Észak-dalmát patagónia II. rész

A Paklenica felé vezető tengerparti úton körülbelül 70-es szél volt, amit néha nagyobb lökések tettek sokszínűbbé, ezzel is növelve a dobozszerű autónk vezetési élményindexét.

A hatalmas széltől felkorbácsolt tenger lenyűgöző látvány volt, először láttam ilyet életemben!

Réka és Lola élvezi a szelet...

...ami a tengert ilyenné varázsolta

Az időjárás a következő napokban sem volt kegyesebb hozzánk. Ráadásul az apartmanunk nem volt fűthető, így a kinti két-három fok körüli levegő a szigeteletlen vityillóban is 12-13 fokig engedte felkúszni a hőmérsékletet…

A hirtelen jött tél a helyieket is váratlanul érte, a faluban egy traktor szinte folyamatosan hordta a tűzifát a házakhoz. A mászók komor tekintettel kóboroltak pehelykabátjaikban a falu utcáin. A házat éjjel nappal rázta a szél, olyan hangulata volt, mint egy magashegyi menedéknek egy viszontagságos nap után.

Ennek ellenére nem hagytuk magunkat, amikor csak lehetett, igyekeztünk kimenni a sziklákra.

Túlélési kísérlet

Reggeli idill

jóvilág, aranyélet

Érkezésünk napján a cuccainkat a szálláson hagyva továbbmentünk Zárába (Zadar), ahol teljesen más, napos, szélcsendes idő fogadott minket. Ekkor egyértelművé vált, hogy a rendkívül kellemetlen időjárást a partmenti hegyek, és a tenger sikeres együttműködésének köszönhetjük.
A tengerparti városban jól töltöttük a délutánunk, mindenki megsétáltatta asszonykáját.

Foci Zára főterén, a háttérben lévő templomtornyon magyar vonatkozású felirat

Még a kutya is a legjobb kocsmába vágyik!

Másnap a lányokkal felsétáltunk a Planiarski-menedékházba a völgy felső részébe, innen nyílik lehetőség a Velebit hegység magasabb régióiban található hegyek megmászására. Mi is gondolkoztunk, hogy a szállingózó hóra tekintettel nem mászunk sziklát aznap, hanem felmegyünk valamelyik környékbeli hegyre, de aztán letettünk a tervről és a lányok engedélyével lefutottunk a felfelé megtett távot, felszedtünk a mászócuccunkat, és kerestünk valamit, ami a széltől védett, és megmászható nehézségű.
Elsőként a Debeli kuk-on lévő PIPS nevű utat néztük ki magunknak, de a fényesre mászott kéményben hiányzó nitt visszariasztott a megmászástól. Azzal a megfontolással fordultunk vissza, hogy, ha itt ilyen, akkor feljebb lehet akár rosszabb is.
Helyette a parkoló feletti tömbön néztünk ki egy utat az Armadillion-t (6a/6a+ variáns), amelyet szélcsendes viszonyok között napsütésben másztunk meg. Nagyon élvezetes volt az orgona-szerű köveken előadott bedőlő-függőleges, néhol áthajló mozgás. Örömunk az utolsó kötélhosszig tartott, ahol a tömb tetejére felérve szó szerint arcunkra fagyott a mosoly. Akkora szél és hideg volt, hogy elgémberedett ujjaimmal alig bírtam a héjkabátom kikotorászni a zsákból, nagyon kellett figyelni, hogy ne a szél szárnyai húzzák helyettem magukra. Janónak nem volt ilyen szerencséje, nem volt szélálló cucca. Mire leértünk, lilára fagytunk.

a parkoló felett

Megfelelő méretű homokóra

a kötél az egyik nehezebb hosszban, a  háttérben én tevékenykedek

JAnó és a babérjai

Szeles időjárás

Másnap irgalmatlan szélben, hidegben (1-3 *C), szállingózó hóesésben kezdtük megmászni a Kamasutrát (5b)  az Anica kuk bal szélén, nagyon bizonytalanok voltunk, hogy érdemes-e beszállni egyáltalán. Az út hosszú felmenetellel, és kötélhosszonként változó karakterű sziklával kecsegtet.
Az első kötélhosszt Janó vitte, mely egy klasszikus, -szerencsére bedőlő falon vezető- piazrepedés volt belül csipkés-fogas kőzettel. A fagyos idő miatt megkeményedett bőrünket nem kímélte a szikla, Janó egy szolíd vérfürdőt is rendezett, miután kicsúszott egy kis figyelmetlenség miatt.
Az utolsó kötélhossz érdemes még említésre, ami egy rövid, de kevés fogással rendelkező reibung mászással indít. Ezzel az ég-világon semmi gondom nem lett volna, ha nincs akkora szél, hogy a fenekemnél fogva tol felfelé a falon. Izgalmassá tette a helyzetemet a szél a változó intenzitása. A kőre gekkóként tapadva vártam azokra a pillanatokra, amikor elemelhetem egy-egy végtagomat és így feljebb araszolhatok. ez után az óriási orgonákon játszva lehet felszaladni. A kalauz azt írja, hogy szükség lehet ékre, friendre, de szerintünk az út megfelelően biztosított, így ezeket a cuccokat feleslegesen cipeltük.
Ahogy felértünk a szél elállt és a nap is kisütött, ezért egészen az Anica kuk tetejéig mentünk fel, hogy onnan élvezhessük a gyönyörű kilátást a tenger és a hegyek felé.

Hazaérve a lányok vacsorával vártak minket, amit hamar belapátoltunk, hogy még kimehessünk a tenger felett lenyugvó nap fényeit megnézni, igazán szép látvány volt!

Az első kötelhossz 40 m piazrepedés

Janó összegez

kilátás a hegyek felé

Csúcs-csoportszelfi

Son of Sun

pucolom a maradékot

naplementébe hajló giccs

A bevetési csoport

Az utolsó nap reggelén úgy nézett ki, hogy elviselhetőbb idő lesz, ezért igen korán keltünk, Rékát gondosan betakargatva sompolyogtam ki a mászócuccal a házból.A parkolóba az elsők között érkezve dobtuk ki a slószt a betonra. Aznapra a Domzalski (6a) utat néztük ki a  Stupra, mely szenzációs fináléja volt a kirándulásunknak. Hogy igazságos legyen az elosztás úgy másztunk, hogy az első két hosszt Janó, a második kettőt pedig én kaptam (4b+,6a,5b,6a). Az út második hossza tartogatta a legnagyobb kihívásokat, Janó lassan, minden mozdulatát átgondolva haladt felfelé. Nekem a csemege jutott, vonat módjára haladtam felfelé a párhuzamos sínszerű sziklaformákon - életem egyik legélvezetesebb mászása volt.

A Stup tömbje

Pali a kiszállásnál

Lehet, hogy ez Janó elégedett arca?

Búcsúzóul benéztünk a halashoz, aztán a lovakat hazafelé fordítottuk, és ragyogó napsütésben autókáztunk végig a tengerparti szerpentinen.

A halasnál

korai aktív ékek a plafonon: egy HB micromate, és...
Nem tudja valaki a nevét?

Észak-Dalmácia másik arca, avagy hosszú hétvége Patagóniában

Már hónapok óta érleltük a tervet, hogy húsvétkor meglátogassuk a horvát sziklákat, ezzel is előrébb hozva a tavaszi mászások napmelegét. Könnyed programot terveztünk, melyben Réka, és Janó barátnője Lola is örömét lelheti. Ennek megfelelően a kirándulás és a városnézés is a program része volt.

Sajnos az időpont közeledtével a várható időjárás egyre rosszabbra fordult, de nem volt más hátra mint előre.

Mikor Janóék utcájában megálltunk, akkora volt a szél, hogy lökdöste a járgányt. Kinyitottam a csomagtartót, a szél belekapott a sisakomba és vagy 30 méterre vitte, mire Réka utolérte és kimentette az autók közül. Ekkorra kezdett kialakulni némi, nagyon halvány elképzelésünk arról hogy mi vár ránk az elkövetkező öt napban.

Kellemesen csalódtunk, amikor a Plitvicei tavaknál kiszállva, napos szélmentes idő fogadott. A nyári tapasztalatokra építve, a park gépesített infrastruktúráját mellőzve az ingyenes, magyar vendégeknek előkészített programot választottuk. Élvezetes séta volt. A délután folyamán talán 10-15 emberrel találkoztunk, hála annak, hogy a turistaszezon még nem kezdődött el.

Sajnos jó okuk volt rá, hogy még nem érkeztek meg az országba. Este értünk Karlobagba, ahol az eredeti terv szerint másztunk volna. 

A nagyobbacska, történelmi központtal rendelkező halászfalu felett a hegyekben a Velebit-hegység főgerince mentén található a Dabarski Kukovi. Jó pár 6 kötélhosszos mászással teljesíthető sziklatömb tele a mi igényeinknek megfelelő nehézségű utakkal. Kiváló szezonkezdő helynek tűnt!

Első nap korán keltünk Janóval, a lányokat meg hagytuk aludni, és kiszáguldottunk a falu felett található tömbhöz, ahol a kalauzunk szerinti V-ös nehézség körüli 100 méteres utakat szerettük volna megmászni, hogy szokjuk a követ. A sportérték növelése miatt a szimultán mászás mellett döntöttünk, hogy ezt is  gyakoroljuk, mivel olykor szükség van rá a hosszabb, alpesi jellegű utak során. Az első két utat ereszkedéssel együtt kevesebb mint két óra alatt tudtuk le.

A harmadik már tartogatott nehezebb szakaszokat, így a biztosított mászás mellett döntöttünk. Janó indult el, és mivel nem volt észrevehető stand, továbbmászott a második kötélhosszba. A kettőre együtt viszont már nem volt elég a 60m kötél, így végül megint másztunk egy kicsit szimultán :)
Azért én biztos, ami biztos kikiáltottam sziklairigynek*. De annyira nem bántam a dolgot, mert így nekem jutott a „kulcshossz”, ami egy kicsit áthajlós „medveölelgetősen megoldható” mászás volt (kezet-lábat széttárva ölelgeted a nagy hasat). Nagyon jól szórakoztam!

Valahol a Karlobag feletti kutyafuttató tömbön

A terv szerint most jött a terepfelmérés: Elindultunk megkukkantani a Kukovit. Ahogy haladtunk felfelé, úgy vált egyre esélytelenebbé a dolog. A főgerinc felett tömött hófelhők gyülekeztek. A hágóból balra letérve, a gerinc vonalát követő keskeny úton haladtunk, amíg el nem értük a Dabarska kosa hágót. Innen pazar kilátás nyílt volna a sziklaformákra, ha nem esett volna nagy pelyhekben a hó :)

Azért így is lehetett annyit látni, hogy megkívánjuk a mászást. Az egyik torony tetejére kigyalogoltunk/másztunk. Kifigyletük, hogy milyen az utak kiépítettsége. Az alapján, a kevés alapján azt lehet mondani, hogy kiváló. (Például a csúcs környékén több 4 pontos mentő standot is láttunk). Az elázott, havas sziklák és a hideg miatt a mászás helyett a futás mellett döntöttünk. Egy órányi kocogással megnéztük a messzebb lévő tömböket is, meg leszaladtunk a völgy aljába. Nagyon hangulatos, alacsony mediterrán bükkösök övezik a sziklákat. Út közben jó pár boulderezésre alkalmas tömböt is láttunk. A nyári időszakban valószínűleg üzemel itt egy kemping is, de erről nem sokat sikerült megtudni.

Futva menekültünk a helyzet elől

Janó csodálja a kiváló alakzatokat

A soproni társaság végül május elsejére halasztotta a látogatását, bejegyzésükben valódi mászótapasztalatokat is olvashatunk. Ránézésre szenzációs mászóhely a Dabarski Kukovi régió, még biztos, hogy visszatérek oda!

A havas tapasztalatoktól kicsit elkenődve mondtunk le a karlobagi mászásról és másnap elindultunk Paklenicába, hátha ott jobb viszonyok várnak ránk…

Templom felderítő expedíción a lányokkal

Húsvéti mise után

*Sziklairigy (mn):
Olyan mászó aki az élvezetes kötélhosszt a társa elől elmássza.

akkor még nem tudtam hogy ez lesz az utolsó

A legtöbb akadályozó körülmény eddigi mászásaim során mindig a téli mászásaimat kísérte. Valahogy ilyenkor körülményesebb elérni a hegyeket.

-A szezon elején az a baj hogy nincs hó

-Aztán utána van, de annyi hogy a lavina veszély magas, aztán karácsony van,

-Utána végre másztunk valamit Mátéval, Gerivel

-Aztán megint nem volt hó, aztán megint túl sok lett...

Ráadásul nem a mászás az egyetlen dolog az életben, más elvárásoknak is meg kell felelni.

Végre megint eljött egy hétvége, amikor az idő nem ígérkezett rossznak, volt is kivel mászni, és más elvárás sem akadt.

Mátéval és Petivel szálltunk be Andris csatahajójába, és indultunk meg némi otthonfelejtős turné után a Tátra felé, hogy újra megvakarjuk a Szalóki-váll havas északi falát.

Az éjszakát egy ragyogó, a dicső szocializmus végnapjait fényesen hirdető szállodában töltöttük, Korai kelés után, az időt kényelmesen elszuttyogva indultuk a hegyekbe. Sajnos a nyomunkban a köd is egyre magasabbra húzódott a felmenet során. Reméltük hogy megakad valami láthatatlan plafonban, de sajnos ennél komolyabb tervei voltak.

A hotel, melynek a vendégszeretetét élvezhettük

Mátéék a Havrani vlasit (M4+) tűzték ki célul, mi meg valami hosszabb lehetőleg minél több mászást tartalmazó dolgot keresgéltünk a falon. Végül a Kocsis Dávidék által korábban mászott Puskásba (III) vágtuk fejszéinket.

Andris kezdte meg a mászás érdemi részét és a köddel együtt kúszott fel a falban. Aztán minden eltűnt a szemem elől. Se a táj se András. 

Szépen eldideregtem a standban, elfogyott a 60 méter kötél, egy kicsit vártam és indultam.

El tudom képzelni, hogy ez a mászás ideális hó- és látásviszonyok között mekkora élményt tud nyújtani, a tartással sem rendelkező hóban nekünk ebből  nem sok jutott. Egy idő után gyanússá vált, hogy az úttól jobbra kb. 30-50 méterre kaparunk felfelé, de mivel nem láttunk az ég-világon semmit, így kitartóan folytattuk.

A mászás ködös szürkeségét Andris törte meg, aki Pókmajom zseniális tanácsait követve egy kötélhossz erejéig felvett egy műtőskék színű kertészkesztyűt. Már ekkor jól szórakoztam rajta. És, hát mit ne mondjak, kb. 10 métert bírta, mielőtt visszavette a rendes, kopottas mászókesztyűjét.

A kesztyű

A "variánsunk"  babakékkel látható, a kesztyű tiszteletére 

Az egyszeri csóró keleti mászók nagyjának komoly fizikai fájdalmat okoz a mászóruházat megvásárlása, pl. ha egy kesztyűért több 10000 forintot kellene kiadni. Szerintem alapvetően nincs olyan kesztyű, amiben így-vagy úgy ne fázna az ember keze, legalább is én még nem láttam igazán jó megoldást. Nekem csak szar kesztyűim vannak, de mindegyik működik egy pár órán keresztül. Van hegymászókesztűnek kinéző, kivehető polárbéléses Trekmates márkájú szar, aldis téli bringáskesztű, van thinsulate béléses kecskebőr, melyet balon kabátos úriembereknek ajánlanak, ilyen olyan polár-, és béléskesztűk, kétujjas külső kesztyű  a decathlonból (na ez viszont tényleg király, de csak kiegészíti a kesztű-apokalipszist).

Végső soron akármilyen kesztyűre telik az embernek, az az egy biztos, hogy egy pár kesztyű nem lesz  elég szinte semmihez. (okosságok a kesztyűk, a hegymászás és a fázós kezek világáról)

Andris egyik hajmeresztő, szarul biztosítható traverze után valahogy visszajutottunk az út felső részébe, de természetesen* közben kezdett ránk sötétedni.

Az utolsó kuloárban sem tartott semmit a hó, hason csúszva, a falat kaparászva húztam egyre feljebb magam. Itt már szimultán másztunk, mert a gerincig nem volt elég a 60m kötél, úgyhogy elhelyeztem pár pszichénövelő-pszeudoköztest. Mikor mindketten felértünk, kezdett végképp ránk nehezedni annak a súlya, hogy nem igen fogjuk megtalálni a lemenetet az adott körülmények között (20m látótávolság, sötét).

Hol is lehetünk?

Meg voltunk róla győződve, hogy a Kopa-főgerincén vagyunk, és a túloldal képzeletünkben született lankáin fogunk lesétálni. Természetesen nem így lett. De hihetetlen szerencsénk volt.

Miközben izgalmas terepen másztunk lefelé, egyszer csak beszélgetést hallottam!

Máté és Peti alattunk ügyködött. Miután sikeresen megtolták az útjukat másfél órát bolyongtak a gerincen még naplemente előtt, mielőtt visszavonultak, hogy a Havrani vlasi-n ereszkedjenek vissza. Azt legalább ismerték.

Mikor lemásztunk hozzájuk éppen arra készültek, hogy alkalmas szög híján egy kuriózum számba menő HB flexifix friendet hagynak az ereszkedőstandban. Szerencsére nálam volt egy megfelelő stubai profilszög, ami azóta a kulcshossz feletti standot gazdagítja, jól megtalálta a helyét!

Ereszkedés előtt Peti és Andris

Ereszkedés után összeszedtük a motyónkat és fél kilenckor értünk a Rabló házba, ahol a lehasznált kinézetünk és Andris drámai belépőjének hála az étterem padlója helyett különszobát kaptunk alapáron!

Másnap a Veverkovon másztunk egyet aztán Zolibácsinál ettük végig a menüt.

Lassan elfogadom, hogy vége a téli szezonnak, és a sziklamászás ideje következik.

Reklámfotó Andristól

*Nekem már kezd természetes lenni. („te is csak szívni jársz a Tátrába” jeligére mászótársak jelentkezését várom)

Amúgy sötétben drámaibb képeket tudok készíteni a hegymászók küzdelmes pillanatairól.


A napokban járta be az internet téli mászás iránt érdeklődő bugyrait egy videó. Engem teljesen letaglózott a lényegre törő realizmusával. Kicsit az az érzésem, mintha a filmet minden téli mászásról készített beszámoló helyére odarakhatnánk. A tátrai küzdelmek minden lehetséges változatát bemutatja a szarul tartó olvadt hótól a fennakadt kötélig. Én is sok szeretettel ajánlom!

Minden áron jégcsavar! (?)

Mátéval november-december táján dobtuk be az ötletet, hogy összelehetne hozni egy jégcsavar találkozót a Tátra valamelyik turistaházában. Bíztunk benne, hogy sok tapasztalt mászó fog részt venni a buliban, így sokat tanulhatunk. Szerencsére sokan lelkesedtek-szervezkedtek, és még előadók is akadtak, akik a hosszú sötét délutánon tágították a társaság fejét.

Ahogy közeledett a találkozó dátuma, úgy váltak egyre rosszabbá a kinti körülmények, de tartottuk magunkat a tervhez. Este hét felé vettük fel Krisztit és Bálintot, aztán elindultunk a hegyek felé. Szakadt a hó, de egészen Besztercebányáig jó tempóban haladtunk. Délután a hóhelyzet miatt lezárták a szlovák határt a kamionok előtt, de már így is volt elég volt az utakon. A Donovaly hágóba vezető úton már 15-20 centis letaposott hó, és 20 kilométeres dugó várt minket.
Mi még azon szerencsések közé tartoztunk, akik elérték a Turócszentmártoni elágazást, így egy nagyobb kerülővel, de kisebb hágóval járó útvonalon jutottunk át Rózsahegyre.  Próbáltunk a rosszul takarított 18-as főúton maradni, mivel nem vettünk pályamatricát. Volt, hogy az útra dőlt fenyőfa miatt kényszerültünk erdészeti jellegű feladatokra, aztán elérkeztünk egy lehajtóhoz, ahonnan 40 centis hó fedte a főutat, ami a kis járgányunknak megoldhatatlan feladat volt. A rendszámokat hóval betapasztottuk aztán felcsaptunk az autópályára. Ezzel a lendülettel szinte egy "szempillantás" alatt Csorba-tón teremtünk, és reggel négykor már a fedett parkolóban pakoltuk a hátizsákunkat.

parkoló, álcázás, hátizsák

Mikor elindultunk felfelé, megegyeztünk Mátéval, hogy nem fekszünk le aludni, hanem egyből megyünk a hegyre. Egyre csökkent a lelkesedésünk, ahogy vonszoltuk magunkat a hóban . Az út felénél már csak arra vágytunk, hogy a házat elérjük. Reggel hétkor zuhantunk be az ajtón. Kértünk egy teát, és vártuk Bálintékat. (Ők már indulás előtt elhatározták, hogy nem másznak semmit, a túrasíé lesz a főszerep a hétvégén.)

A teásbögréket markolva egymáson röhögtünk, mert már nem bírtunk ébren maradni és felváltva ejtettük le a fejünket az asztalra.

Végre megérkeztek. Felmentünk a szobánkba és a ragyogó napsütéses tájat nézve aludtam el.

Délben keltünk. A terv szerint a Tupa alatt lévő kis tömbön lévő nittelt drytooling utakban akartuk magunkat kipróbálni. Ahogy a fenyők fölé értünk, láttuk hogy nem túl rózsás a helyzet. A 40 centi frissen esett hónak hála a lavinanyomos és a lavinaveszélyes lejtők közül lehetett választani.

Egy percre megálltunk pihenni, mikor arra lettünk figyelmesek hogy a kinézett tömbünk alatt egy csinos kis repedés jelent meg a hóban. Ezzel egyértelművé vált, hogy nem mászunk aznap semmit, úgyhogy leültünk egy kőre és a kifogástalan időben teázgatva élveztük a panorámát.

Ki így, ki úgy

Az Tupa falának egyik kuloárjából egy hármas csoport tűnt fel. Kocsis Dávidék talán a Puskás útban próbálkoztak, de inkább visszafordultak, miután 3 kisebb lavinát indítottak el a falban.

Együtt ballagtunk vissza a házba.

lavina a Tupa alatt

Este megkezdődött a találkozó tudományos programja.

Először Ágoston Viktor tartott előadást lavina témában. Ebből már meghallgattam párat, de sosem elég az ismétlés! Az elfogyasztott sörökkel arányosan nőtt az érdeklődés, mire Gergő és az oszcilloszkópjai előkerültek már mindenki jó hangulatban volt. Előadása a lavina jeladók felépítéséről, működéséről, konstrukciós hibáiról, és a fejlesztési lehetőségekről szólt.

A meg-megvaduló közönséget is sikerült lekötnie, sőt még a ház személyzetéhez tartozó szlovák gyerek is érdeklődve csapódott a társasághoz, lesve az oszcilloszkóp villanásait. Egy kósza kísérletet tett rá, hogy némi hasznos információt szerezzen. Angolul kérdezett.

"Szerencséjére" az egyik miskolci kollégát találta meg, aki lelkesen magyarázta magyarul:

-Hát barátom, az a lényeg, hogy ez egy fos! Tarthatod így, meg forgathatod úgy, de tök mindegy mert egy szar!
Máté próbálta menteni a reménytelen helyzetet, és megpróbálta angolul elmagyarázni a bemutatott problémát.

Nagyon jól éreztünk magunkat!

A program zárásául a Distilled című skót mászófilmet néztük meg Gergő jóvoltából. Szépen csapkodott a bácsi a zúzmarás sziklákon!

Viktor prezentál

színvonalas előadás...

...kiváló közönség

mi maga? MÉDIASZTÁR?!

Másnap reggel újra nekiveselkedtünk a Tupának. Úgy döntöttünk, hogy a Banán extrával próbálkozunk meg, mert talán az van a legelérhetőbb helyen. A lavinaveszélyes és a lavinanyomos helyeket elkerülve próbáltuk elérni a beszállást. Két órányi, porhóban előadott mellúszást követően körülbelül 800 méterrel kerültünk közelebb a beszálláshoz. Kockáztatni nem akartunk, úgyhogy visszafordultunk. Lefelé jövet egy hót nyugodt szlovák túrasíző triót láttunk, akik a lavinaomladékon szerpentineztek fel, majd a Tupa veszélynek kitett kuloárjai alatt folytatták az útjukat az Omladék-völgybe a hegyoldalt keresztezve. Hát ki így, ki úgy.

A házhoz visszaérve egy kisebb társaság éppen a Pátria-jéghez indult. Hozzájuk csapódtunk, hátha sikerül valamit mászni.

A jég előtt egy széles lavinatörmelék lejtőt kereszteztünk. Egyesével keltünk át, ezzel növelve a biztonságunkat.
Mi voltunk a harmadik parti, így volt időnk fényképezni, hülyéskedni, meg fázni a fal alatt.

Gergő takarít

Máté előadása

Máté végre nekiindult a jégnek, mind a három csavarjával!
Sajnos a standot egy szikla védelmében alakítottuk ki, így nem láttam semmit. De az így látatlanban is kiderült hogy a csavar kevés volt. A felettünk mászó parti küldött kötélpostán egyet pluszba csavart, amivel Máté befejezte a hosszt.

Két óra várakozás után végre elérkezett az én időm! A lefagyott, elgémberedett kezeimmel markoltam a csákányt mint az állat, és elindultam felfelé. A hágóvasam totál tompa, vastag, mixre szánt frontfogaival próbáltam rutintalan technikával megvetni a lábam a jégen, -néha teljesen reménytelenül- Így életem első Tátrai jegezése még másodmászóként sem töltött el hihetetlen önbizalommal, és biztonságérzettel :) .

Amint a felső részen megpillantottam egy jó kis fűcsomót el is hagytam a vízjeget és az utolsó pár métert már otthonosabb terepen tudtam le.

A Pátria

Sajnos a második kötélhosszra már nem maradt időnk. így lejöttünk és mit sem sejtve elindultunk hazafelé.

Pedig akkor már ott leselkedett ránk a veszély!

A vérőz!

Éppen a kiürült sörösdobozomat nyomkodtam össze elégedetten az anyósülésen, amikor jobbról az út menti rézsűről valami bevillant!

-Bazmeg ŐZ!!!

Az ABS recsegett, az őz a távolba szállt, mi meg meglepetten pislogtunk bele az éjszakába...

Nem tűnt súlyosnak a dolog, az fenevad dolga végeztével elballagott a szántóföldre, mi meg vártuk a rendőröket. Közben több mászótárs is megállt, hátha tud valaki valamit segíteni. Ez nagyon jól esett! Köszi szépen!
Szerencsére, -és hála Máté kifogástalan reakciójának- az autó nem tört porrá (pedig ugye suzuki), így haza tudtunk jönni.

Az út során "kicsit" érzékenyebbek lettünk az erdőből leselkedő szempárokra. Egy emberként ordítva fékeztünk 40-re minden gyanús jelet meglátva. A sokkból azóta sem gyógyultunk, ki. A kocsit megcsinálta a lakatos. 

Mindezek ellenére nagyon örülök, hogy összejött ez a találkozó, jövőre jobb kondíciókat rendeltem!

Voltak körülmények

Vannak elmaradásaim, ez is egy két hónapos történet lesz:
Gerivel szilveszter másnapján indultunk, hogy másznaposak is legyünk. Nem voltak nagyratörő céljaink.Eleinte úgy volt, hogy Bálinttal és Mátéval töltjük ezt a két napot, de miután ők a mászást kombinálták a túlélőtúrázással, úgy érezték, hogy már elég volt a Tátrából. Szegény Máté szilveszter éjszaka tőlem is próbált segítséget kérni, de akkor már egy másik dimenzióban mozogtam :), Szerencsére nem történt semmi olyan, ami miatt később komolyabb bűntudatom lehetett volna...
Geri és Emi akkor még várták a babájukat, Csongort így még elengedték egy kicsit kirándulni. Az újabb MAHOE babához ez úton is gratulálok!

Könnyed mászásokat igényeltünk mindketten, úgyhogy semmi ijesztőre nem emeltük a tekintetünket. Első nap a Zlab nevű (II) utat másztuk kicsit kellemetlen szeles-szürkés időben, de nagyon szuper hóviszonyok között. Szilveszterig alig esett hó a Tátrában, ami pedig volt, az kifogástalan állagúra fagyott. Szinte csak a hágóvas frontfogai kaptak bele, és szépen nyikorgott, mikor az ember továbblendült felfelé. Nem is kötöttünk össze. Időnként bevártuk egymást, én pedig közben a fényképezőm videókészítési módját próbáltam működésre bírni, több-kevesebb sikerrel.
Ráadásul a én is felültem a loopvideo-passzátszelére!

Geri jön fel! 

Mikor felértünk a gerincre a Tátra lábánál már gyülekeztek a felhők és nagyon felerősödött a szél. Ahogy a  Lucne sedlo (Rét-nyereg) felé vettük az irányt, néha szinte felkapott minket a szél, de a nagy lapályon nagyon élveztem a dolgot!

Gergőtől, az öcsémtől kaptam karácsonyra!

Aztán, ahogy elállt a szél sajnos eleredt az eső, ami átáztatta a havat is, így a leromlott körülmények miatt ereszkedésre kényszerültünk a Jeges-tó (L'adové pleso) katlanjába vezető egyik meredekebb szakaszon. A tó jegén átvágva, addigra gatyáig ázva, de elégedetten battyogtunk le a Poprád tavi házba.

Geri, csúcscsoki, gonosz felhők!

Nagyon keményen ereszkedünk!

há' van ilyen Maóni?

Másnap reggel jelentősen hidegebb és szelesebb időre ébredtünk. Eleinte a szobában lévő északi falas tekintetű lengyel srác is el volt bizonytalanodva, hogy beszálljanak-e valamibe, pedig a megelőző pár napban a Jégvölgyi-csúcsra (L'adovi stít) másztak valami komolyabb utat (a sztorizás során skótos körülményeket emlegetett :)). A Tupára  egy barátját kísérte, mesterként első téli mászásán. (a link alatt az egyik kedvencem Pókmajomtól. Itt a többi: KÖTELEZŐ OLVASMÁNY!)
Miután eleget bámultuk az ablakból a szar időt, fogtuk és elindultunk mászni, lesz, ami lesz.
A széltől kicsit védettebb, mély Zlabom kuloárra (III) esett a választásunk. Az éjszakai havazás miatt néhol mély porhóban kapaszkodtunk felfelé, míg utunkat nem állta az út kulcsrésze, ami egy villa elágazás jobb ágában várt ránk. Itt vagy egy órát próbálkoztunk, de egyikünk sem volt elég tökös ahhoz, hogy a biztosíthatatlan bevágáson felkapaszkodjon. Standot bontottunk, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a villa bal ágát. Végül az ág mellékágába felmászva kúsztunk előre vagy 25 métert, míg el nem értem egy olyan részt, ahol az addig éllel rendelkező tábla belesimult a falba, lehetőséget adva ezzel arra, hogy egy hibás lépéssel 150 méteres csúszdázást nyerhessen magának az elővigyázatlan hegymászó.
Innen hamar visszahátráltam és Geritől kértem egy kötélvéget, így felbátorodva álltam neki újra a felfedezésnek. Volt egy szakasz ahol szabályosan olyan érzésem volt, mintha áthajlanának a fűpárkányok!
Ezen túljutva kimásztam a borda élére, mivel az volt a célunk, hogy a szomszédos Culka-Weincziller (III) útba jussunk át. Mire annak az egyébként igen tetszetős kulcsrészéhez értünk, ami egy beszorult tömb alatt halad át, elkezdett sötétedni, így ereszkedésre kényszerültünk.

Még vidáman kocogunk felfelé

Útelágazódáshoz érkeztünk, de nem nehéz a választás (vagy mégis?)

Két 60-as hosszal újra a kuloárban voltunk (jól hangzik, de a kötél természetesen fennakadt, úgyhogy vagy 30 métert vissza kellett érte mászni az első ereszkedésben :) Tehát egy kellemes ereszkedés után gatyaféken hamar a hegy lábánál voltunk. Miközben ott vártam Gerire, arra lettem figyelmes hogy feljebb a völgyben valaki egy hihetetlen fényerejű lámpával világítja meg a Rumanov-csúcs falait (igen gyakorlatilag az egész hegyoldalt!), amire a gerincről kisebb fények pislogtak vissza. Mint kiderült pár hegymászó új út nyitása közben komoly bajba került az előző esti ónos eső miatt.

fények a tátrai éjszakában

Hazafelé már szakadó hóban küzdöttünk, de hála Geri csúcstechnikás kocsijának (az abc összes betűjét tudja: abs, esp, asr), komolyabb baj nélkül 7,5 óra alatt hazaértünk .

Egyre inkább várom azt az időt, amikor a téli mászásaim során elég tapasztalatot gyűjtök ahhoz, hogy a "ne csak szívni járjak" a Tátrába.

Gearhead rovat:

Ilyen fűszögük volt a lengyel srácoknak, ha jól emlékszem azt mondták, hogy valami Lucas csinálta.

meg ilyen kalauzuk, ha valaki szereti a kezében fogni a tatry.nfo.sk-t :)
A téli és nyári cuccok egyaránt benne vannak, és kb 20 euro darabja (keleti és nyugati rész)

Riport Zolival a Kiss Peti portré készítőjével

Ma is tanultam valamit, ez nem riport, hanem interjú: (mondjuk többet ilyen úgy sem nagyon lesz :)

Nem sokkal a Voiddal készített riport interjú után jelentkezett Peti portréjának a készítője, aztán beletelt még néhány hétbe, míg elkészült a riport. Ime:

"Gondolom, nem arra számítottál, hogy egy hónap lesz mire megkereslek, de így alakult. Szerencsére a képeket elég nagy tisztelet övezi a falon, még mindig kint vannak, úgyhogy biztos aktuális lesz a bejegyzés mikor megjelenik!

Igazából az alkotók utáni nyomozást alapból a Kiss Peti kép miatt kezdtem el. Ő az egyesületünk, a MAHOE tagja volt, ezért szerettem volna valami emléket állítani a róla készült graffitinek az alkotóval készített riporton interjún keresztül. VOID-ot (vagy GG-t) könnyebben előkerítettem, mivel ő a street art közeg egyik elismert alkotója, téged viszont csak a vele készült cikk után sikerült. Köszönöm, hogy jelentkeztél, illetve az "árulónak" is köszi a levelet

Az Erőss Zsolt porté készítőjével szemben, neked nem ez a "fő profilod" . Máskor is csináltál ilyesmit? (azért a kép árulkodik némi rutinról :) )

Nem a graffiti, vagy street art a fő profilom. Sőt, még soha nem csináltam hasonlót. Egy két apró kb. A4-es méretű képet festettem már ugyan, de az nagyon messze áll ettől a nagyméretű „festménytől”. Igazából nem is voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni olyan minőségben, hogy felismerhető legyen, hiszen egy portré elég nehéz téma. Nem stenciles módszert alkalmaztam, hanem egyszerűen fölrajzoltam az arcot egy nagyméretű papírra, amit aztán indigóval rajzoltam föl a falra. Már a vázlaton is látszott, hogy hasonlít Petire, így megnyugodtam, hogy nem kell a végén magyarázkodnom. Az indigós technika miatt, le kellett előtte glettelni a felületet, a glett megkötése után fehérre festeni és csak a festék megszáradása után tudtam fölrajzolni a képet. Ez így elég sok időt vesz igénybe. (közben egy graffitis ráfújta a készülő képre, hogy LEARN RESPECT….azt is át kellett festeni. )

Folyik a munka

Korábban is tervezted a festést, vagy GG munkája után kaptál kedvet, esetleg teljesen más miatt vágtál bele?

Először a baleset évfordulójára terveztem elkészíteni, de a sok munkám miatt ez nem jött össze, így a halottak napját tűztem ki

Azért készítettem, mert láttam a Zsoltról készült képet és nagyon hiányzott mellőle Peti. Nyilván azért, mert ismertem és piszkálta a csőröm, hogy a médiában kevesebb szó esett róla, mint Zsoltról. Olvastam a blogodon, hogy Void nem egy „R.I.P.” típusú képet szeretett volna készíteni, ezért nem is írt rá évszámot. Erre a megközelítésre én előtte nem gondoltam. Remélem, hogy Voidnak sincs ellenére, hogy a képét kiegészítettem és ezzel együtt kicsit más értelmet nyert az egész az ő elképzeléséhez képest.

A képet nyilván belső késztetésből készítettem, de éreztem, hogy az „átlagember” fejében nem igazán tiszta, hogy ki is volt Kiss Péter. Jó példa volt rá, hogy amikor még csak az arc készült és a feliratok még hiányoztak, egy 30-as lány megállt, nézegette amit csinálok, majd megkérdezte: „- Klein Dávid?” Hirtelen szóhoz sem jutottam. (Több okból sem, de ezt most nem fejteném ki...) Az emberek megálltak és a legtöbben szóltak is hozzám néhány szót. Nekem úgy tűnt, hogy a többség nem igazán tudja, hogy ki is igazából, akit festek. Inkább csak kikövetkeztették, mert Erőss mellé kerül. Ezért is készült a kép.

Másrészt számomra fontos, hogy Peti (is) megkapja az őt megillető tiszteletet, elismerést és kegyeletet. Erre próbáltam billenteni a mérleg nyelvét a saját egyszerű eszközeimmel.

Ezt kaptuk Zolitól

Azt tudtad, hogy az a rajz is egy lelőtt amerikai graffitisnek állít emléket, amire festettél?

Nem emlékszem mire festettem. Nekem nem tűnt emléket állító graffitinek. Mintha valami felirat lett volna, de nem emlékszem már rá (szerk: az is volt). Azért választottam ezt az oldalt, mert ez kevésbé tűnt „értékes” műalkotásnak, mint a túloldali. Kimondottan arra az oldalra akartam festeni, ahol kevesebb „kárt” okozok.

Petit ismerted, esetleg másztál is vele?

Ismertem Petit. Dolgoztunk együtt, mint alpinisták. Volt alkalmam sörözgetni vele párszor és másztunk is együtt a Tátrában. Jó viszonyban voltunk, rendszeresen hívott mászni, de helyén értékelve a tudásomat és felkészültségemet, ezeket a felkéréseket rendre elutasítottam. Tisztában voltam vele, hogy Peti sokkal bevállalósabb és erősebb is nálam. Rendkívül tiszteltem benne azt, amilyen elánnal nyomta a mászást.

Régóta jársz a hegyek közé? Milyen mászócéljaid vannak, melyik irányzatokban vagy aktív?

Régóta mászom, de az utóbbi években a sziklák helyett, a hegyek érdekelnek. Nincsenek igazán mászó céljaim. Minden évben felmerül egy-két kiszemelt út, aztán ha van rá idő, társ, pénz és kedv, akkor összehozzuk. Persze nagy álmok vannak, de ki tudja, hogy megvalósulnak-e?

Köszönöm a válaszokat, remélem megvalósulnak az álmaid! :)