Surfin' in Höllental

Surfin’ in Höllenthal

A múltkori Gesause-i Plattensprint után visszafogottabb izgalmakat keresve fordult a figyelmünk újra a régebben felvetődött Kessels neue kleider VII(-?) (topo 1 2) felé, amit még egy komolyabb célkitűzés előkészítéseként néztünk ki magunknak. Az út Ausztria egyik legnépszerűbb hegymászó strandja közelében található a Schneeberg közel 2100 méteres tömbjének oldalán. Igazi osztrák vasutas stílusban nittelt út inkább fizikai, mint lelki megterhelést nyújt, tagolt falszakaszai sem hozzák rá az emberre a magassági pánikot. Ezen tulajdonságai miatt ideális célja lehet az egyre nehezebb fokozatok felé kacsintgató mászóknak.

Szombaton egy váratlan családi program után indultam el Siófokról Sopronba igazi kánikulai időben. Ahogy a vonat robogott el a déli parton komoly bizonytalanság kerített hatalmába elnézve a sok strandon hűsölő embert.

Biztos hogy nekem a Stadlwand déli szikláin kell küzdenem?

Hát persze!

Este nyolcra Sopronban voltam ahol régi mászó barátaim Attila és Ádám vártak. Fél órával később Janó is befutott Budapestről és elindultunk a Schneeberg távoli kék sziluettje felé.

A kaiserbrunni kempingben persze egy tűt sem lehetett volna leejteni, úgyhogy továbbkanyarogtunk Schwarza mellett és a Stadlwand parkolójában aludtunk gyönyörű csillagos ég alatt.

Szerettük volna elkerülni a hőséget ezért másnap korán keltünk és 40 perces felmenet után Attiláék kalauzolásának köszönhetően már 6 előtt a vörös karabiner alatt motyóztunk, ők pedig továbbmentek a Plattensymphonie VII- feljebb található beszállásához. Itt jöttem rá, hogy ugyan objektívet hoztam, de a fényképező valahogy lent maradt, úgyhogy ebben a bejegyzésben mobilfotós szakosztályunk képeit láthatjátok :)

felértünk a beszállóhoz :)

Janó cipőit papírszalaggal tuningolja, a sziklán a hulló kövek nyomai látszanak

Az első két kötélhossz töltelék-mászását hamar letudtuk, aztán közel fél órát töltöttünk bizonytalanságban, mivel az út vázlata egy határozott jobbramenetet mutatott, de a valóságban alig pár méterrel jobbra folytatódott az út. Arra a nittsorra mi azt hittük hogy a Durstsrecke leágazása lehet. Végül a Behm-féle rajz egyértelműbb útmutatása alapján felszaladtunk a nittsoron.

Napfelkelte a Rax oldalában, nekünk még nem volt melegünk

Jó is volt, hogy kikerültünk onnan, mert a szikla felületét mindenhol karcolások borították a rendszeres kőhullásnak köszönhetően, amit vélhetően főleg a mászók okozhatnak, mert mi nem találkoztunk vele, hála a korai indulásnak :).

Az első VI+ kötélhossz nekem jutott, és ki is mutatta az út a foga fehérjét, folyamatosan igen erős táblamászást követelt. Talán a korai indulás miatt (meg a sűrű nittek miatt) el is csábultam és beleültem, utólag kicsit sajnálom, de úgy sajgott a vádlim :)

Ezután egy könnyebb szakasz következett, ahol a szép sima rejbungtáblán mászhattunk „kutyában” és találkozhattunk egy IV- -os kötélhosszal, amiben a kulcsrész áthajlott (!). Aztán Janónál kezdett újra szigorodni az út egy kellemes hatossal, majd a kötelet én vittem fel a kulcshossz alá, ami a kö-papír-olló meccsnek köszönhetően Janó feladata volt. A szuszogásából lehetett tudni, hogy itt szükség lesz minden tudásunkra, én csak a biztatással tudtam lentről segíteni, így azzal nem is fukarkodtam. Janó folyamatos mászással és fújtatással OS teljesítette a hosszt, majd nekem is sikerült másodban utána mászni. A kulcsrész igazán érdekes mozdulatokat igényelt, miután elbúcsúztam az utolsó zsebes fogástól. Métereken keresztül apró hullámokon, egyértelműnek nem nevezhető fogásokon és lépésen kerültem egyre feljebb és feljebb amíg rá nem vetődhettem a kiálló száraz fára a stand alatt.

Janó jön fel az első VI+-ban

A IV- kunsztja Janó fejétől jobbra hajlik át :)

Kutyában a bedőlő táblákon

A standból felnézve látszott, hogy nekem is lesz azért némi feladatom, mivel egy áthajlás alatti sima, de bedőlő táblán várt rám egy átharántolás. Miután megbeszéltük, hogy hol kellene átmászni, elindultam és persze, hogy elcsábítottak a klasszikus Kessel út trepnis szögei, aztán nézegethettem a sima táblát (Attila mesélte hogy ő is így járt). Visszamászva már a megbeszéltek szerint átvágtam jobbra a táblán, amit egy igazi örömteli gerincmászás követett az Excelsior matricával díszített csúcskönyv dobozig. Közben vidáman kiabáltunk Attiláékkal, akik készítettek rólunk pár képet ebben és az ezt követő kötélhosszban.

A csúcskönyvben rögzítettük ittlétünket, aztán indult is Janó. Szinte azonnal a kunsztban találta magát, és nyomta az izmos mozdulatokat rövid áthajló traverzben, közben hárman biztattuk. Én nagyon élveztem ezt a rövid kötélhosszt, igazi nekem való feladat volt.

Parádés kötélvezetés az egyik VI körüli hosszban

Attiláék a szomszédban

Csúcskönyv, és a kiváló gyökérstandunk

Attilának mutogatom magam

JAnó a rövid kunsztban

Aztán én is belemásztam

Pár töltelék kötélhossz következik-gondoltuk ekkor- de Janó a torony mellett másodban elmászva egy kicsit átrendezte a szikla fogáskészletét és egy kisebb hátizsáknyi kővel indult lefelé, sajnos én nem láttam csak éreztem hogy kapás van. Volt pár trükkösebb mozdulat a következő hosszok gyepfoltokkal tarkított tábláin is. Közben kezdtük kapizsgálni, hogy miért lehet Kessel az út neve:
 Itt ért minket először közvetlen napsütés az útban. Nagyon örültem neki, hogy ilyen melegben csak 2-3 kötélhosszt kell  megtenni.

Felértünk az utolsó hosszhoz, ami nekem jutott. Már korábban nézegettem a topon a tábla rajza melletti "glatte platte" feliratot, ami számomra semmi jót nem sejtetett. A VI+ -os kunszt kikerülhető, de ugye nem azért jöttünk, így Janó biztatásával megtámogatva indultam a gyakorlatom bemutatására. Alulról nézegetve a táblát úgy döntöttem, hogy jobbról vágok bele, pedig balról is hasonlónak tűntek a fogások. Felmásztam két métert, elértem egy kifelé nyíló kétujjas mélyedést, aztán csak nyújtogattam a nyakam mint a teknős, hogy most mi lesz. Úgy döntöttem, hogy ez itt, így biztos, hogy nem a jó megoldás, ezért visszamásztam az elágazóig és nekigyürkőztem a baloldalnak. Ugyanolyan magasra jutottam, majd egy ugyanolyan kétujjas kifelé nyíló lyukból mutattam be az előbbi nyaknyújtogató koreográfiát. A vádlim közben izzott az erőlködéstől. Beláttam, hogy itt nincs lehetőség további nyervogásra és nekiláttam a hullámok meglovagolásának, egyik semmiről a másikra billenve tipegtem felfelé amíg el nem értem a megváltást jelentő „igazi fogásokat”. Azért még ekkor sem jött el a Boldog Fogások ideje, továbbra is nagyokat kiáltottam a erőlködés közben, de már szárnyaltam az örömtől. Befejezésül felkutyagoltam a csúcsig, ahol egy tömböt meggyűrűzve felbiztosítottam Janót.

Végre fent, háttérben a Großes Höllental

Amikor a hetvenes években először másztuk az utat

A Kazán új kabátja még jobban alátámasztotta, hogy mennyire különböző mászók vagyunk Janóval. Az utolsó kötélhossz számomra küzdelmes táblamászása számára igazi csemege volt és az utána következő konkrétabb fogásokkal rendelkező részről is ellentétes véleményen voltunk, csak az nekem feküdt inkább. A korábbi kötélhosszokat felelevenítve végig ilyen élményeink voltak: neki a vádligyilkos táblák, az aprólékos finom feladatok, nekem meg inkább az egyéb jellegű mászások a kedvesek.

Mászás után még megmosakodtunk a patakban  és egy darabig néztük ahogy bizonyos emberszerű lények (lehet, hogy gyerekek) 6-7 méter magasból ugráltak a 10 fokos vízbe.

A maradék képeket itt nézheted meg.

motyózás az expedíciós kocsinál

E. Zs. a Filatorigáton

Nap mint nap erre bringázok munkába, ma este hazafelé erre lettem figyelmes.

„A cipőm elérte a határát”

Múlt héten, egyik rókahegyi mászás alkalmával egy közelünkben mászó lány száját hagyta el ez a mondat. Akkor nagyon jól szórakoztam rajta. Főleg annak tükrében, hogy anno gesztesen láttam Izer urat, aki a lukas orrú bebújós mászócipőjében mászta a Cápát (VIII), az ő cipője máshol érte el a határát.

A hét közepe felé meghallottam, hogy Zoli Mátéval Gesause-be készül egy vasárnapi kiruccanásra. A hétvégém elég bizonytalanul alakult, de sok tétovázás után sikerült úgy rendeződnie a dolgoknak, hogy el tudtam menni. Janó persze az első említéstől kezdve benne volt a dologban, pedig még az indulás napján sem volt meg neki, hogy hová is készülünk, de folyamatosan jöttek tőle az ehhez hasonló emailek, üzenetek:

Tárgy: Mondd ki hogy megyünk,

Üzenet: Na írd ide szépen, hogy „megyünk” ;)

Mentünk.

Zolihoz Szabadbattyánban csatlakoztunk, Mátét pedig Balatonszemesen vettük fel. Tudtuk, hogy reggel korán lesz az indulás a hosszú beszálló miatt. Ezért, már nem sokkal éjfél előtti megérkezésünkkor szétpakoltuk az egy főre eső menetfelszerelést, és éjfél körül lefeküdtünk.

Ébresztő négykor volt, Zoli tervei szerint 4:15 kor kellett volna elindulnunk, de sajnos már itt perceket veszítettünk és csak fél 5 körül hagytuk el a parkolót, hogy nekivágjunk a Höllersteig gyilkos emelkedőjének, ami alig néhány kilométer alatt több, mint 1000 métert emelkedik. Valahogy én kerültem a társaság élére, és a racionálisnál „kicsit” gyorsabb tempót diktáltam, aztán amikor megjelentek a kis csillagok a szemem előtt, akkor kicsit visszavettem mindenki nagy örömére. A felmenet jó hosszú volt, közel két óra. Már útközben láttuk, hogy van némi víz a falban, és egymást ugrattuk vele, hogy a másik parti hogy meg fogja szívni a vizes szakaszokkal :). Közben a nap is felkelt, és mi is kiértünk a felhők fölé.

Megálltunk egy szusszanásnyi időre. Máté épp nem volt szigorú

A hajnal első fényei

Ezen a szakaszon még kaptunk egy kis napsütést a mászás előtt

Utána következett egy 1-2 körüli kb 150 méteres sziklamászás amit az első komolyabb fellépésnél elért első standnál fejeztünk be kb 1500 méter magasan. A molyolással elment némi idő, aztán fél 7 felé elkezdett Janó mászni a Plattensprint VI+, először nagy okosan megállapítottuk, hogy a standtól balra induló vizes bevágásban kellene elindulni. 

Előkerült a topo is. Végig a fényképezőn nézegettük - nem a legtutibb módszer

A Topo 1-2 körüli nehézséget írt, az meg kinézett vagy hatosnak, aztán amikor Janó az egyik köztesről fejve akasztotta a másodikat úgy döntöttünk, hogy ez tényleg nem kettes lehet :D. A pályánkat módosítva rátaláltunk a helyes útra. Az első két szakasz elég könnyű volt, az utánunk induló páros szólózással teljesítette, mi csináltunk belőle 3 kötélhosszt. Itt érkeztünk el az út mászós szakaszához:

Janó indult egy IV-es bevágással, amit könnyűszerrel teljesített, aztán én következtem az út pszichésen legkeményebb hosszával, a kötélhossz a kalauz szerint VI- volt, egy schwarze platte-n futott. A közel függőleges táblán két sekély wasserille kombinálásával lehetett feljutni. Amikor az odafelé úton nézegettük a topot, akkor még nem aggódtam, mikor 2-3 szöget-nittet jelölt hosszonként a rajz. Gondoltam, majd biztos meg lehet szórni cuccal a közöttük lévő részeket. A schwarze platte-n aztán jött a felismerés:

NEM LEHET!

Talán a schwarze platte kiszállásánál

A túlzás nélkül teljesen vizes táblán nagyon finom mozdulatokkal pilinckáztam fel a vasserillék apró csipkéin, minden egyes mozdulatot alaposan megtervezve. Ahogy a falnak nyomtam mindenem, ami tapadhatott, éreztem, ahogy a víz átitatja a ruháimat, én meg csak haladok felfelé centiről centire. Óriási örömmel vegyes felszabadulás volt kiérni a hosszból, és azért elég büszke is voltam magamra. Janó felérve kb annyit mondott, hogy:

„Ezt így hogy??”

Utána felvitt egy V- körüli hosszt, közben utolért a minket követő osztrák parti egyik tagja, aki szintén annyit mondott, hogy ez a vizesség azért némileg nehezítette a mászást. Az osztrák srácok az egész utat vihorászva tolták végig, kb. olyan volt, mintha folyamatosan vittünk volna a hátunkon egy tv-t amin megy a Muppet Show. Látszott hogy hazai pályán mozognak. Minden standban jókat beszélgettünk velük, nagyon kedvesek voltak.

Megint én következtem. Ebben a hosszban egy könnyebb mászás után felértem egy nagyon nyújtózós felnyúláshoz, amit egy teljesen lesimult wasserillebe lépve kellett volna elindítani, de „A CIPŐM ELÉRTE A HATÁRÁT” a 15 éves La Sportiva gumija is 15 éves, a tapadása már a múlté. Szóval elsőre erős nyögések után elengedte a falat én meg jöttem lefelé. Az út építői előre kigondolhatták a szándékom, mert két nitt is volt alattam :) Másodikra valahogy felfókáztam a kunszton aztán egy darabig keresgéltem a standot, mert az 50 méter körüli kötélhossz egy kicsit elbizonytalanított. A következő két standban tovább traccsoltunk a srácokkal, akik közben elunták a tempónkat, így a hamarosan már párhuzamosan mászunk fel az osztrákokkal, és aztán előre is engedtük őket:

A monumentálisnak tűnő áthajló eléggé rám ijesztett, csak azt lesegettem, hogy merre tudnánk kikerülni, aztán a kiderült hogy az a legkönnyebb út felfelé. Az srácok könnyed mászását végignézve kicsit megjött a bátorságunk és Janó belevágott. Szerencsére ebben a hosszban vannak nittek, bár az elég kemény volt, hogy az első kunszt után még igencsak mászni kell a következő akasztásig, pedig már eléggé durran a kar. Én nem tudtam volna, de Janó simán kitolta, aztán az akasztás után beleült, az esést nem kockáztatva pihent aztán mászott tovább. Fent a már nem áthajló falrészen még volt egy trükkös rész (én itt is beleültem néhányszor). 

Az osztrák parti egyik tagja szalad fel a vizes áthajláson

Ez az út egyenlően mérte a nehézséget a partink tagjainak. Én a két hatos hosszommal már kipipáltam a feladatot, így egy könnyű összekötő után megint Jánosunk jött egy hatossal, ami mind fizikai, mind lelki szempontból egész könnyű volt. Igazából szinte jutalommászás volt az előző hosszok után, amik kivétel nélkül mind tartalmaztak vizes részeket, lelkileg és fizikailag is megterhelőbbek voltak.

Az út kiszállása egy klettersteig ami egy nyeregbe visz fel. Innen egy kis heverészés, evés-ivás után felmentünk a Planspitze 2117 méter magas csúcsára és gyönyörködtünk egy kicsit az alattunk elterülő tájban, és az 1500 méterrel alattunk tekergőző folyóban. A távolban a Dachstein csoport havas hegyoldalait is látni lehetett.

a kiszálló klettersteignél

Janó a klettersteig végén

Selfie egy tipikus osztrák csúcskereszttel

A lejövet szintén időigényes, három órát töltöttünk a Peternfad (I-II) mászóúton lemászással, valamint az alatta lévő nagyon instabil törmeléken való csúszkálással. Az út talán a hütte alá érve válik kellemessé. Közben csodáltuk a Hochtor brutális méretű falait, és minden utunkba kerülő pataknál megálltunk inni, mert a nap éppen a lemenetünk idején sütött be a völgybe hihetetlen forróságot csinálva.

Az árulkodó harmadik strigula: ha kimászol az útból, könnyen lehet III-as

A Hochtor északnyugati fala

 Leérkezésünk után még volt némi időnk csavarogni, meglátogattuk a legközelebbi osztrák települést amely tavaly nyerte meg a Gesause NP mássalhangzóhalmozási versenyét is. Azt ígérték, jövőre új ötletekkel készülnek

János-Pál napi mászás a Tátrában

Janóval tavaly ősszel súlyos és mulaszthatatlan kötelességgel hagytuk ott a Tátrát: 

Hirtelen jött betegségem miatt a Vöröstoronyra (Siroka veza) tervezett Motykova utat csak az első kötélhosszáig másztuk. Ekkor megfogadtuk, hogy ezt a csorbát az első adandó alkalommal kiköszörüljük. Hogy ez szinte a névnapunkra esett az már csak természetes. Az ünnepnapokat ünnepi mászással sikerült megkoronázni. Mátéval és Robival együtt, négyesben indultunk el. 

A Nagy-Tarpataki völgy már jól megszokottnak mondható (hiszen már másodszor aludtunk ott) bivakjában töltött, mérsékelten kényelmes éjszaka után (a kb. 2-3 személyes bivakban négyen aludtunk) korai keléssel vágtunk neki a hosszú felmenetnek és jó tempót diktálva egy és háromnegyed óra alatt értünk fel a beszálláshoz. 

Reggeli fények felmenet közben

Mátéék a Klasickánál (IV-V) kezdtek készülődni, mi pedig a Motykova (V) kezdését kerestük. Először nehezen ismertünk rá, mert még hó takarta az első kötélhossz egyharmadát. Gyorsan slószoltunk aztán nekivágtunk az útnak. Lassan szokásnak mondhatjuk, hogy Janó nyomja az első hosszt, most is így volt. A múltkoriból tanulva időben kimászott a repedésből balra és a tábla vízmosta madáritatós alakzatain hamar felért az első ragasztott nittes standba.
Ezután én következtem a második hosszal, amit Janóval megegyezve az út legszebb szakaszának kiáltottunk ki :)

Janó az első standban

itt meg én örülök a másodiknak :)

Az egész út során végig nagyon jól biztosítható kötélhosszok követték egymást. A topo vázlatai alapján váltott mászással, jó tempóban délre fent voltunk a csúcson, ahol némi várakozás után Máté és Robi is csatlakozott hozzánk.

 Elkészítettük a csúcscsoportképet, ahol a háttérben már látszott az aznapi második úticélunk: a Hegyes csúcs (Ostry stit) 2360 méteres tömbje. A lemenet a déli fal felől nézve a hegyről jobbra lefelé induló  a Kis- és Nagy-Tarpataki völgy közti turistaútba csatlakozik a nyeregben némi egyes-kettes körüli lemászással.

Leérve Robi azt mondta, hogy neki ennyi mára elég lesz. Amit nem is csodálok, tavaly minket is nagyon igénybevett az első tátrai utunk megmászása. Így ő a luxusbivak felé vette az irányt, mi pedig Mátéval és Janóal hármasban megkerestük az Hegyes-csúcsra vezető Motykova út (IV) beszállását.

Az  első kötélhossz szerencsére nekem jutott. Egy kellőképpen tagolt, piazos repedést követett a kötélhossz felső kétharmada, ami kiválóan biztosítható volt és nagyon élvezetes mászás. A feljebb lévő részeket Janó tervei szerint Mátéval felváltva vittük volna előlbe, de mire a következő, kényelmes párkányon lévő standhoz értem, addigra Máté meg is győzte Janót, hogy ő mássza a vízmosta tábla közepét kettéhasító repedést.

És Janó ment. Egészen a mesekönyvben meghatározottak szerinti következő standhelyig, ahol kiderült hogy jó lett volna egy késszög a délutáni programhoz. Végül kemény munkával, a 60-as kötélben rejlő lehetőségeket kiaknázva összegzett két egymástól 8-10 méterre lévő szöget, és ezt kiegészítette egy ékkel. Nem mondom, szép munka volt! Eszembe juttatta a városban itt ott megjelenő Guerrilla knitting alkotásokat, de kell a hegyre az ilyen ember!

Janó hossza után én jöttem egy kitett átlépéssel induló, utána már nem sok izgalmat tartogató hosszal. Az út hátralévő része egy könnyebb bevágásból induló gerincmászás volt. A hegy csúcsa valóban „hegyes” mindkét völgy felé komoly falakba lesegethetünk le.

Janó hasít a vízmosta táblán, a Lopata ettől jobbra a repedésmentes részen halad

Máté a MAHOE elnöksége nevében bejegyzett a csúcskönyvbe, aztán nekiláttunk az ereszkedőpálya megkeresésének. A gerinc élessége miatt összekötözködve indultunk el, és a csúcstól a Vöröstorony felé eső gerincen meg is találtuk a tarka, sok kötélgyűrűből álló első „standot” ahonnan a 10 méterrel lejjebb lévő valódi ereszkedőstandhoz juthatunk el.

Az ereszkedés 50-es félkötéllel 3 hosszal megoldható. Az utolsó szakasz egy dőlő tábla aljából indul egy elsőre nehezen kivehető standból. Az ereszkedés kb. 2 órát vett igénybe hármunknak.

Az első rendes ereszkedőstand

Másnap reggel felkelve Janó is úgy érezte, hogy kellőképpen „megcsinálta a Tátra a száját”, de a benne szunnyadó sportoló nem hagyta nyugodni, így végül Mátéval alkotott partink mellé szegődött serpaként, főleg helyettem cipelve a slószt, ami nagy segítség volt, ezúton is köszi! Ezt Robi sem nézhette tétlenül, így végül mindenki feljött a beszállásig, közben Robit szem elől tévesztettük –valahol lemaradhatott- gondoltuk, mi tovább szökdécseltünk kőről-kőre felfelé. Fél óra elteltével a szemem sarkából egy gyorsan haladó embert vettem észre mögöttünk (pedig mi sem voltunk lassúak). Arra gondoltunk, biztos valami helyi menő lesz, de aztán pár pillanat múlva meglepetten jöttünk rá, hogy Robi kapott új erőre!

Már út közben gyanakodtunk, hogy lesz valami szél a falban. Hát volt is! Az időjárás változóban volt, már korán reggel is jóval melegebb volt, mint előző nap. A környező csúcsokon sötét felhők ültek. A Tátrától délre, a Poprádi medence felett pedig úgy szaladtak a felhők, mint egy gyorsított felvételen. Előző nap figyeltük, hogy a Vörösroronyt és a Hegyes-csúcsot kivéve az összes hegyen rossz idő volt, míg nálunk nyakperzselő napsütéssel, kellemes meleggel telt a mászás. Erre alapozva vállaltuk az aznapi utat is

Máté hátizsákjainak rögzítő hevederjei, meg a kabátom úgy csattogott a szélben, mintha ejtőernyőznénk, pedig még a Lopata (V-) beszállásánál álltunk. Helyzet feljebb sem javult sokat a nagy széllökések meg-megbillentettek minket mászás közben, ezzel is fokozva a kitettség érzést. Az útban képek nem készültek, nem ettünk, nem ittunk, csak toltuk, mint a gép, mert a felhők kezdtek egyre közelebb nyomulni a hegyhez. A legnehezebb táblamászós, rosszul biztosítható második hossz Máténak jutott. A vízmosta formák nem nagyon adtak lehetőséget köztesek elrakására, kivéve a félúton a szinte egymás mellé elrakott friendet és éket. A kapkodásban az utolsó értelmes felszökést elnéztem, ehelyett egy törmelékes bevágásban építettem standot. A következő hosszal már elértük az előző napi Motyka-út utolsó hosszait, innen ismert úton, a 60 méter kötél kifutása után szimultán másztunk, hogy még hamarabb végezzünk. A csúcsra érve meggyűrűztem egy jó nagy tömböt, bebújtam a szélárnyékába, aztán felbiztosítottam Mátét. Gyors csúcsfotó után összekötve, a gerincen végig biztosítva másztunk el az ereszedőpályáig, amin már rutinosan zúztunk volna lefelé. Viszont a szél akkora volt, hogy Máté nyakában vízszintesig emelte a kötelet, így ledobni sem lehetett. Végül beleszedtük a köteleket Máté zsákjába, és azt maga alá lógatva ereszkedett le. 

Erre a módszerre az első két hosszban volt szükség, de utána sem volt éppen egyszerű a kötélvégek lejuttatása, gyakorlatilag folyamatosan magam alatt dobáltam, míg le nem értem a fal alá. Az ereszkedés utáni ellenőrzéskor a kötél nem nagyon akart megmozdulni, valahogyan rosszul feküdt fel, jó pár percet elszarakodtunk a „megindításával”, de meggyőződtünk róla hogy le tudjuk húzni. Aztán persze Máté leérkezése után kezdődött a játék elölről. Mikor végre sikerült megindítani, akkor sem szaladt lefelé nagyon, annyira kellett húzni hogy 30 méternél cseréltünk :)

A beszálláshoz visszaérve kisütött a nap és a szél is elállt. Bepótoltuk ami mászás közben elmaradt, ettünk-ittunk, aztán összepakoltunk és elindultunk lefelé.

itt már sejtünk valamit ;)

Máté örül a gerincen a jó időnek

Hatra a közben megérkezett esőtől kicsit megázva érünk le az Ótátrafüredi parkolóba, ahol már Janó és Robi várt minket, akik egy kis terepfutással egybekötött sörözéssel, meg a bivak környéki „út nyitással” töltötték az időt, míg mi másztunk.

Elég fein móka volt, szerintem mindenki megkapta azt, amire a készülődés közben gondolt a magyar kánikulában.

Az új sztráda a Nagy-Tarpataki völgy bejáratánál. No comment