Magas-tátrai pillanatok

Június elején egy kicsit megtoldottam a hétvégét és Mátéval meg Bálinttal megnéztük megvan-e még a Tátra.
Szerencsére nem veszett el, úgyhogy a felcaplathattunk a Batizfalvi-völgybe, amire akkora felhő telepedett, hogy alig láttuk egymást. Ilyen kellemes viszonyok között kellett volna bivakot találnunk a tó környékén. Hosszadalmas kóválygás után feladtuk és egy nagyobb, felismerhető tömb környékén elrejtettük a motyónkat, majd  elindultunk felfelé a völgyben, hátha meglátjuk a Kápolna (Kostolik)  tömbjét egy szerencsésebb pillanatban.

Kárpáti kék meztelencsiga

Keresgélünk

Az első reménysugarak

Kitisztult egy fél órára

A Batizfalvi-csúcs és a Kápolna

Végül egy kicsit várni kellett, és annyi időre pont kitisztult az idő, hogy megtaláljuk a La Bomba VII+ beszállását. Az első kötélhosszt a társaság legpuhányabb tagjaként én kértem magamnak,úgy gondolom, hogy a VII trad mászás nem ebben a szezonban fog az én tarsolyomból előkerülni. Nekem ez a kötélhossz is megfelelő kihívás volt, egy ügyes kis átlépéssel.
Most következett az út leglátványosabb hossza, egy gyönyörű sarokrepedés. Persze ezen nem lehetett megosztozni könnyen, de itt jött képbe, hogy hárman voltunk. Így Bálint és Máté is előre teljesíthette ezt a szép hosszt, nekem meg megmaradt a takarítás örömteli feladata, amit egy beszorult, átfordult fejű egyes friend tett igazán komoly feladattá.
Mikor mindent kipucolva felküzdöttem magam  a komfortos standba Máté indult el a következő ronda kötélhosszra. Sajnos minden sejtésünk beigazolódott, tényleg egy szar, nehezen biztosítható mászás volt, ami technikai szempontból sem volt épp gyerekjáték. Máté lassan de biztosan tört előre, mi pedig lassan, de biztosan kezdtünk megfagyni a standban.
Bálintnak az az ötlete támadt, hogy a második hosszt a maradék kötéllel átereszkedve, az elsőt kikerülve lemegy egy adag kabátért. Végül is időnk az volt :D. Mikor Máté felért, Bálintot újra felbiztosítottam, aztán nekilendültünk mi is annak a borzalomnak. Az egyik falat olyan vastagon takarta a zuzmó, hogy gyakorlatilag léphetetlen volt. A kötélhossz végén pedig egy igen kitett táblán kellett felpilinszkázni, ami viszont szép mozgásával (különösen másodmászóként) kárpótolt az elszenvedett sérelmekért.
A második kötélhossz után nem véletlenül volt pár kötélgyűrű ereszkedéshez. Az út felső része az a fajta klasszikus tátrai mászás, amit senkinek nem kívánunk, mégis mindenkinek jut belőle. Ha valaki kedvet kapott a sarokrepedéshez, akkor tiszta szívből ajánlom az utat! (a felső rész elhagyásával is egy szép mászás). Egyes hangok szerint az út nincs VII+ de én a kulcshosszt másodmászóként teljesítettem, így nem ítélhetem meg.

a beszállásnál

Bálint a második kötélhosszban

Máté a harmadik kh. legszemetebb részére készül fel

a kiszállásnál

Estére kitisztult a köd, találtunk bivakot is. Amit kerestünk, még méteres hó alatt volt, így a szomszédságában egy nem vízálló társában szálltunk meg.

Másnap a Gerlachfalvi-csúcs nyugati falára másztunk fel.
A fal alatt megmaradt hó a hajnali hidegben keményre fagyott, így az első feladatot a hómező keresztezése jelentette, amit a nálunk lévő két kalapáccsal, kötélbiztosítás mellett abszolváltunk.
Eredetileg a Brnenská cestát akartuk mászni, de aztán könnyebb útvonalra csábultunk, többek között azért mert Máté az egyik hosszban majdnem betakargatta magát, meg minket is egy féltonnás gránittömbbel. A Kurczabova cestába átmászva, szórakoztató gerincmászással közelítettük meg a Gerlach 2655 méteres csúcsát.

Bálint és a Batizfalvi-tó

Itt rángatta meg Máté a tömböt, aztán visszatolatott

A gerincmászás egy impozáns része

A csúcsról nyíló csodálatos panorámát kiélvezve, ismerős csúcsokat keresve sütkéreztünk a csúcskeresztnél, aztán megindultunk lefelé a Batizfalvi próbán. A csúcs alatti kuloárt lábszárközépig-térdig érő latyakos hó borította legnagyobb örömünkre, én különösen hálás voltam ezért a lukas oldalú trekking cipőmben :).
Miután megfeleltünk a próbán, lekocogtunk a bivakhoz, megvacsoráztunk és elindultunk lefelé, hogy még aznap Kalamárkára érjünk, mert hétvégén Máté szervezésében került megrendezésre az első ottani MAHOE-hétvége.

Kötelezők

ennél jobb már nem lesz!

Menetrend szerinti Grazer Bergland

Idén is sor került a MAHOE tavaszi Grazer berglandi hétvégéjére, ahová egy kedves mászótárs és cége támogatásával jutottunk el, ezt ez úton is köszönjük!

Első nap délután az Elk meadows (VII-) útba vágtunk bele, ami kiváló mászást tartogatott, a nevének megfelelő legelő-feelinggel kombinálva. Az út felénél lévő focipályányi fűpárkányon ejtőztünk egy kicsit, mert utolértünk egy kisebb forgalmi dugót. A két VII- kötélhossztól nem sokban különbözött a 7-ik kötélhossz piazrepedése, mely kellemesen ledurrantotta az alkarjainkat, érdemes minden pihenési lehetőséget kihasználni azon a szakaszon. Mászás közben egész határozottan lehet érezni a kitettséget. Lefelé jövet még láttuk Orsit és Patrikot, ahogy a választott útjukban araszoltak felfelé, majd lekocogva a gráci hegyvidék hegyi kecske nyájával is találkozhattunk.

Janó a 4-ik kötélhosszban

szieszta a fűpárkányon

Nem csak mi éreztük jól magunkat

A vörös piazrepedés tetején pihengetek

felmásztunk

Még jobban felmásztunk

Orsi és Patrik frissítenek a kulcshosszaik előtt

A nyáj

egy barátom 

Egész éjjel szemerkélt az eső, ami nem sok jóval bíztatott...
Reggel egy traktor hidromotorjának kellemes duruzsolására ébredtem, és számítottam rá, hogy annyira nem fog örülni az út szélére hanyagul odavágott sátrunknak. Haragos dudálással húzott el mellettünk.
A sátorból kimászva hűvös ködpamacsokba takarózott táj fogadott, a sziklák nem is látszottak.
Ennek megfelelően szépen lassan készülődtünk, vagy másfél órát reggeliztünk, integettünk a dolga végeztével lefele guruló traktornak, aztán elindultunk a hegyre megnézni, mi a helyzet.
(Addigra Máté és Bálint már az első útjuk felénél járhattak. Még vizes sziklán kezdték az aznapi programot, mert három utat akartak megmászni.)
Mi aznapra az "emberkedést" választottuk:
A weg der alten manner (VII-), meg a weg der schönen manner(VI) volt a program.

Reggeli pillanat

Az öreg ember útját mindenkinek tiszta szívből ajánlom, aki a VII- fokozatot próbálgatja, a második-harmadik kötélhossz szuper mászás, változatos jellegű és formavilágú szürke-lyukacsos, illetve vörös-szögletes mészkövön. Az utat megmászva ereszkedni szükséges, az ereszkedő standok távolsága nagyon ki van számolva, senki ne felejtse el a csomót a 60-as kötele végeire kötni!

Az Janó Alten manner 2-ik kötélhosszában

én meg a harmadikban

A másodiknak választott szép ember útja arról nevezetes, hogy a kulcshosszának rejbungtáblájára az út építői felragasztottak egy tükröt, amiben minden megmászó megcsodálhatja önnön szépségét, esetleg gyakorolhatja az északifalas-nézést. Janót talán a saját látványa zavarta meg annyira, hogy a topo nem egészen egyértelmű utasításait követve, bravúros mozgással indult el a tükörtől jobbra felfelé a fogás nélküli falon. Vagy 5 méter leküzdése után látta be, hogy nem ez lesz a megoldás. De Janó kiválóan kezelte a helyzetet! Ahol én fel sem másztam volna, ott ő egész sokat vissza is tolatott! Utána a topo leírásához viszonyítva jóval jobbra mászott fel egy az út nehézségének már megfelelő, de nem könnyű falszakaszon. Az utolsó nehezebb kötélhossz kifényesedett kéményei sem a felhőtlen örömmászás élvezetét nyújtották.

Összességében az út egy igazi klasszikus stílusú és vonalvezetésű mászás a 70-es évekből a 30-as évek szellemiségében. Az alsó könnyebb szakasz nem túl jó minőségű kőzeten vezet, könnyű elcsavarogni a fűpárkányok labirintusában, ahol biztosításra sem adódik túl sok lehetőség. Azoknak ajánlanám akik a régi bakancsos alpinisták életérzéséből szeretnének valamicskét megérezni, némileg biztonságosabb, de azért kalandos körülmények között.

Este családias hangulatban vacsoráztunk és iszogattunk a MAHOE-s cimborákkal a frohnleiteni kempingben.

Sajnos másnapra stabilizálódott a rossz idő, így csak egy utat választhattunk: a hazautat...

Jövő májusban újra ott!

Schöne graue reibungtáblák!

Jön a masszív rossz idő dél-nyugat felől

Első tátrai mászásom

Annak ellenére, hogy a sziklamászással már jóval régebben közelebbi ismeretséget kötöttem, az első több kötélhosszas utat csak idén tavasszal az után másztam meg, hogy az alapfokú tanfolyam után a MAHOE a tagjai közé fogadott. (Számomra az is itt tisztult le, hogy a sziklamászás eredendően hegymászás. A max. 30 méteres sport utak világában sosem jutott eszembe hogy a függőleges méterek megtételével én most valójában hegyet másznék (mert nem is!)). A Grazer Bergland-i mászás elég könnyed és élményteli ízelítő volt a több kötélhosszas mászásban rejlő lehetőségek megneszelésére. A nyaram úgy telt el, hogy nem volt lehetőségem több hosszú utat mászni, viszont elmélyedhettem a tanfolyam után beszerzett közteseim (ékek, friendek stb...) használatában, egyre inkább forgatva a fejemben valami igazán alpin jellegű út megmászását.

Megálló az Alacsony-Tátrában

A cél a Tátra volt, de tartottam tőle mivel sokat hallottam a szeszélyes időjárásától és tisztában voltam a magashegyi tapasztalataim hiányából eredő kockázatokkal is :) (rövidebben nem akartam, hogy egy vihar szedjen le a falról). Ezért úgy gondoltam, hogy valakihez csapódva tenném meg az első tátrai lépéseket. Erre Bálintot szemeltem ki, mint a hivatásos Tátra-mániást. Időmilliomos barátomat, a low budget kalandozás szakértőjét Janót könnyedén rávettem a kiruccanásra. Végül a Mátéval és Bálinttal a közös Tátrai élmény egy bivakolásban merült ki, mivel ők másnap hazajöttek. Arra viszont elég volt, hogy felszedjünk pár hasznos infót. (Felmenet, lejövet,fotó az utunkról (mert a topo otthon maradt...) megmutatták a luxus bivakot, és ránk hagytak némi kaját :)




A tátrai menetre októberre elég bátornak éreztük magunkat (mert ugye tapasztaltnak nem:). Indulás előtt próbáltam minél több információt összeharácsolni. Sok végiggondolni való volt.

Mit másszunk? (Kösz a segítséget!)

Ki milyen útvonalon megy a Tátrába, vonattal vagy autóval?

Hol lehet hagyni a kocsit több napra?

Hogyan találjuk meg a többieket, (a Nagy-Tarpataki völgyben van térerő, úgyhogy könnyen)

A szokásos kaja kérdés, mennyit, mit eszek, mit iszok (mindent megittunk ami tisztának és folyósnak tűnt) stb.

Aztán eljött az indulás napja. Szegény Janó meg kapkodhatott, mert írtam neki egy sms-t, hogy felőlem pár órával korábban is indulhatunk, mint amit megbeszéltünk.

Az út kb. 5 órát vett igénybe. Mikor este fél hat körül odaértünk a parkoló őr már túl volt az aznapi műszakon, így sajnos nem tudott tájékoztatni a parkolás díjáról. (el is döntöttük, hogy visszafelé is este kellene jönni, amúgy, ha jól tudom 3 euró a parkolás/nap)

Összemotyóztunk és elindultunk felfelé a szolidnak nem mondható méretű hátizsákjainkkal. Az út egy kis elkeveréssel együtt kb. 2,5 órát vett igénybe addig a pontig, ahol a bivakot sejtettük. Sajnos félreértelmeztem Máté SMS-ét így ahelyett, hogy az út bal oldalán kerestük volna, elindultunk fel a völgy jobb oldalán egy gyanús tömb felé. Ezzel beszívtunk vagy 150 méter szintet egy jó kőfolyáson oda-vissza, aztán lefelé finomítottunk egy kicsit a törpefenyő átkelési technikánkon is. Mire visszaértünk a völgybe már jól elfáradtam. Nem sokkal később megláttuk a srácok fejlámpáinak fényét, és némi bénázás után megtaláltuk egymást a 6-15 méteres sziklatömbök között. Mindenki elhelyezkedett, rákezdtünk a szokásos evés-ivás, jól mulatás programra. Közben szóba került a másnapi útitervünk, aztán elaludtam.

A luxus bivak

Napfelkelte az "ablakból"

Másnap reggel egy kicsit több időt töltöttünk a pakolással, mint kellett volna, de így is időben a fal alá értünk, útközben megálltunk néhány tengerszemnél, meg összehaverkodtunk a helyi zergékkel. A fal beszállását könnyen megtaláltuk. Bele is vágtunk az első könnyebb hosszba, amit Janó „szólózott ki” (nem kellett bele nagyon köztes)

Örülünk, hogy látjuk a célt

Zerge úrék, kb 10 méterre tőlönk, (a kép egy 28mm ekv, objektívvel készült!)

elmentünk néhány befagyott tengerszem mellett

Vettünk vizet is

érdekes "tűsre fagyott" jég az ösvényen

Az első hossz után rögtön el is csábultam kicsit a rossz irányba, de aztán sikeresen vissza traverzáltam az útba, annyi hátránya volt az általam bemutatott gyakorlatnak, hogy a kötél nem nagyon akart jönni. A 3. kötélhosszt megint az útban másztunk, aztán jött a „kulcshossz” elvileg V- -ért. Ebben a kötélhosszban két klasszikus hibát követtem el: az első az volt, hogy elcsábultam a mély bevágásban lévő repedés felé, ahelyett, hogy kimásztam volna a jóval stabilabb kőzetű táblára. A másik, hogy egy köztest nem hosszabbítottam ki kellőképp, így az a karabineren, és egy felette lévő tömbön frankón megtört. A második hibám csak súlyosbította az elsőt, sok fogás mozgott, ráadásul a rossz kőzet miatt nem is volt nagyon mit betenni...(nem baj mert így maradt cucc a standra), a kötél olyan nehezen jött, hogy teljes erőmből kellett húznom. A végén még egy kis kéménytechnikából áthajlásmászásba váltás is volt. Felette gyorsan csináltam egy igen kényelmetlen standot egy friendből egy tricamből, meg egy hármas ékből. A standolás utáni kötélfelhúzás lett számomra az út egyik legerősebb emléke. Lehet, hogy így egy kicsit nehezebb is volt ez a hossz, mintha követtem volna a leírást. Janó jött a következő hosszal, amit az ordibálásomtól megijedve hátizsákkal a hátán rohamtempóban teljesített. A standom felett kb. 20 méterrel volt egy luxus standhely, és itt épített egy újabb standot, mert meg akart menteni a további szívástól a fos standban. (ez a kéménysor a topo-n az úttól jobbra.) Ezután tovább folytatódott tovább a csiki-csuki, mert én is egy rövid kötélhossz után standoltam, mivel úgy tűnt, hogy egy darabig traverzálni fogunk. Janó megérkezett és a következő könnyebb, ám hóval-jéggel tarkított szakaszon elvitt vagy 50 méter kötelet.

Itt már tévúton jártam, de még örülök magamnak :)

JAnó "csúcsra járatja a testét"

végül is felértünk!

Klasszikus tátrai tájkép zergékkel

Mikor felértem gyönyörű panoráma tárult a szemem elé, a Vöröstorony-csúcs egyik mellékgerincén találtam magam: Janó elég festői helyet választott :)
Innen egy kitett gerincen való áthaladás után szinkronban folytattuk az utunkat a csúcsig. Lejövet a Vöröstorony-hágó felé még egy kellemes max. 3-as körüli, itt-ott havas lemászással visszaértünk a hegy alá, aztán lecaplattunk a bivakunkhoz.

Másnap reggel nem éreztem magam túl jól, így nem vágytam igazán arra, hogy aznap is beszálljak egy útba, de Janó lelkesedése, és az hogy „azért mégsem feküdhetek egész nap a bivakban” (lehet ment volna :) rávett, hogy összeszedjem magam.

Aznap az idő nem tűnt olyan kifogástalannak, alattunk a Poprád körüli síkságból semmit sem lehetett látni a köd miatt, és a felhők sem voltak túl bíztatók. A Rabló-házba bekérdeztünk, hogy milyen lesz az idő. „all day sunny” hangzott a megnyugtató válasz.

Mire felértünk a beszálláshoz már megcsapta az első felhő hideg párája az arcunkat, ráadásul valami helyi erő is biztosított szólóban nyomta az utat a második kh. vége felé, de végül úgy döntöttünk, hogy belevágunk a Motyka-útba. Janó beszállt az első hosszba, és miután gyorsan felszaladt a hossz lankás első felén szépen mászott tovább a repedésben (sajnos, mint később rájöttünk ezt ahelyett tette, hogy kiment volna a madáritató mélységű fogásokkal megrakott bal oldali táblára. Végül úgy járt, hogy az egyre meredekebb repedésben kellett magát felküzdenie, ami egy kisebb plafonba torkollott. A nehézsége hatos biztos megvolt, a szuszogásán hallatszott, hogy nagyon élvezi a dolgot. A nehéz traverz után elérte a két ragasztott nittből álló bombabiztos standot, és én utána másztam. Mire felértem teljesen egyértelművé vált, hogy nem vagyok az út teljesítéséhez megfelelő állapotban. Kezdtem belázasodni, és a tegnapi kényelmetlen standot is megsínylette a lábam. Az ereszkedés mellett döntöttünk, Janó ereszkedett másodjára, én meg azzal győzködtem (vagy 5ször elmondtam), hogy az egyik kötélgyűrűmmel kösse össze a két pontot (hagyja is ott), és úgy ereszkedjen, (végiggondolva ennek semmi haszna, értelme nem lett volna). Ettől Janó egy kicsit paprikás hangulatba került, és a további fárasztó tevékenységem sem javított a hangulaton.

Janón jobban látszik a lelkesedés :)

JAnó ereszkedik az első kötélhosszból

Így nézett ki a völgy, ezt annyira nem éreztük stabil időnek...

Gondoltuk, ha már nem mászunk, akkor még szaladjunk le a Téry házhoz, meg vissza. Mire a láncos rész aljához értem már nagyon szarul voltam, úgyhogy vissza kellett fordulnunk. Ahogy a bivak felé gyalogoltunk egyre rosszabbul lettem. A lázam miatt úgy döntöttünk, hogy nem lenne jó ötlet még egy éjszakát ott tölteni. Rohamtempóban összepakoltunk, és ha Janó nincs, akkor biztos, hogy otthagyom a bakancsomat az egyik üregben, ahová akkor hajítottam, mikor felérve konstatáltam, hogy mindkét sarkamat rendesen feltörte. Kezdetét vette a számomra nagyon keserves levonulás. A végén már csak arra koncentráltam, hogy az egyik lábam sikeresen a másik elé tegyem, Janó türelmesen kullogott előttem-mögöttem.

Tátrai teherhordó a völgy bejáratától 2-3 óra az út a Rabló házig

Mire Pestre érünk már alig bírtam járni a láztól.

Nagy élmény volt számomra ez a kiruccanás (és a „kaland faktora” is megfelelt, megkaptam a kellő mértékű szenvedést :D )

Köszönjük mindenkinek a segítséget!

Pali

A mászásról készült képeket Janó galériájában, és megjegyzéseivel itt éritek el.

Az utak topoja pedig itt: Klasszikus, Motyka

A túra tanulságai címszavakban (nem fogok újat mondani):

Ne vigyél fel magaddal 4 sört, régi mászócipőt pluszba, és más felesleges szarokat sem.

2013.11.20

Sentinels Pass - Kanada, Sziklás hegység, főgerinc

János bá szervezett egy túrát, melyre meghívta egyik szomszédját, és annak barátnőjét is (mindketten rendszeres túrázók). Négyen vágtunk neki az útnak. A Sentinels Pass-hez készültünk, ami a sziklás hegység egyik leggyönyörűbb része. Calgaryből szinte végig a Trans Canadian Highway-en mentünk célunkig. Útközben megálltunk egy benzinkúton, ahol kávét akartam inni, de teljesen kétségbe estem, mert a kávé önkiszolgáló volt, és nem voltam egészen képben, hogy mit szabad és mit nem. Volt vagy öt féle kávé, mindegyikből 3 méret, meg több márka is. Érdekes és Magyarországon lehetetlen opció volt a mug-adag, ami lényegében annyit jelent, hogy a nálad lévő fedeles kávés bögrét teletöltheted. Nálunk biztosan két literes pitlikkel mászkálnának a népek.

Fent a Moraine Lake mellett egy pont az igényeknek megfelelő (elég nagy a rengeteg autónak) parkoló várt minket. Több turistaút is indult a tótól, de a legtöbben csak a látvány miatt mennek oda. Nem is csoda, ugyanis az itteni látvány egy jó ideig a 20 dolcsis hátoldalán volt . 

A túránk innen indul, és kb 6 km folyamatos emelkedővel éri el a 2611m-es magasságot, kb. 750m szintemelkedés után. Nem igazán tudom elmondani, hogy mennyire szép volt a táj. Az elején a mi lucosainkhoz hasonló erdőben mentünk, ahol a madárvilág, és az aljnövényzet is teljesen más volt a nálunk megszokotthoz képest. A tengerszint feletti magasság növekedésével a táj gyorsan változott és egyre szaporodtak a magashegyi vörösfenyők, míg végül kizárólag ezek alkották az erdőt. Épp jókor érkeztünk mert a fenyőtűk már besárgultak, de nem hullottak le. Szépen lassan kezdtek elfogyni a fenyők és helyüket a füves régió vette át. Érdekes módon ezen hegyen nem volt törpefenyves öv, se semmi hasonló. Az utolsó szakasz egy kőzuhatagos részen szerpentinezett át egészen a hágóig Közben még a hó is elkezdett szemetelni, de csak a hangulatom javította a dolog. A hágó túloldalán vannak az úgynevezett „Sentinelek”, magas sziklatornyok, melyeket itt örzőnek hivnak. A hágóban lévő kőcsúcson láttam életem első „Inukshukját” is (az ottani kőember, a Google sokat tud róla ) Lefelé a túra útvonala ugyanaz volt mint felfelé. A mellékelt googleearth-os térképen lehet látni az ösvényt is ami felvezet a hágóig .

Komoly teljesítmény volt, hogy János bá 60 évesen könnyedén teljesítette a túrát. Ezúton is szeretném neki megköszönni a szállást, és a fantasztikus túrát is!

A túra helye

Mint korábban mondtam nem igazán tudnám leírni, milyen szép volt, így beszéljenek a képek:

Castle mountain

Moraine lake

Kenukölcsönző a tónál

Felfelé menetben, érdemes megnézni milyen sudár koronája van a fáknak, gondolom eshet itt némi hó telente.

János bá felmenetben

Magashegyi vörösfenyő két ága, az elhalton fekete zuzmók

János bá a vörösfenyves öv fölött

A Moraine lake feletti csúcsok

Caplatás közben

A Pinnacle mountain

Chipmunk készül a télre

Mormoták is laknak itt

Ezek a sziklatornyok, a sentinelek (őrszemek) a hágó névadói

chipmunk hószállingózásban

Inukshuk, a helyi indián kőember

A Mt. Pinnacle az alatta lévő tengerszemmel

havazás után

A Sentinels pass

Helyi szabályokra emlékeztető tábla az ösvény közepén

Nem lehet a látvánnyal betelni

Az útvonalunk

Lake Louise