ereszkedés előtt Peti és Andris

Ereszkedés után összeszedtük a motyónkat és fél kilenckor értünk a Rabló házba, ahol a lehasznált kinézetünk és Andris drámai belépőjének hála az étterem padlója helyett különszobát kaptunk alapáron!

Másnap a Veverkovon másztunk egyet aztán Zolibácsinál ettük végig a menüt.

Lassan elfogadom, hogy vége a téli szezonnak, és a sziklamászás ideje következik.

Reklámfotó Andristól

*Nekem már kezd természetes lenni. („te is csak szívni jársz a Tátrába” jeligére mászótársak jelentkezését várom)

Amúgy sötétben drámaibb képeket tudok készíteni a hegymászók küzdelmes pillanatairól.


A napokban járta be az internet téli mászás iránt érdeklődő bugyrait egy videó. Engem teljesen letaglózott a lényegre törő realizmusával. Kicsit az az érzésem, mintha a filmet minden téli mászásról készített beszámoló helyére odarakhatnánk. A tátrai küzdelmek minden lehetséges változatát bemutatja a szarul tartó olvadt hótól a fennakadt kötélig. Én is sok szeretettel ajánlom!