Azt hiszem a kanadai utazásom alkalmával ez volt mászás
szempontjából a legizgalmasabb alkalom.
Egy helyi mászótárs-kereső oldalon bereklámoztam magam, és
próbáltam felvenni a kapcsolatot is más, társat kereső mászókkal. Szerencsére Vancouver
elég nagy város. Végül egy francia-kanadai sráccal hozott össze a sors, aki
szintén nem régen érkezett a városba, mivel ott kapott doktoranduszi állást az
egyetemen.
Több napnyi nehézkes email váltás, telefonálás után sikerült
megegyeznünk egy időpontban. Már előtte este majd kiugrottam a bőrömből, mivel
a közeli Squamishba készültünk egy 5 kötélhosszas, könnyű (5.8-5.9) trad út
megmászására. Nem törődtem olyan jelentéktelen dolgokkal, hogy előtte friendet csak boltban láttam, illetve hogy soha nem másztam saját magam által
elhelyezett eszközökkel :) .Reggel már teljesen be voltam sózva, ráadásul
gyönyörű volt az idő is!
A megbeszélt időre bementem a városba a központi
pályaudvarhoz. Ez meglepő módon egy forgalmas közlekedési csomópont annyi extrával,
hogy a vasúti pályaudvar, és az óceánjáró személyszállító hajók meg a kompok
kikötője egy helyen van a város közepén, a felhőkarcolók között. Ott vártam a
frissen szerzett cimborámat, de nem unatkoztam, mert Vancouver népe nagyon
színes. Igazi világvárosi társaság, egy teljesen idegen kultúra részei. Mindig
megakadt valamin a szemem, de körülbelül fél óra után kezdtem kicsit aggódni.
Alapból elhalasztottuk a találkozó időpontját két órával, és ahhoz képest
késett még… Ekkor felhívtam telefonon, azt mondta, hogy még dolga van, de
nagyon siet. Természetesen a hír hallatán az örömöm nem volt már olyan
felhőtlen. Végül majd’ egy óra késéssel befutott a srác, és indulhattunk. (Ekkor
már szerintem elmúlt dél).
 |
| Érdekes ember a pályaudvaron |
 |
| Egy helyi homeless csigaháza |
 |
| Trendi kerósok |
Squamish Vancouvertől fél óra autókázásra van Északra.
Vancouver központjából a Stanley parkon, majd a
Lions Gate hídon át
jutunk a nyugati partra (ez szakadt le valamelyik végső állomás filmben az
iskolabusz alatt :) . A híres szürke gránit sziklatömb (igazából egy hegy) már
messziről látható, na mi nem oda készültünk :). Előbb megálltunk és a
tengerparti esőerdő hatalmas fái között elindultunk egy ösvényen felfelé a
hegyre. Amikor odaértünk a falhoz nagyon fenséges látványban volt részünk. Ezek
a sziklák, talán a tenger hatásának köszönhetően olyan kompaktak, mint az
aszfaltos utak, csak 5-10 méterenként egy-egy nagyobb repedés, vagy kiemelkedő
kristályréteg töri meg az egybefüggő kőzetet. Nekünk ezen az 50-60 fokos falon
átlósan húzódó repedésen vitt volna az utunk, de sajnos, több helyen
szivárgott-folyt a víz a repedésből a napsütés ellenére. 5 perc tanakodás után
le kellett mondanunk erről az útról.
 |
| Hát erről kellett lemondani :( |
 |
| Itt már rendkívül szomorúan szelfizünk, 3 évvel ezelőtt, amikor még divat sem volt |
Szerencsére a társam már volt itt korábban, így tudta, hogy a nagy tömb, és a város túlfelén van egy domboldal, ahol kisebb, 15-20 méteres tömbök vannak egymás tetején, sok-sok függőleges repedéssel. Úgy
döntöttünk, hogy átmegyünk oda.
A dolgok szerencsétlen együttállása miatt már nem sok idő
maradt, de sikerült megmászni négy 5.10 alatti utat. Nagyon más
ezeken a lekerekedett repedéseken alkotni, de azért itthon megszerzett szerény
„mászó tudásomat” sikerült kamatoztatni. Az első utat a srác mászta előre.
Megbeszéltük, hogy ez nekem talán elégséges gyorstalpaló lesz az ékek, camalotok
elhelyezéséhez. Úgyhogy mászás közben szépen művelődtem. A következő utat már
én másztam előre, az út nehézségéhez képest azért jobban izgultam, de végül sikerült
szépen kimászni, a lábam egy helyen csúszott meg. Mászás közben sokszor
találtam kiálló kb. 1 centis kristályokat, ami a befele dőlő sziklán lépésnek,
és fogásnak is elegendő volt, emellett a repedések is elég jól szolgáltak
lépésként, mert a lábfejemet frankón be lehetett szorítani. Ez adta az
előlmászás során a legnagyobb lelki terhet is mert egyfolytában azon járt az
eszem, hogy mi lesz, ha lecsúszik a kezem azokról a nem túl konkrét fogásokról,
de a lábam meg beszorul. Szerencsére nem történt ilyesmi. (mondjuk nem kötöttem
biztosítást, úgyhogy nem is lehetett semmi bajom :D ). Egyébként egy kicsit máshogy
állnak kint az emberek a mászáshoz, sokkal kevésbé teljesítmény-központúak.
Talán a helynek is betudható, de a mászók nyolcvan százaléka felső
biztosítással, fákra kiépített standokkal mászott.
Nagyon sajnálom, hogy csak ennyi idő jutott végül Squamish-ra,
de örülök, hogy mászhattam egy ilyen különleges helyen.
