Ilyen is volt - A nagy utazás

Bemutatkozik az "ilyen is volt" rovatunk:

Történt azért néhány dolog, ami többet érdemel annál, minthogy az áttekintő bejegyzésben megemlítsem, de már annyira sem aktuális, hogy egy hagyományos bejegyzésben emlékezzem meg róla. Szóval ezt próbálom megoldani ezzel a "rovattal".

Monotónia a Kazbeken

Mindig is vágyakoztam az ilyen nagy kalandokra, így amikor a Tátra felé autózva felmerült, hogy kimehetnék a Kazbekre Bálinttal, egy percig sem haboztam. Már régebb óta készült erre, így nekem csak "bele kellett ülni a tutiba".

A mászás jellegéből kiindulva a legjobb készülés a futás volt. Amikor tehettem, elmentem egy körre (egy órás terep körök, megszínesítve egy kis franciabányai boulderrel, illetve intervall-edzés 400-as körpályán Janó vezetésével).
Arra számítottam hogy elég sokat kell a hágóvas elején állni. Külön figyelmet fordítottam arra, hogy előredőlve, a lehető leginkább a "lábujjhegyemet", ezáltal a vádlimat terhelve fussak, így a szenvedéseket kicsit eloszthattam időben.

Mielőtt Grúziába utaztunk volna, még várt ránk egy kis a akklimatizáció, amit az egyik technikailag könnyebb, ám combos 4000-esen a Dom-on ejtettünk meg (kétszer 1600-os felmenet a csúcsig). Bálint tervei szerint 2 éjszakát aludtunk fent sátorban a gleccseren. Alföldi gyerek lévén a szervezetem keményen lázadozott a hirtelen begyűjtött magasság ellen. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam. Kifogástalan panorámánkat a Matterhorn közeli csúcsa tette még látványosabbá, ilyen környezetben a smack leves is finomabb!

Bálint főz, háttérben Mátyás pipázik

A Dom 4545 méteres csúcsát Bálinttal és kollégájával Barnával jó időben, kényelmes tempóban értük el a Festigraton (AD) keresztül. Lefelé pedig a normál (kerülő) úton ballagtunk le szép lassan.
Nem bántam, hogy a gleccserről aznap már nem kell legyalogolnom, hanem még egy estét fent tölthetek. Sajnos a szervezetem másképp gondolta, így egy kellemetlen, de a szükségszerű éjszakával erősödött tovább az akklimatizációm.

Több, mint idilli - felettünk a Dom 

A két túra közötti pár nap gyorsan elrepült. Apósom, Zoli a csapatszállítóval kivitt minket a reptérre, ahol Rékával hosszasan búcsúzkodtunk, de kettészakadni nem tudtam, és Rékát is észrevették a biztonsági ellenőrzésnél a hátizsák zsebében, úgyhogy el kellett válnunk  jó pár napra.

A repülőút igazán olcsó Kutaisibe, ennek megfelelően szűk és kényelmetlen a hely a gépen, főleg, hogy két jóllakott "kaukázusi testalkatú" úriember kellemes testközelségében tölthettem ezt a pár órát. A reptérről marsutkával folytattuk utunkat először Tbiliszibe, aztán a piaci kajabeszerzést követően Stephansmindába (Kazbegi-nek is hívják).

A helyi néplélek engem igazán megfogott. A grúzok egy igazi "tűzben edzett nép". Aki kicsi történelmi affinitással rendelkezik, az tudja, hogy a kaukázusi régió egy ütközőzóna. A grúzok pedig valahogy ezt a fajta történelmi viharjárást évezredek óta elég jól viselik. Mindezt úgy, hogy saját kulturális identitásukat sikeresen megőrizték.
Két sajátosság egyből szemet szúr szerintem minden idegenből érkezőnek:
A furcsa "tésztabetűik" és a "no problem" hozzáálásuk: Semmin sem hajlandóak felizgatni magukat, és szinte biztos, hogy minden felmerült kihívásra lesz egy válaszuk, meg egy unokatestvérük, aki nagyon ért a felmerült probléma megoldásához. Természetesen mindezt körülveszi az a laza "korrupciós lendülettel működtetett kvázi törvényi berendezkedés" amivel saját maguk felé azt a látszatot tartják fent, hogy civilizált nemzetállamként működnek. Egyszerűen imádtam.

A kajáikat nem említem részletesebben, de aki a magyar konyhában megtalálja az örömét az a grúzokéban sem fog csalódni. Amire viszont fontos rendes hegymászóként felhívnom a figyelmet:

- A boraik idegborzolóan túlárazottak
- A chacha nevű szőlő/törkölypálinkájuk viszont olcsó és megfelelő matéria.

A mászás történetét jól megírta annak idején Bálint a blogján, így azzal nem tölteném az időt, itt van viszont a videónk:

Egy tanulságot azért még megosztanék:

Elég csúnya dolog történt velem: Először próbáltam ki a magashegyi körülmények között szuper megoldásnak bizonyuló "adventure foodot". Ezek mindenféle szárított, vagy liofilizált kaják, amiket adott mennyiségű forróvízzel lehet ehetővé tenni. Nagyon fel tudja dobni a hegyi étrendet, és súly-tömeg-kalória tekintetében is abszolút versenyképes a smackleves/zabkása menüvel. További előnye, hogy a zacsit elmosva későbbi kaját is meg tudsz benne csinálni, így megúszod plusz lábos felcipelése nélkül a levesízű teát is ;)

Eddig tartott az általános ismeretterjesztés most pedig az "ismerd meg a világ kihívásait Palival" program sajátos tanulsága következik:

Az aptonia adventure foodban található egy  "do not eat" feliratú zacskó, ami nagyon emlékeztetett engem a smackes fűszeres zacskójára. A vacsorám elkészítésekor annak rendje és módja szerint a forró víz ráöntését követően a zacsit felbontottam, és a benne lévő zöld port hozzáadtam a tésztámhoz. Közben vidáman poénkodtam rajta, hogy mekkora idiótának kell lenni ahhoz, hogy valaki megegye a fűszerek zacskóját :)

A kaját elégedetten elfogyasztottam, nagyon finom volt. De amit utána átéltünk, az rá kellett ébresszen valamire:

Nem csak a csomagolást kellett volna kihagyni az esti menüből! 

A belecsomagolt, feltehetően "silica gel" tartalmú "zöldfűszer" olyan hatással volt rám, amit még nem tapasztaltam. Kis testem kb. úgy kezdett működni, mint egy dízelautó amibe benzint tankoltak: Mondhatjuk, hogy nagy gáz volt :)
A helyzetet jól leírja az, hogy a pusztulatos állapotok miatt még a sokat tapasztalt Bálint is kitette a fejét a sátorból. Én is menekültem volna, de sajnos az emésztőrendszeremtől nem tudtam leválni erre a válságos néhány órára.

Összefoglalóul annyit mondanék, hogy aki a kalandot keresi az nem járhat rosszul grúziával, de a kaland-kajákkal mindenki legyen óvatosabb ;)

akkor még nem tudtam hogy ez lesz az utolsó

A legtöbb akadályozó körülmény eddigi mászásaim során mindig a téli mászásaimat kísérte. Valahogy ilyenkor körülményesebb elérni a hegyeket.

-A szezon elején az a baj hogy nincs hó

-Aztán utána van, de annyi hogy a lavina veszély magas, aztán karácsony van,

-Utána végre másztunk valamit Mátéval, Gerivel

-Aztán megint nem volt hó, aztán megint túl sok lett...

Ráadásul nem a mászás az egyetlen dolog az életben, más elvárásoknak is meg kell felelni.

Végre megint eljött egy hétvége, amikor az idő nem ígérkezett rossznak, volt is kivel mászni, és más elvárás sem akadt.

Mátéval és Petivel szálltunk be Andris csatahajójába, és indultunk meg némi otthonfelejtős turné után a Tátra felé, hogy újra megvakarjuk a Szalóki-váll havas északi falát.

Az éjszakát egy ragyogó, a dicső szocializmus végnapjait fényesen hirdető szállodában töltöttük, Korai kelés után, az időt kényelmesen elszuttyogva indultuk a hegyekbe. Sajnos a nyomunkban a köd is egyre magasabbra húzódott a felmenet során. Reméltük hogy megakad valami láthatatlan plafonban, de sajnos ennél komolyabb tervei voltak.

A hotel, melynek a vendégszeretetét élvezhettük

Mátéék a Havrani vlasit (M4+) tűzték ki célul, mi meg valami hosszabb lehetőleg minél több mászást tartalmazó dolgot keresgéltünk a falon. Végül a Kocsis Dávidék által korábban mászott Puskásba (III) vágtuk fejszéinket.

Andris kezdte meg a mászás érdemi részét és a köddel együtt kúszott fel a falban. Aztán minden eltűnt a szemem elől. Se a táj se András. 

Szépen eldideregtem a standban, elfogyott a 60 méter kötél, egy kicsit vártam és indultam.

El tudom képzelni, hogy ez a mászás ideális hó- és látásviszonyok között mekkora élményt tud nyújtani, a tartással sem rendelkező hóban nekünk ebből  nem sok jutott. Egy idő után gyanússá vált, hogy az úttól jobbra kb. 30-50 méterre kaparunk felfelé, de mivel nem láttunk az ég-világon semmit, így kitartóan folytattuk.

A mászás ködös szürkeségét Andris törte meg, aki Pókmajom zseniális tanácsait követve egy kötélhossz erejéig felvett egy műtőskék színű kertészkesztyűt. Már ekkor jól szórakoztam rajta. És, hát mit ne mondjak, kb. 10 métert bírta, mielőtt visszavette a rendes, kopottas mászókesztyűjét.

A kesztyű

A "variánsunk"  babakékkel látható, a kesztyű tiszteletére 

Az egyszeri csóró keleti mászók nagyjának komoly fizikai fájdalmat okoz a mászóruházat megvásárlása, pl. ha egy kesztyűért több 10000 forintot kellene kiadni. Szerintem alapvetően nincs olyan kesztyű, amiben így-vagy úgy ne fázna az ember keze, legalább is én még nem láttam igazán jó megoldást. Nekem csak szar kesztyűim vannak, de mindegyik működik egy pár órán keresztül. Van hegymászókesztűnek kinéző, kivehető polárbéléses Trekmates márkájú szar, aldis téli bringáskesztű, van thinsulate béléses kecskebőr, melyet balon kabátos úriembereknek ajánlanak, ilyen olyan polár-, és béléskesztűk, kétujjas külső kesztyű  a decathlonból (na ez viszont tényleg király, de csak kiegészíti a kesztű-apokalipszist).

Végső soron akármilyen kesztyűre telik az embernek, az az egy biztos, hogy egy pár kesztyű nem lesz  elég szinte semmihez. (okosságok a kesztyűk, a hegymászás és a fázós kezek világáról)

Andris egyik hajmeresztő, szarul biztosítható traverze után valahogy visszajutottunk az út felső részébe, de természetesen* közben kezdett ránk sötétedni.

Az utolsó kuloárban sem tartott semmit a hó, hason csúszva, a falat kaparászva húztam egyre feljebb magam. Itt már szimultán másztunk, mert a gerincig nem volt elég a 60m kötél, úgyhogy elhelyeztem pár pszichénövelő-pszeudoköztest. Mikor mindketten felértünk, kezdett végképp ránk nehezedni annak a súlya, hogy nem igen fogjuk megtalálni a lemenetet az adott körülmények között (20m látótávolság, sötét).

Hol is lehetünk?

Meg voltunk róla győződve, hogy a Kopa-főgerincén vagyunk, és a túloldal képzeletünkben született lankáin fogunk lesétálni. Természetesen nem így lett. De hihetetlen szerencsénk volt.

Miközben izgalmas terepen másztunk lefelé, egyszer csak beszélgetést hallottam!

Máté és Peti alattunk ügyködött. Miután sikeresen megtolták az útjukat másfél órát bolyongtak a gerincen még naplemente előtt, mielőtt visszavonultak, hogy a Havrani vlasi-n ereszkedjenek vissza. Azt legalább ismerték.

Mikor lemásztunk hozzájuk éppen arra készültek, hogy alkalmas szög híján egy kuriózum számba menő HB flexifix friendet hagynak az ereszkedőstandban. Szerencsére nálam volt egy megfelelő stubai profilszög, ami azóta a kulcshossz feletti standot gazdagítja, jól megtalálta a helyét!

Ereszkedés előtt Peti és Andris

Ereszkedés után összeszedtük a motyónkat és fél kilenckor értünk a Rabló házba, ahol a lehasznált kinézetünk és Andris drámai belépőjének hála az étterem padlója helyett különszobát kaptunk alapáron!

Másnap a Veverkovon másztunk egyet aztán Zolibácsinál ettük végig a menüt.

Lassan elfogadom, hogy vége a téli szezonnak, és a sziklamászás ideje következik.

Reklámfotó Andristól

*Nekem már kezd természetes lenni. („te is csak szívni jársz a Tátrába” jeligére mászótársak jelentkezését várom)

Amúgy sötétben drámaibb képeket tudok készíteni a hegymászók küzdelmes pillanatairól.


A napokban járta be az internet téli mászás iránt érdeklődő bugyrait egy videó. Engem teljesen letaglózott a lényegre törő realizmusával. Kicsit az az érzésem, mintha a filmet minden téli mászásról készített beszámoló helyére odarakhatnánk. A tátrai küzdelmek minden lehetséges változatát bemutatja a szarul tartó olvadt hótól a fennakadt kötélig. Én is sok szeretettel ajánlom!

Minden áron jégcsavar! (?)

Mátéval november-december táján dobtuk be az ötletet, hogy összelehetne hozni egy jégcsavar találkozót a Tátra valamelyik turistaházában. Bíztunk benne, hogy sok tapasztalt mászó fog részt venni a buliban, így sokat tanulhatunk. Szerencsére sokan lelkesedtek-szervezkedtek, és még előadók is akadtak, akik a hosszú sötét délutánon tágították a társaság fejét.

Ahogy közeledett a találkozó dátuma, úgy váltak egyre rosszabbá a kinti körülmények, de tartottuk magunkat a tervhez. Este hét felé vettük fel Krisztit és Bálintot, aztán elindultunk a hegyek felé. Szakadt a hó, de egészen Besztercebányáig jó tempóban haladtunk. Délután a hóhelyzet miatt lezárták a szlovák határt a kamionok előtt, de már így is volt elég volt az utakon. A Donovaly hágóba vezető úton már 15-20 centis letaposott hó, és 20 kilométeres dugó várt minket.
Mi még azon szerencsések közé tartoztunk, akik elérték a Turócszentmártoni elágazást, így egy nagyobb kerülővel, de kisebb hágóval járó útvonalon jutottunk át Rózsahegyre.  Próbáltunk a rosszul takarított 18-as főúton maradni, mivel nem vettünk pályamatricát. Volt, hogy az útra dőlt fenyőfa miatt kényszerültünk erdészeti jellegű feladatokra, aztán elérkeztünk egy lehajtóhoz, ahonnan 40 centis hó fedte a főutat, ami a kis járgányunknak megoldhatatlan feladat volt. A rendszámokat hóval betapasztottuk aztán felcsaptunk az autópályára. Ezzel a lendülettel szinte egy "szempillantás" alatt Csorba-tón teremtünk, és reggel négykor már a fedett parkolóban pakoltuk a hátizsákunkat.

parkoló, álcázás, hátizsák

Mikor elindultunk felfelé, megegyeztünk Mátéval, hogy nem fekszünk le aludni, hanem egyből megyünk a hegyre. Egyre csökkent a lelkesedésünk, ahogy vonszoltuk magunkat a hóban . Az út felénél már csak arra vágytunk, hogy a házat elérjük. Reggel hétkor zuhantunk be az ajtón. Kértünk egy teát, és vártuk Bálintékat. (Ők már indulás előtt elhatározták, hogy nem másznak semmit, a túrasíé lesz a főszerep a hétvégén.)

A teásbögréket markolva egymáson röhögtünk, mert már nem bírtunk ébren maradni és felváltva ejtettük le a fejünket az asztalra.

Végre megérkeztek. Felmentünk a szobánkba és a ragyogó napsütéses tájat nézve aludtam el.

Délben keltünk. A terv szerint a Tupa alatt lévő kis tömbön lévő nittelt drytooling utakban akartuk magunkat kipróbálni. Ahogy a fenyők fölé értünk, láttuk hogy nem túl rózsás a helyzet. A 40 centi frissen esett hónak hála a lavinanyomos és a lavinaveszélyes lejtők közül lehetett választani.

Egy percre megálltunk pihenni, mikor arra lettünk figyelmesek hogy a kinézett tömbünk alatt egy csinos kis repedés jelent meg a hóban. Ezzel egyértelművé vált, hogy nem mászunk aznap semmit, úgyhogy leültünk egy kőre és a kifogástalan időben teázgatva élveztük a panorámát.

Ki így, ki úgy

Az Tupa falának egyik kuloárjából egy hármas csoport tűnt fel. Kocsis Dávidék talán a Puskás útban próbálkoztak, de inkább visszafordultak, miután 3 kisebb lavinát indítottak el a falban.

Együtt ballagtunk vissza a házba.

lavina a Tupa alatt

Este megkezdődött a találkozó tudományos programja.

Először Ágoston Viktor tartott előadást lavina témában. Ebből már meghallgattam párat, de sosem elég az ismétlés! Az elfogyasztott sörökkel arányosan nőtt az érdeklődés, mire Gergő és az oszcilloszkópjai előkerültek már mindenki jó hangulatban volt. Előadása a lavina jeladók felépítéséről, működéséről, konstrukciós hibáiról, és a fejlesztési lehetőségekről szólt.

A meg-megvaduló közönséget is sikerült lekötnie, sőt még a ház személyzetéhez tartozó szlovák gyerek is érdeklődve csapódott a társasághoz, lesve az oszcilloszkóp villanásait. Egy kósza kísérletet tett rá, hogy némi hasznos információt szerezzen. Angolul kérdezett.

"Szerencséjére" az egyik miskolci kollégát találta meg, aki lelkesen magyarázta magyarul:

-Hát barátom, az a lényeg, hogy ez egy fos! Tarthatod így, meg forgathatod úgy, de tök mindegy mert egy szar!
Máté próbálta menteni a reménytelen helyzetet, és megpróbálta angolul elmagyarázni a bemutatott problémát.

Nagyon jól éreztünk magunkat!

A program zárásául a Distilled című skót mászófilmet néztük meg Gergő jóvoltából. Szépen csapkodott a bácsi a zúzmarás sziklákon!

Viktor prezentál

színvonalas előadás...

...kiváló közönség

mi maga? MÉDIASZTÁR?!

Másnap reggel újra nekiveselkedtünk a Tupának. Úgy döntöttünk, hogy a Banán extrával próbálkozunk meg, mert talán az van a legelérhetőbb helyen. A lavinaveszélyes és a lavinanyomos helyeket elkerülve próbáltuk elérni a beszállást. Két órányi, porhóban előadott mellúszást követően körülbelül 800 méterrel kerültünk közelebb a beszálláshoz. Kockáztatni nem akartunk, úgyhogy visszafordultunk. Lefelé jövet egy hót nyugodt szlovák túrasíző triót láttunk, akik a lavinaomladékon szerpentineztek fel, majd a Tupa veszélynek kitett kuloárjai alatt folytatták az útjukat az Omladék-völgybe a hegyoldalt keresztezve. Hát ki így, ki úgy.

A házhoz visszaérve egy kisebb társaság éppen a Pátria-jéghez indult. Hozzájuk csapódtunk, hátha sikerül valamit mászni.

A jég előtt egy széles lavinatörmelék lejtőt kereszteztünk. Egyesével keltünk át, ezzel növelve a biztonságunkat.
Mi voltunk a harmadik parti, így volt időnk fényképezni, hülyéskedni, meg fázni a fal alatt.

Gergő takarít

Máté előadása

Máté végre nekiindult a jégnek, mind a három csavarjával!
Sajnos a standot egy szikla védelmében alakítottuk ki, így nem láttam semmit. De az így látatlanban is kiderült hogy a csavar kevés volt. A felettünk mászó parti küldött kötélpostán egyet pluszba csavart, amivel Máté befejezte a hosszt.

Két óra várakozás után végre elérkezett az én időm! A lefagyott, elgémberedett kezeimmel markoltam a csákányt mint az állat, és elindultam felfelé. A hágóvasam totál tompa, vastag, mixre szánt frontfogaival próbáltam rutintalan technikával megvetni a lábam a jégen, -néha teljesen reménytelenül- Így életem első Tátrai jegezése még másodmászóként sem töltött el hihetetlen önbizalommal, és biztonságérzettel :) .

Amint a felső részen megpillantottam egy jó kis fűcsomót el is hagytam a vízjeget és az utolsó pár métert már otthonosabb terepen tudtam le.

A Pátria

Sajnos a második kötélhosszra már nem maradt időnk. így lejöttünk és mit sem sejtve elindultunk hazafelé.

Pedig akkor már ott leselkedett ránk a veszély!

A vérőz!

Éppen a kiürült sörösdobozomat nyomkodtam össze elégedetten az anyósülésen, amikor jobbról az út menti rézsűről valami bevillant!

-Bazmeg ŐZ!!!

Az ABS recsegett, az őz a távolba szállt, mi meg meglepetten pislogtunk bele az éjszakába...

Nem tűnt súlyosnak a dolog, az fenevad dolga végeztével elballagott a szántóföldre, mi meg vártuk a rendőröket. Közben több mászótárs is megállt, hátha tud valaki valamit segíteni. Ez nagyon jól esett! Köszi szépen!
Szerencsére, -és hála Máté kifogástalan reakciójának- az autó nem tört porrá (pedig ugye suzuki), így haza tudtunk jönni.

Az út során "kicsit" érzékenyebbek lettünk az erdőből leselkedő szempárokra. Egy emberként ordítva fékeztünk 40-re minden gyanús jelet meglátva. A sokkból azóta sem gyógyultunk, ki. A kocsit megcsinálta a lakatos. 

Mindezek ellenére nagyon örülök, hogy összejött ez a találkozó, jövőre jobb kondíciókat rendeltem!

Meglátogattuk Alízt

Komoly elmaradásban vagyok a tervezett bejegyzéseket tekintve, de azért megpróbálok néhány morzsát elszórni.

A könnyebb végéről kezdeném a dolgot, egy rövidke beszámolóval:

Idén a soproni bandával tartottam a szezonnyitó jégmászásukra, amire mindig egy "közeli" gyakorló jégen kerül sor: Grazer Bergland egyik északias völgyében található Alice im wunderland két fagyott jégzuhatagán.
(Itt vannak a soproni beszámolók 1 2 és a mostani)

A sziklafal tetején egy trükkös zsiliprendszerrel  bontották több ágra a patakot, amely így két jeget is táplálhat, napközben pedig egy csővel a jegektől távolabbi részre vezetik. A jegek egy fából és láncokból kialakított szerkezeten függenek, ettől egyrészt jóval biztonságosabb a mászás, másrészt pedig nagyon izgalmas formák alakulhatnak ki, itt-ott akár áthajló szakaszokkal.

Kora hajnalban indultunk Leventééktől Farádról, ezúton is köszönöm a kedves vendéglátásukat! Attilát Sopronban felszedtük, aztán hamar legyűrtük az előttünk álló kilométereket és elsőként értünk a jéghez, ami  nagyon lenyűgöző látványt nyújt karfiolos-pilléres szerkezetével. Közelebbről megnézve jól látszik, hogy nem az a tipikus tömör vízjég, annál habosabb, fehér színű.

 változatos szerkezetű jég

A vázszerkezeten kialakult jégformák teljesen más mozgást követelnek meg, mint a természetesen fejlődött testvérei, de ez engem egyáltalán nem zavart, mivel életemben először másztam vízjeget. Itt nagyon ritkán kellett például a hágovas fogait használni. Nap közben láthattunk olyan mászót is, aki gyapjú kesztyűben, jégszerszámok nélkül, vagy hágóvas nélkül, egy egyszerű csúszásgátlóval a bakancsán vágott neki a mászásnak.

Az elején majdnem olyan béna és összeszedetlen voltam, mint amit annak idején kezdő mászóként. Ehhez hozzájárult az is, hogy az oldschool BD Cobrámmal nem igazán tudtam a karfiolfejek mögé akasztani egyrészt azért mert a szerszám nyele nem elég "öblös" (az angol szakirodalom szerint clearance), másrészt pedig  a  csőr túl rövid  volt hozzá. Itt van egy frankó oldal a kurrensebb szerszámokról, ahol egész jól látszanak a különbségek. A csőr hossza az egyetlen, ami nem annyira feltűnő, pedig a BD csőrök gyárilag 2-3 centivel rövidebbek, mint a Petzl csákányoké.
Szóval első próbára beletört a fejszém  Alízba. Másodikra Attila kölcsönadta Raveltik gladiatorát, ami formára egészen hasonlít a BD fusionra. Na ezzel és Levente Nomicjával már semmi nem állt tehetségem kibontakozásának útjába :D

Hogy szegény jégfejszéimet se írjam le teljesen: az eddigi tátrai mászásaim során nagy megelégedéssel használtam őket, soha nem éreztem hogy kevés lenne a tudásuk a felmerülő feladatokhoz.

kiállítás

Első kísérlet

A nap további részében hárman folyamatosan másztunk, sajnos (vagy nem) az egész nap a topropé volt, mert itt-ott át lehetett látni a jégen, így az előlmászás gondolatán hamar túllendültünk..

Nagy élmény volt. Szerintem jó kóstoló jégmászásból és az önbizalmamat is kellemesen megnövelte :D
Ha valaki kedvet kapna hozzá, akkor ajánlom, hogy ne hétvégére tervezze a látogatást, mert pénteken is egész nap cserélődtek a mászók 2-3 órás turnusokban, és estére teljesen szét volt verve a jég. Még sötétedéskor is érkeztek újabb és újabb mászótársak, napközben pedig az Alpenverein oktatói tartottak képzést 7-8 lelkes delikvensnek.

Master of puppets

Levente operál

Attila menekül a vulkán elől

Itt egy kép arról, hogy én is csináltam valamit