akkor még nem tudtam hogy ez lesz az utolsó

A legtöbb akadályozó körülmény eddigi mászásaim során mindig a téli mászásaimat kísérte. Valahogy ilyenkor körülményesebb elérni a hegyeket.

-A szezon elején az a baj hogy nincs hó

-Aztán utána van, de annyi hogy a lavina veszély magas, aztán karácsony van,

-Utána végre másztunk valamit Mátéval, Gerivel

-Aztán megint nem volt hó, aztán megint túl sok lett...

Ráadásul nem a mászás az egyetlen dolog az életben, más elvárásoknak is meg kell felelni.

Végre megint eljött egy hétvége, amikor az idő nem ígérkezett rossznak, volt is kivel mászni, és más elvárás sem akadt.

Mátéval és Petivel szálltunk be Andris csatahajójába, és indultunk meg némi otthonfelejtős turné után a Tátra felé, hogy újra megvakarjuk a Szalóki-váll havas északi falát.

Az éjszakát egy ragyogó, a dicső szocializmus végnapjait fényesen hirdető szállodában töltöttük, Korai kelés után, az időt kényelmesen elszuttyogva indultuk a hegyekbe. Sajnos a nyomunkban a köd is egyre magasabbra húzódott a felmenet során. Reméltük hogy megakad valami láthatatlan plafonban, de sajnos ennél komolyabb tervei voltak.

A hotel, melynek a vendégszeretetét élvezhettük

Mátéék a Havrani vlasit (M4+) tűzték ki célul, mi meg valami hosszabb lehetőleg minél több mászást tartalmazó dolgot keresgéltünk a falon. Végül a Kocsis Dávidék által korábban mászott Puskásba (III) vágtuk fejszéinket.

Andris kezdte meg a mászás érdemi részét és a köddel együtt kúszott fel a falban. Aztán minden eltűnt a szemem elől. Se a táj se András. 

Szépen eldideregtem a standban, elfogyott a 60 méter kötél, egy kicsit vártam és indultam.

El tudom képzelni, hogy ez a mászás ideális hó- és látásviszonyok között mekkora élményt tud nyújtani, a tartással sem rendelkező hóban nekünk ebből  nem sok jutott. Egy idő után gyanússá vált, hogy az úttól jobbra kb. 30-50 méterre kaparunk felfelé, de mivel nem láttunk az ég-világon semmit, így kitartóan folytattuk.

A mászás ködös szürkeségét Andris törte meg, aki Pókmajom zseniális tanácsait követve egy kötélhossz erejéig felvett egy műtőskék színű kertészkesztyűt. Már ekkor jól szórakoztam rajta. És, hát mit ne mondjak, kb. 10 métert bírta, mielőtt visszavette a rendes, kopottas mászókesztyűjét.

A kesztyű

A "variánsunk"  babakékkel látható, a kesztyű tiszteletére 

Az egyszeri csóró keleti mászók nagyjának komoly fizikai fájdalmat okoz a mászóruházat megvásárlása, pl. ha egy kesztyűért több 10000 forintot kellene kiadni. Szerintem alapvetően nincs olyan kesztyű, amiben így-vagy úgy ne fázna az ember keze, legalább is én még nem láttam igazán jó megoldást. Nekem csak szar kesztyűim vannak, de mindegyik működik egy pár órán keresztül. Van hegymászókesztűnek kinéző, kivehető polárbéléses Trekmates márkájú szar, aldis téli bringáskesztű, van thinsulate béléses kecskebőr, melyet balon kabátos úriembereknek ajánlanak, ilyen olyan polár-, és béléskesztűk, kétujjas külső kesztyű  a decathlonból (na ez viszont tényleg király, de csak kiegészíti a kesztű-apokalipszist).

Végső soron akármilyen kesztyűre telik az embernek, az az egy biztos, hogy egy pár kesztyű nem lesz  elég szinte semmihez. (okosságok a kesztyűk, a hegymászás és a fázós kezek világáról)

Andris egyik hajmeresztő, szarul biztosítható traverze után valahogy visszajutottunk az út felső részébe, de természetesen* közben kezdett ránk sötétedni.

Az utolsó kuloárban sem tartott semmit a hó, hason csúszva, a falat kaparászva húztam egyre feljebb magam. Itt már szimultán másztunk, mert a gerincig nem volt elég a 60m kötél, úgyhogy elhelyeztem pár pszichénövelő-pszeudoköztest. Mikor mindketten felértünk, kezdett végképp ránk nehezedni annak a súlya, hogy nem igen fogjuk megtalálni a lemenetet az adott körülmények között (20m látótávolság, sötét).

Hol is lehetünk?

Meg voltunk róla győződve, hogy a Kopa-főgerincén vagyunk, és a túloldal képzeletünkben született lankáin fogunk lesétálni. Természetesen nem így lett. De hihetetlen szerencsénk volt.

Miközben izgalmas terepen másztunk lefelé, egyszer csak beszélgetést hallottam!

Máté és Peti alattunk ügyködött. Miután sikeresen megtolták az útjukat másfél órát bolyongtak a gerincen még naplemente előtt, mielőtt visszavonultak, hogy a Havrani vlasi-n ereszkedjenek vissza. Azt legalább ismerték.

Mikor lemásztunk hozzájuk éppen arra készültek, hogy alkalmas szög híján egy kuriózum számba menő HB flexifix friendet hagynak az ereszkedőstandban. Szerencsére nálam volt egy megfelelő stubai profilszög, ami azóta a kulcshossz feletti standot gazdagítja, jól megtalálta a helyét!

Ereszkedés előtt Peti és Andris

Ereszkedés után összeszedtük a motyónkat és fél kilenckor értünk a Rabló házba, ahol a lehasznált kinézetünk és Andris drámai belépőjének hála az étterem padlója helyett különszobát kaptunk alapáron!

Másnap a Veverkovon másztunk egyet aztán Zolibácsinál ettük végig a menüt.

Lassan elfogadom, hogy vége a téli szezonnak, és a sziklamászás ideje következik.

Reklámfotó Andristól

*Nekem már kezd természetes lenni. („te is csak szívni jársz a Tátrába” jeligére mászótársak jelentkezését várom)

Amúgy sötétben drámaibb képeket tudok készíteni a hegymászók küzdelmes pillanatairól.


A napokban járta be az internet téli mászás iránt érdeklődő bugyrait egy videó. Engem teljesen letaglózott a lényegre törő realizmusával. Kicsit az az érzésem, mintha a filmet minden téli mászásról készített beszámoló helyére odarakhatnánk. A tátrai küzdelmek minden lehetséges változatát bemutatja a szarul tartó olvadt hótól a fennakadt kötélig. Én is sok szeretettel ajánlom!