Kalamárka

A hétvégén Kalamárkába ugrottunk ki Tamással és barátjával a salgótarjáni Gáborral. Azóta sem nagyon tudok másra gondolni! (Gyönyörű, mesés, csodálatos, hihetetlen jó, meg ilyenek!)

Az andezit sziklatornyok két csoportban helyezkednek el, a felső körbejárható, valamint a lenti, hosszan elhúzódó alakzatban. A két sziklacsoporton összesen több, mint 400 út található, szóval van miből válogatni. Az utakat a helyi mászóetika szabályainak megfelelően alulról nyitották, illetve nyitják, és nincsenek túl sűrűn nittelve. Mióta Mátééktól hallottam erről a helyről azóta szerettem volna kipróbálni itt magam.

Sikerült OS-elni, flashelni néhány nehezebb utat. 
A szebbek ezek voltak:

Balkon VI
Búrkova previsy VI+
Obrovská streha VII-
Vevericia cesta VI

Az utak jellegét úgy tudnám leírni, hogy bedőlős trükkös táblamászással indulsz, majd végül nagyfogásos áthajlóval, aztán kimászással fejezed be őket. Toprope mászáshoz már csak a közet durvasága miatt sem ideális a hely (Hála Istennek!). Tradben egyet másztam, de az sem volt az igazi, mert megakasztottam egy nittet, egyébként inkább a mennyiségre mentünk :).

Ott voltak Szlovákia leghíresebb mászó öregjei, olyan arcok akik a 60-as években kezdtek mászni (név szerint: Igor Koller, Alan Formanek, Peto Gresak, Jana Lihocka). Egy röpke köszönés erejéig találkoztunk  Herceg Gáborral is.

Gábor az első útban elszántan biztosítja Tamást

még elszántabban

majd csere, az ilyen "jöttmentek" felé, mint én, csak később ébredt bizalom :)

A falon Igor Koller, biztosítja Peto Gresak

Gábor, az általa nagyon tisztelt Alan Formanekkel

A "nagyon arcok" Jana Lichocká, Peto Gresak, Igor Koller, Gulyás Gábor, Alan Formanek.
Érdemes Koller úr mászógatyájára vetni egy pillantást, példás egy darab!

Gábor az Obrovska strehá VII-- tetőáthajlásában

Aztán én következtem :)

Tamás egy egyszerűbb útban

az alsó sziklacsoport falai mellett

27-esek klubja

Mátéval a Tupa csúcsrúdjánál

Veszélyesen kezdtem ezt a veszélyes évet :D
Jimmy Hendrix, Curt Cobain, Janis Joplin, Jim Morrison, Jean-Michel Basquiat, Amy Winehouse után én is megkezdtem a 27. évemet. A véletlenek egybeesésének köszönhetően éppen a születésnapomon került sor az első téli magashegyi mászásomra. Dékány Mátéval már egy ideje tervezgettük, hogy mászni kellene a Tátrában valamit, ami nekem, mint kezdőnek, és neki, mint haladónak is megfelel. Olyat, amiben senki nem feszegeti a határait :) Aztán kiderült, hogy mégis feszegettük a határokat, de a veszélyt elkerülve.
Máté, aki saját bevallása szerint is enyhe tatry.nfo.sk függőséggel rendelkezik ki is választott nekünk két utat a Tupán: első napra a II-es nehézségű Banán-t, „hogy szokjam”, másnapra pedig a kicsit több kihívást tartogató Gálfy-Andrási pillért a Banántól kicsit balra.

A péntek éjszakát a hagyományoknak megfelelően a Poprád-tavi elektricska megállóban töltöttük, majd másnap a hálózsákokat a kocsiban hagyva felsiettünk a Poprád-tavi házba. Tartottunk egy gyors slószolást, aztán mentünk is tovább a Banán beszállásához. Egy kellemesnek nem igazán nevezhető hótaposás árán elértük a beszállást a banán pillérének jobb oldalán. Máté mászott elől az első hosszban, sőt az azt követő néhány másikban is, mert nekem még szokni kellett a vasakat. Nem mondhatnám, hogy tempósan, de minden gond nélkül kapartunk felfelé, és elég hamar eljött a technikai kihívást rejtő első pár kötélhossz vége. Ezután monoton tapostuk a minden tartást nélkülöző porhavat. Egy idő után Máté elunta. Elértünk egy felszökést, amit ugyan meg is lehetett volna kerülni. De Máté ezt kérdezte:

-akarsz előlmászni?

Még jó, hogy akartam! Amúgy is csirke, aki nem vállalna egy előlmászást, ha a társa van olyan kedves, hogy felajánlja a lehetőséget. 

-Én itt felmennék, de ki is kerülheted,-mutatott egy kellemesebb kinézetű, néhány méteres kéményre.

Persze egyértelmű volt, hogy nekiindultam. Ahogy egyre feljebb jutottam, képzetlen lábaim alól elfogyott a lépés, és szépen korcogtattam a vasat a sziklán minden értelem nélkül (ez az érzés már a sziklamászásból megvolt). Közben repkedtek a jó tanácsok:

-Használd már a frontfogat!

-MONOPOINT B***G!

A felszökés megmászása elég hasznos volt, mert így legalább egy kicsit gyakorolhattam a lemászást is a másik oldalon. :) Aztán jött még egy 10-15 méteres szirt, aminek a biztosíthatósága hagyott némi kívánnivalót maga után. Másik oldalon stand, aztán megint jött a szinkron hótaposás.

Taposás

 Közben a köd egyre sűrűsödött. Egy idő után csak a gerinc vonalát, meg egymás sziluettjét látva tepertünk felfelé. Odáig javult a helyzet, hogy már 5 méterre sem láttunk el, így ragaszkodtunk az egyetlen viszonyítási pontunkhoz, a balról mellettünk futó gerichez. Az angol szaknyelvben azt hiszem ezt hívják whiteout-nak. Nekem inkább Knock Outnak érződött, ahogy a fehérségben a térérzékelésünknek teljes hiányában botorkáltunk felfelé, nagyon kimerültnek éreztük magunkat. Egyszer csak szembejött egy háromfős társaság, akikről kiderült, hogy a kabátjaik alatt excelsioros polók feszülnek. Hirtelen kitisztult az idő és tudatosult bennünk, hogy jóval túlmásztunk az Oszterva nyergen: 15 méterrel voltunk a Tupa csúcsa alatt. Így teljesült a kívánságom, és a hegy tetejét is megjártuk, bár nem a tervezett módon. Gyönyörű napsütésben és a pára(á)tlan kilátást bámulva jöttünk lefelé, már nem voltunk fáradtak többé, csodás érzés volt.

Lemenetben az Oszterva-nyereg felé az Excelsioros mászókkal

Este nagyobb magyar társaság verődött össze a ház kocsmájában.  Az Excelsior egy komoly, 8-10 fős delegációval képviseltette magát, a MAHOE sem szégyenkezhetett, mert mi is voltunk 4-en (Szabó Évi és Molnár Tibi is kint múlatta az időt), valamint később beugrott még Ondi Levente és Czifra Zoli is egy vacsora erejéig. Elég jól mulattunk főleg miután kiderült, hogy Jézy, az Exceliorból is aznap ünnepelte a születésnapját. Igazán örülök, hogy megismerkedhettem egy kicsit ezzel a sok új emberrel. (Bár azt hiszem, egyedül én voltam az új ember itt a téli Tátrában.)

Másnap reggel a Gálfy-Andrási pillér következett. A kutyagolás vége felé utolértünk egy lengyel partit, akik, mint kiderült szintén oda készültek. Ezért úgy döntöttünk, hogy a pillér másik oldalán megnézzük milyenek a lehetőségek. A néhol mellig érő hó egyértelművé tette, hogy a nézegelődés után vissza már nem megyünk. Találtunk egy szimpatikus fűcsomós párkányt, amiről egész szépen be lehetett szállni a falba. Itt összekötöttük magunkat, és Máté nekikezdett az első kötélhossz hosszadalmas mászásának. A standhelyet olyan ideálisan sikerült megválasztani, hogy a havat amit letakarított direktben megkaptam a nyakamba. Amikor már teljesen átfagytam elindulhattam felfelé.

Bevetésre várnak a srácok

Siettem, hogy ne fázzak annyira. Mire felértem, már nagyokat nyögtem, mert  a kezemben elindult a rendes keringés, kezdtem „érezni”.

Én következtem, egy rövid és izgalmas bal traverzzel, de amikor egy komplikáltabb részhez értem úgy gondoltam, hogy jobb, ha átadom a terepet Máténak. Számára is kihívást jelentett a következő hosszban egy rejbung táblára való fellépés, nyáron mászócipőben gyerekjáték lett volna, most viszont komoly akadály. Feljebb egy jó darabig csak a könnyebb felszökéseket kellett összekötögetni havas szakaszokon. Néhol a mélyebb hóban jót küzdöttem, és ha valahol kilógott egy-egy törpefenyő, akkor meggyűrűztem, más köztes ugyanis nem adódott. Az egyik komolyabb füves-sziklás-jeges felszökésnél tudtam kiásni egy repedést, amiben a hex egy kis kalapálásnak köszönhetően meg is találta a helyét :) – jól jött!

Máté az első hosszban

Nem sokkal később egy kilátástalannak tűnő bevágásól visszamászva standoltam egyet, és akkor már láttam is merre vezet a „jó” út: fel egy éppen eléggé tagolt kéményen, kimászással egy kellemes rejbungra, Máté legyűrte, aztán jött még pár trükkösebb szakasz a kötélhosszban. Amikor felértem felszedtük a kötelet, kb 10-15 métert magunk között hagyva szimultán másztunk tovább. Erre szükség is volt, mert időben jócskán megcsúsztunk. Szerencsére egy előttünk mászó, másik variánsból becsatlakozó, két nőből álló parti már taposott nyomot, így csak a tüdőnkön múlt, hogy milyen gyorsak vagyunk. Sípoltunk is rendesen!

Pózolj Tátra-csúccsal

Fent búcsúajándékként megmásztunk még egy könnyű,de szép felszökést, aztán összepakolva elindultunk lefelé. Kocsmában egy korsó Kofola, leszaladtunk a kocsiig, aztán dárenbézre dudorogtunk hazáig.

Mint később kiderült a Gálfy-Andrási pillér bal variánsát másztuk IV-es nehézségért.

2014.03.03

Első tátrai mászásom

Annak ellenére, hogy a sziklamászással már jóval régebben közelebbi ismeretséget kötöttem, az első több kötélhosszas utat csak idén tavasszal az után másztam meg, hogy az alapfokú tanfolyam után a MAHOE a tagjai közé fogadott. (Számomra az is itt tisztult le, hogy a sziklamászás eredendően hegymászás. A max. 30 méteres sport utak világában sosem jutott eszembe hogy a függőleges méterek megtételével én most valójában hegyet másznék (mert nem is!)). A Grazer Bergland-i mászás elég könnyed és élményteli ízelítő volt a több kötélhosszas mászásban rejlő lehetőségek megneszelésére. A nyaram úgy telt el, hogy nem volt lehetőségem több hosszú utat mászni, viszont elmélyedhettem a tanfolyam után beszerzett közteseim (ékek, friendek stb...) használatában, egyre inkább forgatva a fejemben valami igazán alpin jellegű út megmászását.

Megálló az Alacsony-Tátrában

A cél a Tátra volt, de tartottam tőle mivel sokat hallottam a szeszélyes időjárásától és tisztában voltam a magashegyi tapasztalataim hiányából eredő kockázatokkal is :) (rövidebben nem akartam, hogy egy vihar szedjen le a falról). Ezért úgy gondoltam, hogy valakihez csapódva tenném meg az első tátrai lépéseket. Erre Bálintot szemeltem ki, mint a hivatásos Tátra-mániást. Időmilliomos barátomat, a low budget kalandozás szakértőjét Janót könnyedén rávettem a kiruccanásra. Végül a Mátéval és Bálinttal a közös Tátrai élmény egy bivakolásban merült ki, mivel ők másnap hazajöttek. Arra viszont elég volt, hogy felszedjünk pár hasznos infót. (Felmenet, lejövet,fotó az utunkról (mert a topo otthon maradt...) megmutatták a luxus bivakot, és ránk hagytak némi kaját :)




A tátrai menetre októberre elég bátornak éreztük magunkat (mert ugye tapasztaltnak nem:). Indulás előtt próbáltam minél több információt összeharácsolni. Sok végiggondolni való volt.

Mit másszunk? (Kösz a segítséget!)

Ki milyen útvonalon megy a Tátrába, vonattal vagy autóval?

Hol lehet hagyni a kocsit több napra?

Hogyan találjuk meg a többieket, (a Nagy-Tarpataki völgyben van térerő, úgyhogy könnyen)

A szokásos kaja kérdés, mennyit, mit eszek, mit iszok (mindent megittunk ami tisztának és folyósnak tűnt) stb.

Aztán eljött az indulás napja. Szegény Janó meg kapkodhatott, mert írtam neki egy sms-t, hogy felőlem pár órával korábban is indulhatunk, mint amit megbeszéltünk.

Az út kb. 5 órát vett igénybe. Mikor este fél hat körül odaértünk a parkoló őr már túl volt az aznapi műszakon, így sajnos nem tudott tájékoztatni a parkolás díjáról. (el is döntöttük, hogy visszafelé is este kellene jönni, amúgy, ha jól tudom 3 euró a parkolás/nap)

Összemotyóztunk és elindultunk felfelé a szolidnak nem mondható méretű hátizsákjainkkal. Az út egy kis elkeveréssel együtt kb. 2,5 órát vett igénybe addig a pontig, ahol a bivakot sejtettük. Sajnos félreértelmeztem Máté SMS-ét így ahelyett, hogy az út bal oldalán kerestük volna, elindultunk fel a völgy jobb oldalán egy gyanús tömb felé. Ezzel beszívtunk vagy 150 méter szintet egy jó kőfolyáson oda-vissza, aztán lefelé finomítottunk egy kicsit a törpefenyő átkelési technikánkon is. Mire visszaértünk a völgybe már jól elfáradtam. Nem sokkal később megláttuk a srácok fejlámpáinak fényét, és némi bénázás után megtaláltuk egymást a 6-15 méteres sziklatömbök között. Mindenki elhelyezkedett, rákezdtünk a szokásos evés-ivás, jól mulatás programra. Közben szóba került a másnapi útitervünk, aztán elaludtam.

A luxus bivak

Napfelkelte az "ablakból"

Másnap reggel egy kicsit több időt töltöttünk a pakolással, mint kellett volna, de így is időben a fal alá értünk, útközben megálltunk néhány tengerszemnél, meg összehaverkodtunk a helyi zergékkel. A fal beszállását könnyen megtaláltuk. Bele is vágtunk az első könnyebb hosszba, amit Janó „szólózott ki” (nem kellett bele nagyon köztes)

Örülünk, hogy látjuk a célt

Zerge úrék, kb 10 méterre tőlönk, (a kép egy 28mm ekv, objektívvel készült!)

elmentünk néhány befagyott tengerszem mellett

Vettünk vizet is

érdekes "tűsre fagyott" jég az ösvényen

Az első hossz után rögtön el is csábultam kicsit a rossz irányba, de aztán sikeresen vissza traverzáltam az útba, annyi hátránya volt az általam bemutatott gyakorlatnak, hogy a kötél nem nagyon akart jönni. A 3. kötélhosszt megint az útban másztunk, aztán jött a „kulcshossz” elvileg V- -ért. Ebben a kötélhosszban két klasszikus hibát követtem el: az első az volt, hogy elcsábultam a mély bevágásban lévő repedés felé, ahelyett, hogy kimásztam volna a jóval stabilabb kőzetű táblára. A másik, hogy egy köztest nem hosszabbítottam ki kellőképp, így az a karabineren, és egy felette lévő tömbön frankón megtört. A második hibám csak súlyosbította az elsőt, sok fogás mozgott, ráadásul a rossz kőzet miatt nem is volt nagyon mit betenni...(nem baj mert így maradt cucc a standra), a kötél olyan nehezen jött, hogy teljes erőmből kellett húznom. A végén még egy kis kéménytechnikából áthajlásmászásba váltás is volt. Felette gyorsan csináltam egy igen kényelmetlen standot egy friendből egy tricamből, meg egy hármas ékből. A standolás utáni kötélfelhúzás lett számomra az út egyik legerősebb emléke. Lehet, hogy így egy kicsit nehezebb is volt ez a hossz, mintha követtem volna a leírást. Janó jött a következő hosszal, amit az ordibálásomtól megijedve hátizsákkal a hátán rohamtempóban teljesített. A standom felett kb. 20 méterrel volt egy luxus standhely, és itt épített egy újabb standot, mert meg akart menteni a további szívástól a fos standban. (ez a kéménysor a topo-n az úttól jobbra.) Ezután tovább folytatódott tovább a csiki-csuki, mert én is egy rövid kötélhossz után standoltam, mivel úgy tűnt, hogy egy darabig traverzálni fogunk. Janó megérkezett és a következő könnyebb, ám hóval-jéggel tarkított szakaszon elvitt vagy 50 méter kötelet.

Itt már tévúton jártam, de még örülök magamnak :)

JAnó "csúcsra járatja a testét"

végül is felértünk!

Klasszikus tátrai tájkép zergékkel

Mikor felértem gyönyörű panoráma tárult a szemem elé, a Vöröstorony-csúcs egyik mellékgerincén találtam magam: Janó elég festői helyet választott :)
Innen egy kitett gerincen való áthaladás után szinkronban folytattuk az utunkat a csúcsig. Lejövet a Vöröstorony-hágó felé még egy kellemes max. 3-as körüli, itt-ott havas lemászással visszaértünk a hegy alá, aztán lecaplattunk a bivakunkhoz.

Másnap reggel nem éreztem magam túl jól, így nem vágytam igazán arra, hogy aznap is beszálljak egy útba, de Janó lelkesedése, és az hogy „azért mégsem feküdhetek egész nap a bivakban” (lehet ment volna :) rávett, hogy összeszedjem magam.

Aznap az idő nem tűnt olyan kifogástalannak, alattunk a Poprád körüli síkságból semmit sem lehetett látni a köd miatt, és a felhők sem voltak túl bíztatók. A Rabló-házba bekérdeztünk, hogy milyen lesz az idő. „all day sunny” hangzott a megnyugtató válasz.

Mire felértünk a beszálláshoz már megcsapta az első felhő hideg párája az arcunkat, ráadásul valami helyi erő is biztosított szólóban nyomta az utat a második kh. vége felé, de végül úgy döntöttünk, hogy belevágunk a Motyka-útba. Janó beszállt az első hosszba, és miután gyorsan felszaladt a hossz lankás első felén szépen mászott tovább a repedésben (sajnos, mint később rájöttünk ezt ahelyett tette, hogy kiment volna a madáritató mélységű fogásokkal megrakott bal oldali táblára. Végül úgy járt, hogy az egyre meredekebb repedésben kellett magát felküzdenie, ami egy kisebb plafonba torkollott. A nehézsége hatos biztos megvolt, a szuszogásán hallatszott, hogy nagyon élvezi a dolgot. A nehéz traverz után elérte a két ragasztott nittből álló bombabiztos standot, és én utána másztam. Mire felértem teljesen egyértelművé vált, hogy nem vagyok az út teljesítéséhez megfelelő állapotban. Kezdtem belázasodni, és a tegnapi kényelmetlen standot is megsínylette a lábam. Az ereszkedés mellett döntöttünk, Janó ereszkedett másodjára, én meg azzal győzködtem (vagy 5ször elmondtam), hogy az egyik kötélgyűrűmmel kösse össze a két pontot (hagyja is ott), és úgy ereszkedjen, (végiggondolva ennek semmi haszna, értelme nem lett volna). Ettől Janó egy kicsit paprikás hangulatba került, és a további fárasztó tevékenységem sem javított a hangulaton.

Janón jobban látszik a lelkesedés :)

JAnó ereszkedik az első kötélhosszból

Így nézett ki a völgy, ezt annyira nem éreztük stabil időnek...

Gondoltuk, ha már nem mászunk, akkor még szaladjunk le a Téry házhoz, meg vissza. Mire a láncos rész aljához értem már nagyon szarul voltam, úgyhogy vissza kellett fordulnunk. Ahogy a bivak felé gyalogoltunk egyre rosszabbul lettem. A lázam miatt úgy döntöttünk, hogy nem lenne jó ötlet még egy éjszakát ott tölteni. Rohamtempóban összepakoltunk, és ha Janó nincs, akkor biztos, hogy otthagyom a bakancsomat az egyik üregben, ahová akkor hajítottam, mikor felérve konstatáltam, hogy mindkét sarkamat rendesen feltörte. Kezdetét vette a számomra nagyon keserves levonulás. A végén már csak arra koncentráltam, hogy az egyik lábam sikeresen a másik elé tegyem, Janó türelmesen kullogott előttem-mögöttem.

Tátrai teherhordó a völgy bejáratától 2-3 óra az út a Rabló házig

Mire Pestre érünk már alig bírtam járni a láztól.

Nagy élmény volt számomra ez a kiruccanás (és a „kaland faktora” is megfelelt, megkaptam a kellő mértékű szenvedést :D )

Köszönjük mindenkinek a segítséget!

Pali

A mászásról készült képeket Janó galériájában, és megjegyzéseivel itt éritek el.

Az utak topoja pedig itt: Klasszikus, Motyka

A túra tanulságai címszavakban (nem fogok újat mondani):

Ne vigyél fel magaddal 4 sört, régi mászócipőt pluszba, és más felesleges szarokat sem.

2013.11.20

Squamish - Kanada BC

Azt hiszem a kanadai utazásom alkalmával ez volt mászás szempontjából a legizgalmasabb alkalom.

Egy helyi mászótárs-kereső oldalon bereklámoztam magam, és próbáltam felvenni a kapcsolatot is más, társat kereső mászókkal. Szerencsére Vancouver elég nagy város. Végül egy francia-kanadai sráccal hozott össze a sors, aki szintén nem régen érkezett a városba, mivel ott kapott doktoranduszi állást az egyetemen.

Több napnyi nehézkes email váltás, telefonálás után sikerült megegyeznünk egy időpontban. Már előtte este majd kiugrottam a bőrömből, mivel a közeli Squamishba készültünk egy 5 kötélhosszas, könnyű (5.8-5.9) trad út megmászására. Nem törődtem olyan jelentéktelen dolgokkal, hogy előtte friendet csak boltban láttam, illetve hogy soha nem másztam saját magam által elhelyezett eszközökkel :) .Reggel már teljesen be voltam sózva, ráadásul gyönyörű volt az idő is!

A megbeszélt időre bementem a városba a központi pályaudvarhoz. Ez meglepő módon egy forgalmas közlekedési csomópont annyi extrával, hogy a vasúti pályaudvar, és az óceánjáró személyszállító hajók meg a kompok kikötője egy helyen van a város közepén, a felhőkarcolók között. Ott vártam a frissen szerzett cimborámat, de nem unatkoztam, mert Vancouver népe nagyon színes. Igazi világvárosi társaság, egy teljesen idegen kultúra részei. Mindig megakadt valamin a szemem, de körülbelül fél óra után kezdtem kicsit aggódni. Alapból elhalasztottuk a találkozó időpontját két órával, és ahhoz képest késett még… Ekkor felhívtam telefonon, azt mondta, hogy még dolga van, de nagyon siet. Természetesen a hír hallatán az örömöm nem volt már olyan felhőtlen. Végül majd’ egy óra késéssel befutott a srác, és indulhattunk. (Ekkor már szerintem elmúlt dél).

Érdekes ember a pályaudvaron

Egy helyi homeless csigaháza

Trendi kerósok

Squamish Vancouvertől fél óra autókázásra van Északra. Vancouver központjából a Stanley parkon, majd a Lions Gate hídon át jutunk a nyugati partra (ez szakadt le valamelyik végső állomás filmben az iskolabusz alatt :) . A híres szürke gránit sziklatömb (igazából egy hegy) már messziről látható, na mi nem oda készültünk :). Előbb megálltunk és a tengerparti esőerdő hatalmas fái között elindultunk egy ösvényen felfelé a hegyre. Amikor odaértünk a falhoz nagyon fenséges látványban volt részünk. Ezek a sziklák, talán a tenger hatásának köszönhetően olyan kompaktak, mint az aszfaltos utak, csak 5-10 méterenként egy-egy nagyobb repedés, vagy kiemelkedő kristályréteg töri meg az egybefüggő kőzetet. Nekünk ezen az 50-60 fokos falon átlósan húzódó repedésen vitt volna az utunk, de sajnos, több helyen szivárgott-folyt a víz a repedésből a napsütés ellenére. 5 perc tanakodás után le kellett mondanunk erről az útról.

Hát erről kellett lemondani :(

Itt már rendkívül szomorúan szelfizünk, 3 évvel ezelőtt, amikor még divat sem volt

Szerencsére a társam már volt itt korábban, így tudta, hogy a nagy tömb, és a város túlfelén van egy domboldal, ahol kisebb, 15-20 méteres tömbök vannak egymás tetején, sok-sok függőleges repedéssel. Úgy döntöttünk, hogy átmegyünk oda.

A dolgok szerencsétlen együttállása miatt már nem sok idő maradt, de sikerült megmászni négy 5.10 alatti utat. Nagyon más ezeken a lekerekedett repedéseken alkotni, de azért itthon megszerzett szerény „mászó tudásomat” sikerült kamatoztatni. Az első utat a srác mászta előre. Megbeszéltük, hogy ez nekem talán elégséges gyorstalpaló lesz az ékek, camalotok elhelyezéséhez. Úgyhogy mászás közben szépen művelődtem. A következő utat már én másztam előre, az út nehézségéhez képest azért jobban izgultam, de végül sikerült szépen kimászni, a lábam egy helyen csúszott meg. Mászás közben sokszor találtam kiálló kb. 1 centis kristályokat, ami a befele dőlő sziklán lépésnek, és fogásnak is elegendő volt, emellett a repedések is elég jól szolgáltak lépésként, mert a lábfejemet frankón be lehetett szorítani. Ez adta az előlmászás során a legnagyobb lelki terhet is mert egyfolytában azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha lecsúszik a kezem azokról a nem túl konkrét fogásokról, de a lábam meg beszorul. Szerencsére nem történt ilyesmi. (mondjuk nem kötöttem biztosítást, úgyhogy nem is lehetett semmi bajom :D ). Egyébként egy kicsit máshogy állnak kint az emberek a mászáshoz, sokkal kevésbé teljesítmény-központúak. Talán a helynek is betudható, de a mászók nyolcvan százaléka felső biztosítással, fákra kiépített standokkal mászott.

Nagyon sajnálom, hogy csak ennyi idő jutott végül Squamish-ra, de örülök, hogy mászhattam egy ilyen különleges helyen.

2013.03.27

Egy öreg óriástuja (Thuja plicata) 2 méteres tuskója a felújult tengerparti esőerdőben

Smokey Buff tömbjei

a cobra crack kistesója lehet

Megállapítjuk, hogy jó lesz ez nekünk

Szép kis drótszoknya

Első utam grániton!

Fáról ereszkedünk, háttérben a Chief  tömbje squamish-i öböl partján

SZŐRnyeteg

Arra a papirvékony gránittömbre még rámásztam volna :)

Első trad előlmászásom!!! :D

A gépem megpróbált Andy Warhol lenni

alkalmi partner hirdetésre

Itt még más elképzeléseim voltak az ideális köztestávról

Egy szépre gyalult tömb, érdemes megnézni a ziafoltok által vezetett vonalat a táblán...