Ilyen is volt - A nagy utazás

Bemutatkozik az "ilyen is volt" rovatunk:

Történt azért néhány dolog, ami többet érdemel annál, minthogy az áttekintő bejegyzésben megemlítsem, de már annyira sem aktuális, hogy egy hagyományos bejegyzésben emlékezzem meg róla. Szóval ezt próbálom megoldani ezzel a "rovattal".

Monotónia a Kazbeken

Mindig is vágyakoztam az ilyen nagy kalandokra, így amikor a Tátra felé autózva felmerült, hogy kimehetnék a Kazbekre Bálinttal, egy percig sem haboztam. Már régebb óta készült erre, így nekem csak "bele kellett ülni a tutiba".

A mászás jellegéből kiindulva a legjobb készülés a futás volt. Amikor tehettem, elmentem egy körre (egy órás terep körök, megszínesítve egy kis franciabányai boulderrel, illetve intervall-edzés 400-as körpályán Janó vezetésével).
Arra számítottam hogy elég sokat kell a hágóvas elején állni. Külön figyelmet fordítottam arra, hogy előredőlve, a lehető leginkább a "lábujjhegyemet", ezáltal a vádlimat terhelve fussak, így a szenvedéseket kicsit eloszthattam időben.

Mielőtt Grúziába utaztunk volna, még várt ránk egy kis a akklimatizáció, amit az egyik technikailag könnyebb, ám combos 4000-esen a Dom-on ejtettünk meg (kétszer 1600-os felmenet a csúcsig). Bálint tervei szerint 2 éjszakát aludtunk fent sátorban a gleccseren. Alföldi gyerek lévén a szervezetem keményen lázadozott a hirtelen begyűjtött magasság ellen. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam. Kifogástalan panorámánkat a Matterhorn közeli csúcsa tette még látványosabbá, ilyen környezetben a smack leves is finomabb!

Bálint főz, háttérben Mátyás pipázik

A Dom 4545 méteres csúcsát Bálinttal és kollégájával Barnával jó időben, kényelmes tempóban értük el a Festigraton (AD) keresztül. Lefelé pedig a normál (kerülő) úton ballagtunk le szép lassan.
Nem bántam, hogy a gleccserről aznap már nem kell legyalogolnom, hanem még egy estét fent tölthetek. Sajnos a szervezetem másképp gondolta, így egy kellemetlen, de a szükségszerű éjszakával erősödött tovább az akklimatizációm.

Több, mint idilli - felettünk a Dom 

A két túra közötti pár nap gyorsan elrepült. Apósom, Zoli a csapatszállítóval kivitt minket a reptérre, ahol Rékával hosszasan búcsúzkodtunk, de kettészakadni nem tudtam, és Rékát is észrevették a biztonsági ellenőrzésnél a hátizsák zsebében, úgyhogy el kellett válnunk  jó pár napra.

A repülőút igazán olcsó Kutaisibe, ennek megfelelően szűk és kényelmetlen a hely a gépen, főleg, hogy két jóllakott "kaukázusi testalkatú" úriember kellemes testközelségében tölthettem ezt a pár órát. A reptérről marsutkával folytattuk utunkat először Tbiliszibe, aztán a piaci kajabeszerzést követően Stephansmindába (Kazbegi-nek is hívják).

A helyi néplélek engem igazán megfogott. A grúzok egy igazi "tűzben edzett nép". Aki kicsi történelmi affinitással rendelkezik, az tudja, hogy a kaukázusi régió egy ütközőzóna. A grúzok pedig valahogy ezt a fajta történelmi viharjárást évezredek óta elég jól viselik. Mindezt úgy, hogy saját kulturális identitásukat sikeresen megőrizték.
Két sajátosság egyből szemet szúr szerintem minden idegenből érkezőnek:
A furcsa "tésztabetűik" és a "no problem" hozzáálásuk: Semmin sem hajlandóak felizgatni magukat, és szinte biztos, hogy minden felmerült kihívásra lesz egy válaszuk, meg egy unokatestvérük, aki nagyon ért a felmerült probléma megoldásához. Természetesen mindezt körülveszi az a laza "korrupciós lendülettel működtetett kvázi törvényi berendezkedés" amivel saját maguk felé azt a látszatot tartják fent, hogy civilizált nemzetállamként működnek. Egyszerűen imádtam.

A kajáikat nem említem részletesebben, de aki a magyar konyhában megtalálja az örömét az a grúzokéban sem fog csalódni. Amire viszont fontos rendes hegymászóként felhívnom a figyelmet:

- A boraik idegborzolóan túlárazottak
- A chacha nevű szőlő/törkölypálinkájuk viszont olcsó és megfelelő matéria.

A mászás történetét jól megírta annak idején Bálint a blogján, így azzal nem tölteném az időt, itt van viszont a videónk:

Egy tanulságot azért még megosztanék:

Elég csúnya dolog történt velem: Először próbáltam ki a magashegyi körülmények között szuper megoldásnak bizonyuló "adventure foodot". Ezek mindenféle szárított, vagy liofilizált kaják, amiket adott mennyiségű forróvízzel lehet ehetővé tenni. Nagyon fel tudja dobni a hegyi étrendet, és súly-tömeg-kalória tekintetében is abszolút versenyképes a smackleves/zabkása menüvel. További előnye, hogy a zacsit elmosva későbbi kaját is meg tudsz benne csinálni, így megúszod plusz lábos felcipelése nélkül a levesízű teát is ;)

Eddig tartott az általános ismeretterjesztés most pedig az "ismerd meg a világ kihívásait Palival" program sajátos tanulsága következik:

Az aptonia adventure foodban található egy  "do not eat" feliratú zacskó, ami nagyon emlékeztetett engem a smackes fűszeres zacskójára. A vacsorám elkészítésekor annak rendje és módja szerint a forró víz ráöntését követően a zacsit felbontottam, és a benne lévő zöld port hozzáadtam a tésztámhoz. Közben vidáman poénkodtam rajta, hogy mekkora idiótának kell lenni ahhoz, hogy valaki megegye a fűszerek zacskóját :)

A kaját elégedetten elfogyasztottam, nagyon finom volt. De amit utána átéltünk, az rá kellett ébresszen valamire:

Nem csak a csomagolást kellett volna kihagyni az esti menüből! 

A belecsomagolt, feltehetően "silica gel" tartalmú "zöldfűszer" olyan hatással volt rám, amit még nem tapasztaltam. Kis testem kb. úgy kezdett működni, mint egy dízelautó amibe benzint tankoltak: Mondhatjuk, hogy nagy gáz volt :)
A helyzetet jól leírja az, hogy a pusztulatos állapotok miatt még a sokat tapasztalt Bálint is kitette a fejét a sátorból. Én is menekültem volna, de sajnos az emésztőrendszeremtől nem tudtam leválni erre a válságos néhány órára.

Összefoglalóul annyit mondanék, hogy aki a kalandot keresi az nem járhat rosszul grúziával, de a kaland-kajákkal mindenki legyen óvatosabb ;)

akkor még nem tudtam hogy ez lesz az utolsó

A legtöbb akadályozó körülmény eddigi mászásaim során mindig a téli mászásaimat kísérte. Valahogy ilyenkor körülményesebb elérni a hegyeket.

-A szezon elején az a baj hogy nincs hó

-Aztán utána van, de annyi hogy a lavina veszély magas, aztán karácsony van,

-Utána végre másztunk valamit Mátéval, Gerivel

-Aztán megint nem volt hó, aztán megint túl sok lett...

Ráadásul nem a mászás az egyetlen dolog az életben, más elvárásoknak is meg kell felelni.

Végre megint eljött egy hétvége, amikor az idő nem ígérkezett rossznak, volt is kivel mászni, és más elvárás sem akadt.

Mátéval és Petivel szálltunk be Andris csatahajójába, és indultunk meg némi otthonfelejtős turné után a Tátra felé, hogy újra megvakarjuk a Szalóki-váll havas északi falát.

Az éjszakát egy ragyogó, a dicső szocializmus végnapjait fényesen hirdető szállodában töltöttük, Korai kelés után, az időt kényelmesen elszuttyogva indultuk a hegyekbe. Sajnos a nyomunkban a köd is egyre magasabbra húzódott a felmenet során. Reméltük hogy megakad valami láthatatlan plafonban, de sajnos ennél komolyabb tervei voltak.

A hotel, melynek a vendégszeretetét élvezhettük

Mátéék a Havrani vlasit (M4+) tűzték ki célul, mi meg valami hosszabb lehetőleg minél több mászást tartalmazó dolgot keresgéltünk a falon. Végül a Kocsis Dávidék által korábban mászott Puskásba (III) vágtuk fejszéinket.

Andris kezdte meg a mászás érdemi részét és a köddel együtt kúszott fel a falban. Aztán minden eltűnt a szemem elől. Se a táj se András. 

Szépen eldideregtem a standban, elfogyott a 60 méter kötél, egy kicsit vártam és indultam.

El tudom képzelni, hogy ez a mászás ideális hó- és látásviszonyok között mekkora élményt tud nyújtani, a tartással sem rendelkező hóban nekünk ebből  nem sok jutott. Egy idő után gyanússá vált, hogy az úttól jobbra kb. 30-50 méterre kaparunk felfelé, de mivel nem láttunk az ég-világon semmit, így kitartóan folytattuk.

A mászás ködös szürkeségét Andris törte meg, aki Pókmajom zseniális tanácsait követve egy kötélhossz erejéig felvett egy műtőskék színű kertészkesztyűt. Már ekkor jól szórakoztam rajta. És, hát mit ne mondjak, kb. 10 métert bírta, mielőtt visszavette a rendes, kopottas mászókesztyűjét.

A kesztyű

A "variánsunk"  babakékkel látható, a kesztyű tiszteletére 

Az egyszeri csóró keleti mászók nagyjának komoly fizikai fájdalmat okoz a mászóruházat megvásárlása, pl. ha egy kesztyűért több 10000 forintot kellene kiadni. Szerintem alapvetően nincs olyan kesztyű, amiben így-vagy úgy ne fázna az ember keze, legalább is én még nem láttam igazán jó megoldást. Nekem csak szar kesztyűim vannak, de mindegyik működik egy pár órán keresztül. Van hegymászókesztűnek kinéző, kivehető polárbéléses Trekmates márkájú szar, aldis téli bringáskesztű, van thinsulate béléses kecskebőr, melyet balon kabátos úriembereknek ajánlanak, ilyen olyan polár-, és béléskesztűk, kétujjas külső kesztyű  a decathlonból (na ez viszont tényleg király, de csak kiegészíti a kesztű-apokalipszist).

Végső soron akármilyen kesztyűre telik az embernek, az az egy biztos, hogy egy pár kesztyű nem lesz  elég szinte semmihez. (okosságok a kesztyűk, a hegymászás és a fázós kezek világáról)

Andris egyik hajmeresztő, szarul biztosítható traverze után valahogy visszajutottunk az út felső részébe, de természetesen* közben kezdett ránk sötétedni.

Az utolsó kuloárban sem tartott semmit a hó, hason csúszva, a falat kaparászva húztam egyre feljebb magam. Itt már szimultán másztunk, mert a gerincig nem volt elég a 60m kötél, úgyhogy elhelyeztem pár pszichénövelő-pszeudoköztest. Mikor mindketten felértünk, kezdett végképp ránk nehezedni annak a súlya, hogy nem igen fogjuk megtalálni a lemenetet az adott körülmények között (20m látótávolság, sötét).

Hol is lehetünk?

Meg voltunk róla győződve, hogy a Kopa-főgerincén vagyunk, és a túloldal képzeletünkben született lankáin fogunk lesétálni. Természetesen nem így lett. De hihetetlen szerencsénk volt.

Miközben izgalmas terepen másztunk lefelé, egyszer csak beszélgetést hallottam!

Máté és Peti alattunk ügyködött. Miután sikeresen megtolták az útjukat másfél órát bolyongtak a gerincen még naplemente előtt, mielőtt visszavonultak, hogy a Havrani vlasi-n ereszkedjenek vissza. Azt legalább ismerték.

Mikor lemásztunk hozzájuk éppen arra készültek, hogy alkalmas szög híján egy kuriózum számba menő HB flexifix friendet hagynak az ereszkedőstandban. Szerencsére nálam volt egy megfelelő stubai profilszög, ami azóta a kulcshossz feletti standot gazdagítja, jól megtalálta a helyét!

Ereszkedés előtt Peti és Andris

Ereszkedés után összeszedtük a motyónkat és fél kilenckor értünk a Rabló házba, ahol a lehasznált kinézetünk és Andris drámai belépőjének hála az étterem padlója helyett különszobát kaptunk alapáron!

Másnap a Veverkovon másztunk egyet aztán Zolibácsinál ettük végig a menüt.

Lassan elfogadom, hogy vége a téli szezonnak, és a sziklamászás ideje következik.

Reklámfotó Andristól

*Nekem már kezd természetes lenni. („te is csak szívni jársz a Tátrába” jeligére mászótársak jelentkezését várom)

Amúgy sötétben drámaibb képeket tudok készíteni a hegymászók küzdelmes pillanatairól.


A napokban járta be az internet téli mászás iránt érdeklődő bugyrait egy videó. Engem teljesen letaglózott a lényegre törő realizmusával. Kicsit az az érzésem, mintha a filmet minden téli mászásról készített beszámoló helyére odarakhatnánk. A tátrai küzdelmek minden lehetséges változatát bemutatja a szarul tartó olvadt hótól a fennakadt kötélig. Én is sok szeretettel ajánlom!

Voltak körülmények

Vannak elmaradásaim, ez is egy két hónapos történet lesz:
Gerivel szilveszter másnapján indultunk, hogy másznaposak is legyünk. Nem voltak nagyratörő céljaink.Eleinte úgy volt, hogy Bálinttal és Mátéval töltjük ezt a két napot, de miután ők a mászást kombinálták a túlélőtúrázással, úgy érezték, hogy már elég volt a Tátrából. Szegény Máté szilveszter éjszaka tőlem is próbált segítséget kérni, de akkor már egy másik dimenzióban mozogtam :), Szerencsére nem történt semmi olyan, ami miatt később komolyabb bűntudatom lehetett volna...
Geri és Emi akkor még várták a babájukat, Csongort így még elengedték egy kicsit kirándulni. Az újabb MAHOE babához ez úton is gratulálok!

Könnyed mászásokat igényeltünk mindketten, úgyhogy semmi ijesztőre nem emeltük a tekintetünket. Első nap a Zlab nevű (II) utat másztuk kicsit kellemetlen szeles-szürkés időben, de nagyon szuper hóviszonyok között. Szilveszterig alig esett hó a Tátrában, ami pedig volt, az kifogástalan állagúra fagyott. Szinte csak a hágóvas frontfogai kaptak bele, és szépen nyikorgott, mikor az ember továbblendült felfelé. Nem is kötöttünk össze. Időnként bevártuk egymást, én pedig közben a fényképezőm videókészítési módját próbáltam működésre bírni, több-kevesebb sikerrel.
Ráadásul a én is felültem a loopvideo-passzátszelére!

Geri jön fel! 

Mikor felértünk a gerincre a Tátra lábánál már gyülekeztek a felhők és nagyon felerősödött a szél. Ahogy a  Lucne sedlo (Rét-nyereg) felé vettük az irányt, néha szinte felkapott minket a szél, de a nagy lapályon nagyon élveztem a dolgot!

Gergőtől, az öcsémtől kaptam karácsonyra!

Aztán, ahogy elállt a szél sajnos eleredt az eső, ami átáztatta a havat is, így a leromlott körülmények miatt ereszkedésre kényszerültünk a Jeges-tó (L'adové pleso) katlanjába vezető egyik meredekebb szakaszon. A tó jegén átvágva, addigra gatyáig ázva, de elégedetten battyogtunk le a Poprád tavi házba.

Geri, csúcscsoki, gonosz felhők!

Nagyon keményen ereszkedünk!

há' van ilyen Maóni?

Másnap reggel jelentősen hidegebb és szelesebb időre ébredtünk. Eleinte a szobában lévő északi falas tekintetű lengyel srác is el volt bizonytalanodva, hogy beszálljanak-e valamibe, pedig a megelőző pár napban a Jégvölgyi-csúcsra (L'adovi stít) másztak valami komolyabb utat (a sztorizás során skótos körülményeket emlegetett :)). A Tupára  egy barátját kísérte, mesterként első téli mászásán. (a link alatt az egyik kedvencem Pókmajomtól. Itt a többi: KÖTELEZŐ OLVASMÁNY!)
Miután eleget bámultuk az ablakból a szar időt, fogtuk és elindultunk mászni, lesz, ami lesz.
A széltől kicsit védettebb, mély Zlabom kuloárra (III) esett a választásunk. Az éjszakai havazás miatt néhol mély porhóban kapaszkodtunk felfelé, míg utunkat nem állta az út kulcsrésze, ami egy villa elágazás jobb ágában várt ránk. Itt vagy egy órát próbálkoztunk, de egyikünk sem volt elég tökös ahhoz, hogy a biztosíthatatlan bevágáson felkapaszkodjon. Standot bontottunk, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a villa bal ágát. Végül az ág mellékágába felmászva kúsztunk előre vagy 25 métert, míg el nem értem egy olyan részt, ahol az addig éllel rendelkező tábla belesimult a falba, lehetőséget adva ezzel arra, hogy egy hibás lépéssel 150 méteres csúszdázást nyerhessen magának az elővigyázatlan hegymászó.
Innen hamar visszahátráltam és Geritől kértem egy kötélvéget, így felbátorodva álltam neki újra a felfedezésnek. Volt egy szakasz ahol szabályosan olyan érzésem volt, mintha áthajlanának a fűpárkányok!
Ezen túljutva kimásztam a borda élére, mivel az volt a célunk, hogy a szomszédos Culka-Weincziller (III) útba jussunk át. Mire annak az egyébként igen tetszetős kulcsrészéhez értünk, ami egy beszorult tömb alatt halad át, elkezdett sötétedni, így ereszkedésre kényszerültünk.

Még vidáman kocogunk felfelé

Útelágazódáshoz érkeztünk, de nem nehéz a választás (vagy mégis?)

Két 60-as hosszal újra a kuloárban voltunk (jól hangzik, de a kötél természetesen fennakadt, úgyhogy vagy 30 métert vissza kellett érte mászni az első ereszkedésben :) Tehát egy kellemes ereszkedés után gatyaféken hamar a hegy lábánál voltunk. Miközben ott vártam Gerire, arra lettem figyelmes hogy feljebb a völgyben valaki egy hihetetlen fényerejű lámpával világítja meg a Rumanov-csúcs falait (igen gyakorlatilag az egész hegyoldalt!), amire a gerincről kisebb fények pislogtak vissza. Mint kiderült pár hegymászó új út nyitása közben komoly bajba került az előző esti ónos eső miatt.

fények a tátrai éjszakában

Hazafelé már szakadó hóban küzdöttünk, de hála Geri csúcstechnikás kocsijának (az abc összes betűjét tudja: abs, esp, asr), komolyabb baj nélkül 7,5 óra alatt hazaértünk .

Egyre inkább várom azt az időt, amikor a téli mászásaim során elég tapasztalatot gyűjtök ahhoz, hogy a "ne csak szívni járjak" a Tátrába.

Gearhead rovat:

Ilyen fűszögük volt a lengyel srácoknak, ha jól emlékszem azt mondták, hogy valami Lucas csinálta.

meg ilyen kalauzuk, ha valaki szereti a kezében fogni a tatry.nfo.sk-t :)
A téli és nyári cuccok egyaránt benne vannak, és kb 20 euro darabja (keleti és nyugati rész)

Meglátogattuk Alízt

Komoly elmaradásban vagyok a tervezett bejegyzéseket tekintve, de azért megpróbálok néhány morzsát elszórni.

A könnyebb végéről kezdeném a dolgot, egy rövidke beszámolóval:

Idén a soproni bandával tartottam a szezonnyitó jégmászásukra, amire mindig egy "közeli" gyakorló jégen kerül sor: Grazer Bergland egyik északias völgyében található Alice im wunderland két fagyott jégzuhatagán.
(Itt vannak a soproni beszámolók 1 2 és a mostani)

A sziklafal tetején egy trükkös zsiliprendszerrel  bontották több ágra a patakot, amely így két jeget is táplálhat, napközben pedig egy csővel a jegektől távolabbi részre vezetik. A jegek egy fából és láncokból kialakított szerkezeten függenek, ettől egyrészt jóval biztonságosabb a mászás, másrészt pedig nagyon izgalmas formák alakulhatnak ki, itt-ott akár áthajló szakaszokkal.

Kora hajnalban indultunk Leventééktől Farádról, ezúton is köszönöm a kedves vendéglátásukat! Attilát Sopronban felszedtük, aztán hamar legyűrtük az előttünk álló kilométereket és elsőként értünk a jéghez, ami  nagyon lenyűgöző látványt nyújt karfiolos-pilléres szerkezetével. Közelebbről megnézve jól látszik, hogy nem az a tipikus tömör vízjég, annál habosabb, fehér színű.

 változatos szerkezetű jég

A vázszerkezeten kialakult jégformák teljesen más mozgást követelnek meg, mint a természetesen fejlődött testvérei, de ez engem egyáltalán nem zavart, mivel életemben először másztam vízjeget. Itt nagyon ritkán kellett például a hágovas fogait használni. Nap közben láthattunk olyan mászót is, aki gyapjú kesztyűben, jégszerszámok nélkül, vagy hágóvas nélkül, egy egyszerű csúszásgátlóval a bakancsán vágott neki a mászásnak.

Az elején majdnem olyan béna és összeszedetlen voltam, mint amit annak idején kezdő mászóként. Ehhez hozzájárult az is, hogy az oldschool BD Cobrámmal nem igazán tudtam a karfiolfejek mögé akasztani egyrészt azért mert a szerszám nyele nem elég "öblös" (az angol szakirodalom szerint clearance), másrészt pedig  a  csőr túl rövid  volt hozzá. Itt van egy frankó oldal a kurrensebb szerszámokról, ahol egész jól látszanak a különbségek. A csőr hossza az egyetlen, ami nem annyira feltűnő, pedig a BD csőrök gyárilag 2-3 centivel rövidebbek, mint a Petzl csákányoké.
Szóval első próbára beletört a fejszém  Alízba. Másodikra Attila kölcsönadta Raveltik gladiatorát, ami formára egészen hasonlít a BD fusionra. Na ezzel és Levente Nomicjával már semmi nem állt tehetségem kibontakozásának útjába :D

Hogy szegény jégfejszéimet se írjam le teljesen: az eddigi tátrai mászásaim során nagy megelégedéssel használtam őket, soha nem éreztem hogy kevés lenne a tudásuk a felmerülő feladatokhoz.

kiállítás

Első kísérlet

A nap további részében hárman folyamatosan másztunk, sajnos (vagy nem) az egész nap a topropé volt, mert itt-ott át lehetett látni a jégen, így az előlmászás gondolatán hamar túllendültünk..

Nagy élmény volt. Szerintem jó kóstoló jégmászásból és az önbizalmamat is kellemesen megnövelte :D
Ha valaki kedvet kapna hozzá, akkor ajánlom, hogy ne hétvégére tervezze a látogatást, mert pénteken is egész nap cserélődtek a mászók 2-3 órás turnusokban, és estére teljesen szét volt verve a jég. Még sötétedéskor is érkeztek újabb és újabb mászótársak, napközben pedig az Alpenverein oktatói tartottak képzést 7-8 lelkes delikvensnek.

Master of puppets

Levente operál

Attila menekül a vulkán elől

Itt egy kép arról, hogy én is csináltam valamit

Köpüs-kő 2014

A trepnizést, vagyis mesterséges mászást tavaly próbálhattam ki először, amikor a MAHOE tagjaként a Huszár család szervezésében jónéhány egyesületi taggal együtt elmentünk a bükki Köpüs-köre.

Részemről az akkori próbálkozásokat talán a fájdalommal vegyes küzdelem jelzővel tudnám leginkább leírni.

2014-ben úgy alakultak a dolgok, hogy az egyesületi évzáró nem esett egy hétvégére a Trepnis találkozóval, melyet a HSZJSE minden évben megszervez, így a MAHOE-s társaság is képviseltette magát az eseményen (Árpi, Bence, Huszár Judit és Gyuszi, Máté, Szászfai Judit, Zs.), más egyesületek mászói mellett .Janót is sikerült meggyőznöm a trepnizés sportértékéről, így vele vágtunk neki a hétvége kihívásainak. Ő itt csinált ilyet életében először.

Mire leértünk a sziklához, addigra a végigvarrt utak mind foglaltak voltak, így egy csemegével kezdhetett: a Kínával (A2).

Janó lóg a Kína egyik kampójában

Itt már én élvezhetem a dolgot

A kampózós kezdés annyira bejött neki, hogy az egész hétvégén ezen a tömbön másztunk. Délután még felmentünk a Vagabungon (A1+) ami egy kicsit nagyobb áthajlóval kezdődik, de haladósabb, mint a Kína.

A naplementével egy időben az emberek is elkezdtek elfogyni a szikla alól, de azért mi még gyorsan másztunk egyet fejlámpával a bedőlő táblán, gyűrűsszögeken futó L. Sára úton (A1-0), ha már Janónak ezt szántuk bemelegítőnek :)

Janó az L. Sárában ánullázgat

Volt gyorsasági verseny is a Krízisben (V+/A1), de ezen mi nem vettünk részt. Nem éreztük úgy, hogy bármi keresnivalónk lenne arrafelé. Végül Máté két nagy tapasztalatú helyi közé beférkőzve lett második! (Azt mondta, sokat segített a drukkolás, meg a sok szakmai tanács)

A trepnis gyorsasági  férfi helyezettjei

A házban hozott anyagból álltunk neki a vacsorának, de szerencse a kinti tárcsás sütögetéshez mindenki annyi húst hozott, hogy később arra is rácápázhattunk : ) Köszi mindenkinek akinek ettem a kajájából!

Mahoe delegáció

Este előadásokat hallgathattunk meg. Először a Bükki NP képviseletében Barta Attila természetvédelmi őr tartott tájékozatót az észak magyarországi sziklamászó helyek engedélyezése körül kialakult helyzettel kapcsolatos természetvédelmi álláspontról. A téma problematikus volta miatt a fél órás előaadás a kérdésekkel együtt kb. másfél órára duzzadt. (Ennek egy külön bejegyzést szánok). Szimpatikus volt a mászókra nyitott hozzáállása, viszont erdőmérnökként egy kicsit nehezen vette be a gyomrom, amikor a mászóközönség előtt a gonosz erdészek szidásánál lyukadtunk ki körülbelül 12 perc után… Nem tettem szóvá, mert szerintem nem volt ott helye. 

Ezután Hímer Józsi tartott érdekes, látványos vetítést a kanadai jégmászó túrájáról. Egy biztos, ott aztán baromi nagy jegek vannak!

Utána Klein Dávid mesélt a Spar expedícióról, aminél én már eléggé fáradt voltam, ráadásul a radiátor is a hónom alá került, szóval részletes ismertetéssel nem szolgálhatok róla. Volt sok Garfield plüssfigura, meg némi cinizmus. Számomra Dávid abszolút kellemes meglepetés volt.

Az előadás végeztével Janót kirángattam, felvertük a sátrat és elborultunk, mint a krumpliszsák.

Másnapra a Motoremelős (VI/A2) volt a feladat, Janó ment bele először. Van az útban egy rázós rész, ahonnan állítólag kitört valami. Janó onnan vitorlázott is egyet. Végül két mikro ék összegzésével jutott tovább. És már várt is rá egy kellemes lekerekedett peremen kampózás, aztán a szabadmászós befejezés. Összességében jó pár órát vett igénybe a „mászás”, de az is lehet, hogy még többet. :D

Nekem már könnyű dolgom volt, mert Janó után bent maradtak a cuccok, de én is előre másztam. Ez a kipakolásnál okozott némi kellemetlenséget, de megérte, mert így a fenti kampózásánál évek óta nem tapasztalt rettegést élhettem át! Ebben nyilván szerepe volt a fáradtságnak is. Janó tanácsára peremen lévő két kis kiálló dudorra akasztottam egy-egy skyhookot, majd pedig a két létrát. Ahogy szépen lassan helyeztem át a testsúlyom, az egyik kampó „igazodott” egy kicsit. Ott elszakadt a cérna, és úgy elkezdtek remegni a lábaim, hogy alig tudtam úrrá lenni rajta. Hamar továbbtepertem a következő köztesig, de így is elég izgalomban volt részem!

Felérve a zúzmarás fák felett már a naplemente fényeitől volt kicsit színesebb a kékesfehér táj. Igazán szép kilátás nyílik azokról a sziklákról!

Naplemente után

Máté kampózik felfelé a Motoremelősben (A2)

Bence is nagy tehetségről adott számot! (Vagabung A1+)

Hímer Józsiék elől különböző vasakat, kötélgyűrűket teszteltek húzásra. Ezt igazán megnéztem volna, de éppen „folyamatban voltunk”, egyikünk a sziklával, a másik meg a vacogással küzdött a kötél két végén

Janó még mászott egy gyorsat a Rigorózus VII- -ban (természetesen trepnivel, kb A1 lehet).

Lement a nap, megvártuk Mátét, aki a hátsó tömbön mászta a Holdfogyatkozást (A2), vagy a Triumvirátust (A2). Neki a legnagyobb hőstette a Viktor útja környékén végrehajtott A3 körüli kísérlete volt. Vagy 5 órát töltött az útban…(hát ha egyszer élvezi miért ne csinálja :D)

Andy Kirkpatrick mondta az előadásában, hogy szemben a mai trendekkel ő inkább minél több időt szeret a falban tölteni. „Ha már egyszer élvezi, akkor hová siessen”. Biztos király lehet azokban az északi falakban a bivakolás :D. Erről Bálint és Máté újabb tapasztalatai is érdekesek lehetnek. ;)

Jól éreztem magam a hétvégén, és kellőképpen el is fáradtam. Köszönjük a szervezést!

A trepnizés továbbra sem a szívem csücske, de az ehhez kapcsolódó technikák ismeretének szükségessége vitathatatlan!

Itt van a HSzJSE által készített frankó videó az idei találkozóról

A mászóhelyről több információt a HSZJSE honlapján találtok.

Teszt: Kong resting FIFI

A trepnizés során kísérleteztem több-kevesebb sikerrel a kong állítható tökfifijével (resting FIFI) .

Ilyen hatos kötélgyűrűt fűztem bele, a boltiak szerint aramid magja van. A kampóra az van írva, hogy hetessel kell használni, de a mester az oldalán is a hatost javasolja a könnyebb állíthatóság érdekében. A hosszt megfelelően lehetett állítani, a madzag jól futott benne. Hosszabbra állításkor figyelni kell rá, hogy a kampót lapjával merőlegesen húzzuk. Behúzásnál pedig értelemszerűen ki kell terhelni belőle. 

Probléma volt, hogy a kötélgyűrű kicsit ellaposodott, ezért párszor „átugrott” ( a hosszúkás lyukban nem egymáson, hanem egymás mellett futnak a szálak). Ha ilyenkor terhelsz bele, akkor elkezd kiszaladni a kötél a kampóból, ezért kell csomó a végére! (vagy kettő :) ).

A másik probléma hogy az első nap végére lekapta a bőrt a kisujjamról, ezért szigorúan kesztyűben érdemes használni.

Nagyon nagy előnye, hogy az állítható hossza miatt szinte mindig be van akasztva, és nincs szükség annyi erőre a trepnizés során, karból csak pár másodpercig kell tartani magad.

Másik előny, hogy a trepni fokaiba nem kell akasztani, így azt nem roncsolja, hanem egyből mehet a köztes karabinerébe, és után a létrán felfelé haladva csak be kell húzogatni a megfelelő hosszra.

Nem vagyok egy nagy gépész, de a gyártástechnológián lehetne finomítani. A kampót szerintem ilyen „pogácsaszaggatóval” vágják ki lemezből, ezért a széle nincs lekerekítve kellőképpen, érdemes erre is egy kis energiát szentelni!

Én biztos, hogy továbbra is használni fogom, de még meg kell hozzá találni a megfelelő madzagot.

Ha valaki kedvet kapott egy ilyen használatához, akkor szívesen cserélek egyet klasszikus fifire (mert nekem kettő van).