Másznaposság

A címet Levi barátomnak köszönhetem, de annyira jól írja le azt az érzést amit egy igazán húzós nap után érzek, hogy meg szeretném honosítani a magyar mászószlengben :)
Kérlek titeket, hogy támogassátok ezen törekvésemet azzal, hogy elolvassátok ezt a bejegyzést!

a Tarpataki sztrádán

Az idei téli szezont  Karácsony előtt kezdtük. Én még a Janóval és barátaival előadott rewind-nosztalgiabuli utóhatásait próbáltam kiheverni, amikor Mátéval megdumáltuk, hogy a hétvégén megint a Tátra felé fordítjuk a piros suzuki elejét. A hírek arról szóltak, hogy egész komoly magyar társaság fog megjelenni a szlovák hegyek legdrágább menedékházában, a Rabló-házban.Máté elfoglaltságai miatt péntek este helyett szombat hajnali kettő körül indultunk el Békásról.Hétkor indultunk a parkolóból és dél volt mire a Szalóki-váll egyik könnyebb útjának beszállásánál fabrikáltuk a standunkat (stredom trojuholnika III (16.))

Máté és az egyik bivak a völgyben

Az első kh eleje

Könnyed bemelegítőnek szántuk, talán a bevezető már sejteti, hogy mégsem az lett.
Az út első pár kötélhossza volt mászósabb. Főleg az első, amit Máté  a ritka biztosíthatóság ellenére egyenletes tempóban teljesített. Egy idő után szinkron mászásra váltottunk, és elkezdtük szedni a lábunkat az
 egyre lankásabb táblákon. Négyre értünk ki a gerincre, a lebukó napkorongot nem, csak az utolsó pár rózsaszínes fényt láttuk az égbolton. Aki már olvasott hegymászásról, az tudja, hogy ez mit jelent:


MEGSZÍVTUK!

gerincfotó

Ekkor még próbáltunk zavartan vigyorogni egymásra, de tudtuk, hogy küzdelmes órák várnak még ránk a sötétben. Azért még elszórakoztunk egy kicsit a cuccainkkal, összeszedtük az egyik kötelet, közben arról lamentáltunk, hogy a gerinc túloldalán lefelé induljunk, vagy felfelé. Máté emlékezett rá, hogy a Kopa csúcsán keresztül is van egy lemenet ami visszavezet a beszálláshoz egy kalandosabb útvonalon, hólejtőket összekötögetve egy meredek oldalban.
Hülyén hangzik, de lustaságunkban felfelé indultunk. Elkezdtünk harántolni a gerinc déli oldalán, közben azt próbáltuk kitalálni, hogy az élen, vagy a lefutó bordákat keresztezve juthatnánk el könnyebben a csúcsra. Egy kimagasló részt megkerülve újra felmásztunk a gerincre, de csak újabb meredek tömbök állták utunkat. Így visszahúzódtunk az oldalba, és egy alkalmas helyet kerestünk arra, hogy a következő bordát keresztezzük.

Lámpánk csak egy volt.
Máté beszálláskor direkt szólt, hogy -Pali, a fejlámpát ne felejtsd el!-,
én meg, hogy -Jaja, persze!-
Pakoláskor annyira fájtak a kezeim a hidegtől, hogy már nem tudtam rendesen figyelni. Kapkodtam, és ennek nem csak én ittam meg a levét.

A borda túloldalán újra nekiálltunk felmászni a gerinc felé, hátha elérjük a csúcsot. Ahogy a néhol derékig érő, laza hóban kaparásztunk, a csákány kék és sárga szikrákat vetett a köveken, amiket elért. Ha megakadt valahol a hó alatt, egy kicsit feljebb jutottunk. A meredekség és kitettség sokszor nagyobbnak érződött, mint az út mászása közben, köztest persze nem raktunk.
Felértünk. Ez még mindig csak gerinc és nem a csúcs.
Ilyenkor valahogy fáradtabbnak érzi magát az ember, mint amilyen valójában. A fejemben már ott motoszkált a fagyos-vacogós bivak képe, de még gyerek volt az idő. Egymást biztatva újra lemásztunk, hogy kicsit arrébb újra próbálkozzunk:
A következő kis bevágás végre a csúcsra vezetett! de annyira pontosan, hogy ilyet én még nem láttam! Gyakorlatilag az utolsó méterig másztunk, és a végén a váll legmagasabb kőtömbjére tehettem le a potrohom :)
Gyönyörű panoráma nyílik a csúcsról, lent a Tátra lábánál a falvak fényei szépen ragyogtak, körben pedig a hegyek sziluettje. Hatkor értünk ki.

Ugye, hogy szép?

A lejöveti útvonal elég vázlatos volt a leírásban, a valós helyzetben még inkább annak éreztük. Hihetetlenül nagy szerencsénk volt, mert a szél kezdett feltámadni, de valamiféle nyomok halványan látszottak a hóban. Ez némi biztonságérzetet adott. Próbáltuk a lankásabb területeket összekötni, a nagyobb letöréseket pedig elkerülni. Kezdtünk tényleg elfáradni, nyeklett-nyaklott a lábam akárhányszor megakadt a hágóvas a hó alatti kövekben. Néha megcsúsztam. Nagyon kellett figyelni, hogy ne legyen nagyobb baj a firnesedő hótáblákon.

Nyolckor dögfáradtan keresgéltük a völgyben a turistaút környékén elrejtett zsákunkat. Minden kőtömb hátizsáknak tűnt.  (Bezzeg a fejlámpámmal ez is milyen könnyű lett volna!)
Mire Máté megtalálta, már teljesen kivoltunk. Nem nagyon volt erőnk pakolni, meg ilyesmi. Nyakamba dobtam a maradék cuccot, amit lent hagytunk, és csiga lassúsággal botorkáltunk fel a Rabló-házig. Közben elkezdett havazni és a szél is feltámadt.

valami ilyesmi volt felfelé menet

A házban már sötét volt, de ismerős arcok lestek ránk a vendéglő részből, és a túlélő-sörünket is magunkhoz vehettük! Nagyon szerencsésnek éreztem magunkat, hogy egy ilyen kimerítő mászás után nem a tátrai pionírok sorsában kellett osztoznunk valami kőtömb alatt dideregve.

Másnapra nem lett szebb az idő. Miközben a kiváló tojásrántottánkon nyammogtunk Tamás és András társaságában, néha valaki morgott egyet:
 -mászni kellene ma is...
közben megrezgette az ablaktáblákat a szél. Volt egy pillanat, amikor felsejlett egy hegytömb körvonala a hóviharban, de hamar el is tűnt. Így tovább hümmögtünk.

Aztán végül megegyeztünk, hogy  lejutni is megfelelő kihívás lesz, és a szembejövő, fagyos széltől fájdalmas arcú turistákon jól szórakozva leballagtunk a parkolóba, ahol megint megúsztuk a díjfizetést.

Pakolászunk a kajáldában

Tegye fel a kezét akinek erről a képről egy híres coloradoi rajzfilmfigura jut eszébe

Mondom, hogy szép időnk volt!